ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2004.01.16. 22:28 süssmájer

Lajos az egészségügyben – 119-128 / Bokros130

Baranyi László

A karácsonyi Élet és irodalomban Bokros Lajos a következő javaslattal állt elő: „…A megoldás nem a gyógyítási szolgáltatások teljes magánosítása és piacosítása, hanem az öngondoskodás, illetve a szolidaritás finom egyensúlyának kialakítása. … Szigorúan egyensúlyőrző gazdálkodásra az állami betegbiztosítót csak akkor lehet rákényszeríteni, ha mellette megjelennek a piacelvű magánbiztosító pénztárak, amelyekbe a dolgozóknak kötelező belépni. Az állami betegbiztosító a továbbiakban csak az alapszolgáltatások körét és azt is csak részben finanszírozná. A szakrendelői és kórházi szolgáltatások jelentős részét, illetve egyes szolgáltatások költségeinek növekvő hányadát a magánbiztosítók fedeznék….” Ez az alfa és az omega. A finanszírozók versenye az összes többi probléma megoldásában döntő szerephez jutna. Sajnálatos, hogy a szerző megfeledkezik arról, hogy milyen fontos lenne a szolgáltató szektor reformja is, mint ahogy a magánfinanszírozás bizonyos fontos tulajdonságaira sem hívja fel a figyelmet.

Bevezető

Bokros Lajos javaslata a finanszírozói oldal átalakítására örvendetes. Mind az elv, mind a konkrétum. Az elvet tekintve előremutató, hogy egy esetleges átalakításnál nem a szolidalítás az egyetlen elképzelhető rendező elv, hanem érvényre kell juttatni az öngondoskodást is. Egy reform kidolgozásakor egy átlagos egyént, pontosabban egy átlagos egyén átlagos életpályáját kell figyelembe venni. Ezt kell szem előtt tartani, amikor a legfontosabb pilléreket állítjuk föl.

Azonban bizonyos szempontból túlértékeli a magánbiztosítók szerepét. Nem a finanszírozók piaci versenye pusztán az egészségügy bajainak mindenre megoldást kínáló gyógyszere, bár mindenképpen ez lendíthetne a legnagyobbat az egészségügy fejlődésén. Bizonyos, hogy a biztosítás átalakítása kikényszerít a szolgáltatókból változásokat, mint ahogyan ezt Bokros gondolja, azonban egy aktív reformcsomaggal meg lehet gyorsítani a dolgokat.

A szolgáltató szektor

Bokros is utal rá, de nyilvánvaló, hogy az egészségügyben (gyógyításban ahogyan ő nevezi) is véges erőforrásokkal (elkölthető jövedelemmel) rendelkezünk. Itt is szükség van valamilyen rendezőelvre amely megmondja, hogy kinek miből mennyi jut.

Egy élelmiszerbolt esetében kristálytiszta, hogy az áruját milyen szabályok alapján osztja el a vásárlók között: két dolog számít az ember pénze meg az érkezési sorrend. Ha este hét után érek a sarki boltba, már nem kapok kenyeret, hiába van pénzem, de ha nincs pénzem hiába érkezek korán, bámulhatom az eladó fityiszt formáló kacsóját. Ezek a szabályok mindenki számára ismertek és kőkeményen betartja őket mindenki. Aki pedig megszabja ezeket a szabályokat az a tulajdonos. Kétféle elosztási mechanizmus van tehát: a pénz és a lista. A két módszer között azonban, mindig tudható hogy ki az aki választ: a tulajdonos. Hiába kardoskodik Bokros a sorban-állás ellen, ez a dolog mindenképpen megmarad, különösen akkor, ha nem 100%-ban piaci alapokon működő egészségügyet szeretne a társadalom.

