ingyenebéd

Lennin - McKádár

Akár nosztalgiakoncertre a pszichiátrián politoxikomániával kezelt rock and roll sztárt, úgy szedték elő mértékadó gazdasági újságíróink a hitelfelvétel nagymesterét, a pechére kis nyitott gazdaságú országba született örök keynesista Fekete Jánost. (Előzetes a szombati rádióműsorhoz; Tilos FM90.3 12.30-13.30.)

Nézzük csak mit is tudunk:

Magyarország nincs is eladósodva

Állítja tévedhetetlen barátunk, aki a magyar sajtó szerint nemzetközi hírű pénzügyi szaktekintély, tanácsait New Yorkban, Londonban a világ vezető bankárai lesik, várják.

Magyarország nincs eladósodva, mert Franciaország, Németország is kb. akkora GDP arányos adóssággal rendelkezik, mint Magyarország. Olaszország és Belgium meg még nagyobbal. Baromi szemléletes, csakhogy míg a példaként felhozott országok államadóssága stagnál, vagy csökken, addig a miénk nő. A növekvő adósságállomány ráadásul csökkenő ütemű növekedéssel jár együtt. Tehát igaz ugyan, hogy Magyarország még éppen a Maastrichti kritériumok egyikeként megjelölt 60 százalékos GDP arányos adósságállomány küszöb alatt van egy kicsivel, de a tendenciája nem megnyugtató és növekedésének eredményei sem látszanak.

A hitel pedig viszonylag olcsó vegyünk fel hát jó sokat. Ijesztő és bosszantó, hogy még mindig van, akinek tetszik, hogy a jövőben visszafizetendő adósság terhei nem annyira veszélyesek, mint ma némi kiadási fegyelem. Merthogy szigorról beszélni egyelőre nevetséges ott, ahol február végére háromszor módosítja a kormányzat a költségvetés általa várt hiányát, persze mindig felfelé. Legszebb ideje volna leszokni arról, hogy sármos bankáraink képességeiben bízva újabb és újabb, egyre nagyobb folyó kiadási terheket jelentő hitelek felvételével próbáljuk meg „fejhomokbadugással” elmaszatolni problémáinkat. Tettek helyett pedig a jövő generációinak nyakába hordjuk az anyagot, akiknek majd egyszer csak szembesülnie kell szerencsétlenkedéseinkkel és fizethetik a számlát, ami akkor nem is lenne baj, ha ezt ők akarnák, csakhogy nem kérdezzük meg őket.

Kicsit járjuk még körbe ezt az „hitelt olcsóért” dolgot. Milyen kamatokkal tud felvenni a magyar állam forinthitelt? Mostanában akár több mint 10 %-on. És euróban, vagy svájci frankban vagy dollárban? Néhány százalék, hívja fel lankadó figyelmünk a nemzetközi pénzügyek méltán világhírű szaktekintélye. Na most álljunk meg egy kicsit! Ezt eddig miért nem mondta? Itt van ez a szerencsétlen magyar állam, a lakosság, meg még a vállalati szektor is, akik évek óta nyögik a magas forintkamatok terheit. Miért csak most szól a monetáris guru? Mennyi kamatkiadástól kímélte volna meg szegény honfitársainkat és az államot, aki milyen jól el tudott volna adósodni, ha nem kéne azokat a horribilis kamatokat kiizzadnia.

