ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2004.02.03. 22:33 süssmájer

Gulyáskapitalizmus

Veress Gábor

A magyar gazdaságpolitika egy magára valamit adó közgazdász szemében maga az „állatorvosi ló”. A nemzetközi médiában a korábban abszolút siker-sztoriként jellemezhető kis, közép-kelet európai ország manapság egyre gyakrabban ölti magára a „hiteltelen”, „fenntarthatatlan” „bizonytalan” rosszul csengő jelzőit. Én, fiatal és naiv, egyben forradalmár lendületű fiatal papírfirkász egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést, hogy ha ez ennyire evidens, akkor miért nem történik semmi? Vagy történik, csak a nekem is kenyeret adó média-sóbiznisz számára ez nem hír?

Hol rontottuk el? A jeles közgazdászok ilyenkor a leggyakrabban az elmaradt strukturális reformokat teszik fő helyre, ami lassanként kisgömböcként felemészt minden lehetséges kilábalást és tartós jólétet, tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Persze, az is lehet, hogy nem is annyira fontos ez, hiszen van munkánk, legalábbis a többségünknek. Van kenyerünk, a „mocsárral”, a „rögvalósággal” meg jól elboldogulunk, mint már ezer év óta annyiszor. Az utóbbi időben néhányszor már szárnyára kapott bennünket az európai, főleg a német konjunktúra, nem lesz ez máshogy most se, aztán csak lecsordogál valami a mi kis sekélyes életünkbe is?

Ám valami csak szúrja az ember oldalát, valami csak nem hagyja néha még éjszakánként sem aludni. Sokszor tényleg szoktam azon őrlődni, hogy miért nem tudom sokra értékelni az egyetemen megszerzett ismereteimet, miért kell hálapénzt adnom, amikor a fizetésemnek elég komoly részét fizetem ki az össznépi biztosítónak, apám miért ír röpiratokat 75 éves létére a magyar mezőgazdaság és vidék sanyarúságáról? Nem hiszem, hogy ez azzal magyarázható, hogy Petőfi reinkarnációja vagyok(unk), csak szabadságról és szerelemről álmodozva. Valami tényleg nem stimmel ebben az országban.

Valami nem stimmelhet, ha az ország GDP-jének majd felét kitevő államháztartásban, egy szúnyogcsípés jellegű „takarékossági csomag” hallatán több miniszter a legolvasottabb politikai napilap hasábjain keresztül a lemondásával fenyeget? Ugyanekkor az állami könyvvizsgáló hivatal arról beszél, hogy áttekinthetetlen sokszor az adott minisztériumok költségvetése, nincs világos tervezés, vagy belső ellenőrzés. Nem világos számomra, hogy ezek a minisztériumok milyen feladatokat látnak el, amikor az általam befizetett adókkal gazdálkodnak. Vagy egyszerűbben: mi a fenét csinálnak? Nem értem azt sem, hogy amikor a „takarékosság” jegyében kénytelenek számos szakembertől megválni, akkor miért alapítanak közhasznú társaságokat, és öntik oda a forrásokat? És alkalmazzák az előbb kirúgott embereket, csak ezentúl szerződéses vállalkozóként.

Azt már nem is mondom, hogy az a legviccesebb, hogy egy „közbeszerzési” döntéskor nemcsak az esik latba, hogy milyen olcsón, milyen jól csinálja meg a vállalkozó a feladatot, hanem az is, hogy mit nyújt cserébe. A példákat sorolhatnánk: a Sulinet Expressz egyik győztes beszállítója lelkes szponzora a nyári Örömkoncertnek, a Grippen bérletért cserébe kapunk Elektrolux gyárat Nyíregyházán…

Azt sem tudom, hogy az adókról, amiket befizetünk, miért az Országgyűlés dönt. Mármint, értem, hogy demokrácia van, de azért vicces, hogy ha Bártudnámholvan község csatornázási projektbe akar beruházni, akkor központi pénzekért kell pályáznia, nem pedig megbeszéli falugyűlésen, oszt vagy megépítik, vagy sem. A „civilszféra” még jobban kiszolgáltatott: a „független” alkotóközösségek sorsa közismerten azon múlik, hogy tudnak e valamit pályázni a költségvetési csapokból, legalább ismeretség és szánalom révén.

Szóval nem értem. Nem látom át, hogy mi kerül sokba az egészségügyben. Az én egészségem, pedig én inkább pálinkával kúrálom magam sokszor vagy a nagymamám egészsége, aki tényleg sokba kerül, még úgy is, hogy rendszeresen megszökik a kórházból, vagy az a névtelen, sötétben megbúvó protekciós, aki mindig a látóteremen kívül meglovagolja az „ingyenes” ellátást, csak hogy nekem ne jusson?

Most akkor anarchista vagyok, ha azt mondom, hogy nekem ez az egész nem kell?

Nem anarchista, naiv. Az egész kisgömböc szisztéma tök jó biznisz nagyon sok embernek. És itt nem a sokak által szidott közalkalmazottakra, orvosokra, tanárokra, hivatalnokokra gondolok. Még csak nem is az állandóan mások zsebében turkáló patkányképű és sunyi politikusokra. Hanem azokra, akik kifejezetten ebből élnek: a diákönkormányzati vezetőkre, akik mindent megtesznek, hogy megvédjék a diákokat a teljesítménykényszertől; az orvosvezetőkre, akik helyt állnak az állandó reform viharai közt; a gyógyszergyártókra, akik a nagymamámon és az én befizetéseimen, valamint a jó érdekérvényesítő készségüknek köszönhetően hullára keresik magukat. Mondjam még? Akik miatt nincsen itten forradalom, azok az erőpozícióval rendelkező „társadalmi krém”, magyarosan nevezhetjük őket csak tejfelnek is? Egyszer valahol azt olvastam, hogy Magyarországon túl nagy hatalma van az értelmiségnek. Igen, akik megszólalnak általában, azok egy-két kivételtől eltekintve azok, akik a leginkább kulcspozícióban vannak és leginkább ellenérdekeltebbek a változásban.

A kapitalizmusban a szereplők mindig igyekszenek csökkenteni a költségeiket, javítani a hatékonyságukat, hogy minél nagyobb profitot érjenek el, ugyanakkor minél kisebb kockázat mellett. Ha még verseny is van, az ember mindig futtában a háta mögé pislant, hol vannak a vetélytársak, mennyi előnyöm van még. Az államban nincsenek vetélytársak. Nincsen hatékonysági kényszer. Ülünk, mint Marci Hevesen, csak akkor van baj, ha az a várva várt dagály és a német fellendülés csak nem jön meg, mert megfulladunk, hiszen a nemzetközi helyzet fokozódik?

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr69986364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.