A szabályok, amelyek az egészségügyben elosztják a javakat (a GDP kb. 7%-nak nagy részét!!!!) erősen informálisak. Papíron térítésmentesen (nem ingyenesen!!!) jutunk egészségügyi szolgáltatásokhoz, ár alapján nincs semmilyen elosztási szabály, sőt törvényileg deklarálva van, hogy mindenkinek ugyanolyan joga van igénybe venni a szóban forgó szolgáltatásokat. Ennek alapján az érkezési sorrendnek, a listán elfoglalt helynek kellene döntenie. Mindenki tudja azonban, hogy nem így van. Mindenki tudja, hogy számít az ismeretség és a hálapénz. A probléma nem az, hogy az állam nem tartja be azokat az elosztási elveket, amelyeket maga meghatározott, hanem azzal, hogy az egészségügy jelen helyzetében ezek az elvek betarthatatlanok.

A fejlett országok egészségügyi rendszereinek zöme államilag finanszírozott, badarság lenne azt gondolni, hogy ezen belül nem lehet változásokat elérni. Bármilyen finanszírozási reformmal párhuzamosan megléphető pár olyan intézkedés, amely sokat lendíthetne a magyar egészségügy kátyúban ragadt szekerén. Nem olyan álintézkedésekre kell gondolni mint az utóbbi évek két nagysikerű kórháztörvénye, amelyekkel kapcsolatban csak annyi a megemlítendő, hogy semmi olyat nem tartalmaznak, amit annak előtte ne lehetett volna megcsinálni. Négy dolgot kell tenni: rendezni a szolgáltatók tulajdonjogi helyzetét, büntetőjogi kategóriává minősíteni a hálapénzt és a gazdasági társaságokhoz hasonló szigorú számviteli szabályokra kötelezni a kórházakat kötelezően átalakítva őket valamilyen gazdasági társasággá vagy közhasznú szervezetté, végül pedig a beruházások. Nézzük egyenkint.

Először is meg kellene mondani minden egyes egészségügyi szolgáltatóról, hogy az kié. Szőröstül, bőröstül, professzorostul, műtőstül, nővérestül kié. Aki ezt meg tudja nekem mondani itten ma Magyarországon az kérem jelentkezzen. Fontos, hogy legyen tulajdonos. Egyedül a tulajdonos képes arra, hogy megfelelően működő elosztási szabályokat alkosson. Még az is jobb, ha az állam a tulajdonos, mintha egyáltalán nincsen.

Az államnak végre abba kell hagynia a hálapénzzel kapcsolatos struccpolitikát és fell kell lépnie ellene a rendelkezésére álló eszközökkel. Az a vélekedés, hogy az egészségügyi szolgáltatások ilyen jellegű kiegészítő „finanszírozása” káros általános a magyar társadalomban, a közgazdász- és az gyógyítószakma szerint is. Ezzel kapcsolatban egy tudósra és egy sajnálatos esetre szeretnék hivatkozni. A tudós Kornai János, akinek két érvét szeretném ismertetni (Kornai Az egészségügy reformjáról, KJK, 1998):

  • A hálapénz méltánytalanul oszlik meg az egészségügyi dolgozók között
  • A hálapénzt kapó nem fizet az igénybe vett épület, gyógyszer, felszerelés stb. használatáért

Az eset pedig, amire hivatkozom egy magyarországi kórházban esett meg. Idézet az Aktív Képzési Stúdió (egy orvostovábbképző szervezet) honlapjáról, miszerint egy szülészorvos „mesterségesen előrehozta a szülést, többnyire szakmai indokok nélkül, arra az időpontra, amikor épp ügyeletben volt”. A szakma ezt provokált szülésnek nevezi, rendkívül veszélyes az alkalmazása. Nyilvánvalóan a hálapénz volt a motiváció. (Az orvos ellen azóta büntetőjogi eljárás indult.) A hálapénztől való elesés miatt azonban kompenzálni kell az orvosokat és az egészségügyben dolgozókat. Ennek egy lehetséges módszere, hogy „kifehérítjük” a hálapénzt, amit a kórház (vagy szolgáltató, aki rendelkezne ezzel az összeggel) kasszájába kell befizetnie a betegeknek. Ezt hívják ősi magyar szóval copayment-nek. Ebből aztán lehet valamiféle extra-béralapot képezni kórházanként.