Vagy közelítsük meg máshonnan: a külföldi hitelező miért kér sokkal több kamatot, ha forintban ad, mintha euróban adna? Ilyen gonosz? Vagy fél valamitől? De hát mitől az Istenért, hisz a világgazdaság pszichoanalitikusa megmondta, hogy a magyar az fizet, mint a katonatiszt, ha kell forintban, ha kell dollárban, ha kell mongol tugrikban. Tehetséges nép. Talán attól fél, hogy az a forint már nem az a forint, mint amikor kölcsön adott. Mint ahogy a mai nem az, mint a decemberi volt, ami nem az, mint a sáveltolás előtti, vagy a 2002 végi volt. Mert nálunk majd csak a közös EP-lista után lehet arról szó, hogy lesz olyan „közös” árfolyampolitika, amelyikben a kormány meg a jegybank nem lóbálja kicsi valutánk árfolyamát összevissza, lesz felelőse a forintnak, a másik meg nem akar majd mindig beleszólni. Ettől ugyanis, ami itt ment az elmúlt másfél évben, a német előtakarékoskodó gyomra kavarog, és inkább sírva viszi kis pénzét cseh vagy szlovák állampapírba, akkor legalább kevesebb álmatlan éjszakája lesz, és nem kell minden nap azon görcsölnie, hogy nyugdíjas korára mennyit fog érni a vagyona.

Na persze, ezt hívják valutakockázatnak. És ez eltűnik, ha euróban veszünk fel hitelt? Hát persze, hogy nem. Csak átalakul. Az álmatlan éjszakák megmaradási törvénye alapján valószínűsíthető, hogy a derék Hans helyett nyugtalan kincstárnokaink fognak karikás szemekkel járkálni, és a következő törlesztés miatt stresszelni. No meg a háztartások, akik svájci frank alapú hitelből vesznek lakást, mert az – amint azt a közszolgálati híradó márc. 10-i erősen reklámszagú híradásából is tudjuk – nem csak hogy olcsó, de kisebb a kezelési költség, meg milyen trendi, menetelünk Európába. Majd még néhány bravúros sáveltolás tréfás gazdaságirányítóinktól, aztán majd lehet elárverezni a szép, új lakóparki 56 nm-est. Mert a maffiózi szomszédok által dominált lakógyűlésen megszavazott biodzsakuzzis velnessz-erobikszalon közös költségére még futotta (apu teljes, anyu fél fizetése ment el rá), a megduplázódott törlesztőrészlet viszont már az éhes szájaktól venné el a falatot. (Persze hatalmasat is lehet kaszálni, ha az égbe erősödik a forint, de ki szereti pénzügyekben a hullámvasutat?)

Az infláció nem veszélyes

Kedvencünk. A közgazdaságtan, nem is, a közgazdaságtudomány legnagyobb mondása: „Húsz évvel ezelőtt Nyugaton kijelentették, hogy az első számú közellenség az infláció. Ez igaz is volt. Az inflációt sikerült mára a földre teperni. Nevetségesen alacsony szintre került. Nálunk azonban a Nemzeti Bank továbbra is az infláció ellen küzd. Ez hozzá nem értésről tanúskodik. Hagyni kellene, hogy a világgazdaság hasson, és eltűnne az infláció.” (NSz 2003. 09. 06.)

Ettől függetlenül továbbra is minden normális jegybank célja az árstabilitás fenntartása, vagyis az infláció leszorítása. Ennek értelmét a nálunk szerencsésebb vidékeken már rég belátták a gazdasági és politikai szereplők, továbbá eszerint is cselekszenek, mert tudják, hogy közép és hosszú távon biztosan az alacsony infláció hat pozitívan a növekedésre, rövidtávon pedig elképzelhető, hogy segíti az infláció megugrása a növekedést, de egyáltalán nem biztos. Azt pedig ne felejtsük el, hogy errefelé még mindig elég magas az infláció ahhoz, hogy visszamaradott, hozzá nem értő jegybankok, húsz évvel ezelőtti elvek szerint az inflációt tekintsék legfőbb ellenfelüknek.

Nem is lenne baj, ha Fekete is inkább húsz évvel ezelőtti elveket vallana, mint 70-80 évvel ezelőttieket, amik ráadásul egyáltalán nem alkalmazhatók egy kis nyitott gazdaságra, merthogy nagy és zárt gazdaság jelenségeire lettek kitalálva.