Az egészségügyi szolgáltatóknál is meg kell teremteni a szigorú, gazdasági értelemben vett elszámolást. Minden részvénytársaság gazdálkodása bizonyos mértékig nyilvános, különösen fontos ez a kórházak esetében is. Ennek két eleme van, amelyek szorosan összefüggenek a tulajdonjogok rendezésével. Az intézményeket kötelezően valamilyen gazdasági társasággá, közhasznú társasággá kell átalakítani. Még akár költségvetési intézmények is lehetnek, de ekkor is pontosan rögzíteni kell, hogy ki gyakorolja a munkáltatói jogokat és felelős a működtetésért. Fontos, hogy ez ugyanaz a személy vagy intézmény legyen. Ezen a ponton egyetértek Bokros Lajossal, hogy az intézményi formák változatossága jótékony („virágozzék minden virág”). Egy megfelelő számviteli szabály kidolgozása mellett pedig remélem nem kell érvelni.

A magyar egészségügy színvonalának emelése elképzelhetetlen anélkül, hogy szükséges beruházások ne történjenek meg. Ennek lehetőségét meg kell engedni bárki számára, akár magán akár közösségi beruházóról van szó. A bármiféle invesztíció előfeltételeként azonban szükséges a fent leírtak megvalósítása, különösen akkor, ha állam szeretne beruházni.

A finanszírozói oldal

A cikk a magánbiztosítás jótékony szerepét leginkább abban látja, hogy erősödik a verseny és az intézményi költséghatékonyság. Ennek emlegetése azonban kevés, leginkább arra lenne szükség, hogy a magánszféra elleni babonákat és ellenérzéseket eloszlassuk. Pontosítani kell, hogy mit is várhatunk a javaslatban felvázolt modell bevezetése esetén: milyen lesz a piac működése, milyen eszközök lesznek az esetleges hátrányok kiküszöbölésére, illetve hogyan alakulnak majd az egészségügyi kiadások.

Másrészt nem az országos egészségbiztosító versenyre kényszerítése a cél, hanem az, hogy a források minél hatékonyabban legyenek fölhasználva. Amennyiben valamit magánkézbe engedünk, akkor ott nincs szükség állami piaci részvételre. Ha pedig valamit nem, akkor ott nem várhatunk versenyből származó előnyöket. A magánrendszerben nem az állam hatékonnyá tétele a cél.

A biztosítási piac ellen az a félelem, amely bizonyos szempontból jogos, hogy a biztosítók arra törekednek, hogy a jó kockázatú ügyfeleket szerezzék meg maguknak, míg a rossz kockázatúaktól (jelen esetben a betegesebbek, idősebbek) pedig megszabaduljanak. Illúzió, hogy ez nem így lenne, hiszen ez több jövedelem profit keletkezhet ezáltal, ami egy üzleti vállalkozás alapvető mozgatórugója. Azonban ismeretesek olyan szabályozási technikák, amelyek segítségével az ilyen jellegű piaci magatartás korlátok között tartható, csökkenthető. Egy ilyen technika lehet az, hogy a biztosítók között az ügyfélkörök különbözőségéből adódó nyereségeket és veszteségeket kiegyenlítjük.

Ki kell emelni a kötelezőség fontosságát. Ennek egyrészt az előnye az, hogy nem maradnak emberek biztosítási fedezet nélkül, másrészt ezzel nem engedjük, hogy a fiatalabb és egészségesebb egyének kimaradjanak a rendszerből. Az egészségügyi kiadások zöme egy átlagos életpálya tekintetében időskorban jelentkezik. Tehát egy kockázatközösség működése (azaz előre befizetések ellenében fizetünk annak akinek kára van) ebben az esetben úgy jelentkezik, hogy az idősebbeket és betegeket finanszírozzák közösen a kockázatközösség tagjai. Ha ebből kimaradnak a fiatalok, nyilvánvalóan megnő a deficit veszélye.