A „hagyni kellene, hogy a világgazdaság hasson” kezdetű mondatot pedig egyenesen a világ minden gazdaságtudományi egyetemén és karán kötelező jelmondattá kéne tenni, természetesen csak miután az összes jegybankárt elküldtük kapálni és a teljesen felesleges központi bankok romjainak sóval behintett helyén kerthelyiségeket hoztunk létre.

Hibás az MNB hitelpolitikája

Mivel tehát nem veszélyes az infláció, értelmetlen a jegybank görcsös igyekezete, ami az infláció minden áron történő letörésére irányul – világít rá a „valutamozgások előrejelzésével nagy nemzetközi hírnevet szerzett” pénzügyi szakember. (Jelzős szerkezet: NSz 2003. 09. 06. Idevágó idézet, a sokkal kisebb nevű Rogoff-tól: „Now, if there is a consensus result in the empirical literature, it has to be that nothing, but nothing, can systematically explain exchange rates between major currencies with flexible exchange rates”.)

Rendben van, fékezzük meg az MNB ámokfutását. De itt van ez a fránya függetlenség, amit a jegybanktörvény biztosít. Bankárunk annak idején a központi bankban annak függetlenségéért harcolt. De most már belátja, hogy a függetlenség csak addig jó, amíg olyat csinálnak, ami megfelel annak az elvárásának, akitől való függetlenséget kellene biztosítani. Hogy ezt a nyögvenyelős mondatot (és gondolatmenetet) egy analógiával megvilágítsuk: a bíróság addig élvezzen függetlenséget, amíg a végrehajtó hatalom szájízének megfelelő ítéleteket hoz. Ha nem, bizony a körmére kell koppintani. Ím-ígyen szól a Nagy Előrejelző függetlenség-definíciója.

Csodás. Az elmúlt húsz évben vajmi kevésben született akkora konszenzus a közgazdaságtanban, mint abban a kérdésben, hogy mi garantálja a tartósan alacsony inflációt (ami ismét csak konszenzusosan hosszú távon a magasabb növekedés záloga): a kormánytól független monetáris politika, amely elsősorban az infláció letörésére összpontosít, a növekedési szempontokat háttérbe szorítva. A Guru kimaradt ebből az irodalomból, mert olcsó hitelekért kellett telefonálgatnia, majd kiváló tanácsokat osztogatott New Yorkban, Davosban, Londonban és a Világbanknál. Közben azt sem vette észre, hogy állításával ellentétben a '90-es években számos jegybank tért át az inflációs célkövetéses rendszerre, amely – nevéből következően – az inflációs cél görcsös elérését írja elő. Ezek általában az evolúció és a kultúra még alacsony szintjén álló országok (hívjuk inkább laza törzsi féltársadalmaknak), mint például az Egyesült Királyság, Svédország, Új-Zéland stb. De az Európai Központi Bank is ostobán le akarja nyomni az inflációt 2% alá, ahelyett, hogy hiteleket venne fel a belga és olasz kormánynak.

Ez lenne a rossz hitelpolitika, amit minden interjúban megemlít, de soha nem fejt ki bővebben a Mester? Vagyis hogy az MNB az állandó és értelmetlen dezinflálgatás helyett nem emeli fel a telefont, és pacsiz le egy félmilliárdos hitelt a büdzsének? Vagy – szörnyű érzésünk támad – éppen akkor is az észt osztogatta nyugaton, amikor a magyar bankrendszer csalárd módon bifurkálódott, és egyszintűből kétszintűvé vált? Hiszen akkor most a jegybank helyett a kereskedelmi bankok hitelezik a vállalatokat meg a lakosságot, így az MNB-nek hitelpolitikája per definitionem nincsen. Vagy észrevette, de pont azt tartja elhibázottnak, hogy nincs neki ilyenje. Ezt talán már soha nem tudjuk meg tőle, de a legnagyobb gondolkodókat az jellemzi, hogy soha nem érthetjük meg őket teljesen.