Magyarország nemzeti jövedelmének kb. 7%-át költi el egészségügyre. Ez nemzetközi összehasonlításban nem kiugró adat, különösen nem az állam által finanszírozott rendszerek között. E forma mellett el kell mondani, hogy bármennyire is igaz, hogy intézményi szinten (biztosító, kórházak) valamilyen mértékben puha költségvetési korláttal állunk szemben, makroszinten az állam viszonylag jól képes kordában tartani az egészségügyi kiadásokat. A hazai piacon monopol helyzetben lévő vásárló alkupozíciója elég erős a szolgáltatókkal szemben. Másrészről sikeresen alkalmazhatóak olyan ipari méretűre duzzasztott módszerek, amelyeket az többnyire az egyetlen olyan egészségügyi rendszerben találtak ki, ahol a magánfinanszírozás a domináns.

Az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének kb. 14% százalékát költi el egészségügyre. Ez az arány a legnagyobb a világon. Az OECD országok közül a második helyezett Svájc „csak” 10%-ot produkál. Azonban az Egyesült Államokban a legfejlettebbek azok a megoldások, amelyek arra ösztönzik a szolgáltatókat, hogy felesleges beavatkozásokat ne végezzenek el. Ezek lényege, hogy a biztosító és a szolgáltató megosztja egymás között a kockázatot, tehát a kassza túlszaladása miatt nemcsak a biztosító bukik, hanem a kórház is. Ennek az „együtt sírunk, együtt nevetünk” megoldásnak egy szélsőséges formája a vertikális integráció, amely HMO (irányított betegellátás) néven ismeretes (ma már Magyarországon is vannak kísérletek). Meg kell jegyezni azonban, hogy a verseny jótékony hatása makroadatokkal nem támasztható alá, lásd egyszer a 14%-ot, másrészt az USA-ban a várható élettartam nem különbözik (még csak nem is a legnagyobb) lényegesen a többi fejlett országétól. Itt is van egyfajta pazarlás, ez pedig valószínűleg a luxuskiadásokban jelentkezik.

Nem mindegy azonban, hogy a mi 7 százalékunkat milyen módon költjük el és használjuk fel. Valószínűsíthető, hogy egy magánbiztosítási rendszer esetén az aggregált költségek növekedni fognak (azaz a 7% több lesz), de az elköltött pénzt hatékonyabban használjuk majd fel. A verseny jótékony hatására nem makroszintű kiadásokban kell számítani elsősorban, hanem a szolgáltatások minősége tekintetében. És ebben az is benne van, hogy a nővérke milyen hosszú szoknyát visel.

Végére

A Bokros által említett két pillér (állami és magán) helyes arányának megtalálása éppen a két rendszer kombinációját jelenti, ami azonban csöppet sem egyszerű feladat. Az állami egészségbiztosító belső működésének hatékonysága mindig kérdés marad addig, amíg a finanszírozásban valamilyen szinten a monopolhelyzet megmarad. Nem mindegy, hogy az állami pillér egy állam által előírt csomagot kell, hogy jelentsen, vagy egy szolgáltatási körre vonatkozó állami monopóliumot. Utóbbi esetben a verseny hatása csak korlátozott mértékben fog érvényesülni. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez az állami pillér nem az, ami jelen pillanatban Magyarországon van. És a Bokros által említett összhang megtalálásához, az jelenlegi rendszer megfelelő átalakítására is szükség van, különösen akkor. ha figyelembe vesszük, hogy az állam szerepe az egészségügyben mindenképp jelentős marad, hiszen – egy magánrendszerben is – a rászorulók ellátásáról vagy biztosításuk finanszírozásáról neki kell gondoskodni.

Szólj hozzá!

Címkék: egészség ár liberalizáció


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr86986354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása