ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2004.05.25. 22:43 süssmájer

Bokros Lajos és a szolidaritás

Bognár Gergely

Bokros Lajos 130 pontjában nemcsak cselekvési programot, hanem jövőképet vázol fel. Az általa kívánatosnak tartott reformok végrehajtásával Magyarország belátható időn belül felzárkozhat a fejlett nyugati országokhoz, miközben társadalma igazságosabbá válik. A reformok végrehajtásának persze nehézségei is akadhatnak. Ezek lehetnek adminisztratívak: nem könnyű bevezetni a rászorultsági alapú társadalompolitikát akkor, amikor a jövedelmek eltitkolása nemzeti sport. A nehézségek lehetnek politikaiak is: jelen körülmények között nincs az a kormány, ami jelentős politikai veszteség nélkül felvállalhatná a javaslatok bevezetését. Végezetül a nehézségek lehetnek elvi alapúak: a reformok megvalósítása megnehezítheti más fontosnak tartott társadalmi célok megvalósulását.

Ebben az írásban ez utóbbi problémát veszem szemügyre. A 130 pontból ugyanis az olvasható ki, hogy a hazai versenyképesség növekedése nem mond ellent a társadalmi szolidaritás követelményének, sőt, verseny és szolidaritás kölcsönösen feltételezi és támogatja egymást. A nagy társadalmi elosztórendszerek reformja egyszerre járulna hozzá a nemzetközileg versenyképes gazdaság erősödéséhez és az előnyök és esélyek minél igazságosabb elosztásához. A kívánatos gazdaságpolitikai és társadalompolitikai célok között nincs konfliktus.

Ez első ránézésre meghökkentő állítás. Azt gondolná az ember, hogy a gazdaságpolitikai és társadalompolitikai célok igenis gyakran konfliktusban állnak egymással, és a helyes politikai cselekvés éppen azon múlik, hogy mennyire sikerül egymásnak ellentmondó célok között a megfelelő egyensúlyt megtalálni. Még ha egyet is értünk azzal, hogy Bokros reformjai – az adórendszer egyszerűsítése, a rászorultsági elv és az öngondoskodás minél szélesebb körű alkalmazása a társadalompolitikában, a verseny legalább részleges bevezetése az egészségügyben, tandíj a felsőoktatásban, a közalkalmazotti bértáblák eltörlése – kívánatosak a gazdasági hatékonyság, az állami pazarlás visszaszorítása és a teljesítménynövelés érdekében, nem feltétlenül kell egyetértenünk azzal, hogy ugyanúgy kívánatosak lennének a társadalmi igazságosság szempontjából.

Bokros válasza persze egyértelmű: reformjai igazságosabb társadalmat hoznának létre, mivel kifejezik a „valódi társadalmi szolidaritást”. De mi az a társadalmi szolidaritás? A 130 pont nem sokat árul el erről. Úgy veszi, hogy a fogalom nem szorul különösebb magyarázatra, holott annak több, egymástól különböző értelme van, s egyáltalán nem mindegy, hogy Bokros hogyan használja – és egyáltalán következetesen használja-e – azt. Ahhoz, hogy megértsük, mit ért Bokros szolidaritáson, vissza kell nyúlnunk az Élet és Irodalomban korábban publikált cikksorozatához.

***

A szolidaritás egyik értelmében egyfajta érzület: a szolidáris személy kész segíteni a bajbajutottakon, elesetteken és rászorulókon, mégpedig elsősorban azért, mert bajukat, balszerencséjüket közvetlenül átérzi. A szolidaritás érzülete jellemzően személyes kapcsolatokra épülő közösségekben jelenhet meg; elsődleges terepe a család, a baráti és munkatársi kör. Amikor közvetlen közösségünk tagjai iránt érzünk szolidaritást, akkor szolidaritásunk meghatározható személyekre irányul.

A szolidaritás érzületének fontos szerepe van az emberek társas életében. Egy jól működő közösség létrehozza és elmélyíti a tagjait összekötő szolidaritást. Nagyobb, a közvetlen személyes kapcsolatok gyengülésével, majd eltűnésével jellemezhető közösségekben azonban a személyekre irányuló szolidaritás érzülete elhalványul, majd elhamvad. Ez persze nem azt jelenti, hogy nagyobb közösségek távoli tagjai, vagy akár más közösségekhez tartozó emberek iránt ne érezhetnénk szolidaritást, de a szolidaritás érzülete ebben az értelmében már elsősorban nem azonosítható személyekre, hanem inkább ügyekre irányul. Így lehetünk például szolidárisak a mindennapi életünket kevéssé befolyásoló, de nemes ügyek képviselői mellett: kiállunk a megszállt Tibet elnyomott népéért, támogatjuk az éhínség megszüntetéséért küzdőket, mentőcsapatot küldünk a természeti katasztrófák pusztításának enyhítésére.

Nyilvánvaló, hogy a szolidaritás ebben az értelmében – mint meghatározott személyekre és ügyekre irányuló érzület – elsősorban szociológiai és pszichológiai fogalom. Egyértelmű az is, hogy a szolidaritás érzülete fontos szerepet játszott a hagyományos, modernizálódás előtti társadalmak „jóléti rendszerében”. Talán a korai jóléti reformok, a szakszervezeti egészség-, és öregségi biztosítási pénztárak, a hadirokkantakat és árvákat segítő programok kialakulásának magyarázatához és létjogosultságának igazolásához is nélkülözhetetlen a szolidaritás érzületére való hivatkozás. Nem világos azonban, hogy a szolidaritás milyen szerepet játszott a modern, bürokratikus, intézményesített állami jóléti rendszer kialakulásában.

Bokros gyakran használja a szolidaritást szociológiai és pszichológiai fogalomként. Elfogadja azt a népszerű magyarázatot, miszerint a modern jóléti államok kialakulásának hajtóereje a közösségi szolidaritás érzülete volt: „a XIX. század második felében győzedelmesen előrerohanó kapitalizmus … gyorsan és eredményesen szétverte a hagyományos társadalomban még igen erős családi és kisközösségi szolidaritás gazdasági-lélektani alapjait”.[1] A korai jóléti intézmények – mint például a szakmai alapon szervezett bismarcki betegbiztosító pénztárak rendszere – tagságuk „kisközösségi-szakmai szolidaritását fejezték ki”.[2] A különböző pénztárak által nyújtott szolgáltatások színvonala azonban jelentősen eltért egymástól, nem is szólva arról, hogy a társadalom jelentős csoportjai kimaradtak a rendszerből. Ahogy azonban a dolgozó rétegek erősödtek, politikai küzdelmet kezdtek a kisközösségi szolidaritás intézményes formákkal való helyettesítése érdekében. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen alakult ki a modern jóléti állam, amelyben a kapitalista verseny által generált vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségeket a központosított, univerzális állami jövedelem-újraelosztás tompítja, a munkanélküliek, munkaképtelenek vagy hátrányokkal indulók helyzetét pedig jóléti szolgáltatások javítják.

Nem az én tisztem megítélni, hogy a modern jóléti államok kialakulásának történetében a szolidaritás „társadalmi közérzületének” milyen szerepe volt. Valószínű, hogy a reformokat legalább részben kevésbé magasztos okok hívták életre. (A bismarcki biztosítási rendszer bevezetésének célja kevésbé volt a társadalmi szolidaritás kifejezése, mint a német szociáldemokrata mozgalom erősődésének fékezése.) Azt a kérdést is tegyük félre, hogy van-e értelme szociológiai és pszichológiai értelemben társadalmi léptékű szolidaritásról beszélni. Még ha egyes kivételes esetekben elő is fordulhat, az emberek általában nem vállalnak hasonló módon szolidaritást országuk általuk nem ismert polgáraival, mint azt barátaikkal vagy családtagjaikkal teszik. Az egész társadalom nem ugyanabban az értelemben közösség, mint egy család, baráti vagy munkahelyi társaság; igencsak kétséges, hogy egy társadalmi léptékű közösség hasonló szolidaritást hozhatna létre tagjai között.

Bárhogy is legyen, Bokros aligha gondolhatja, hogy a közép-európai államok jóléti rendszereinek reformjára a kisközösségi – vagy akár nagyobb léptékű – szolidaritásérzület kielégítése végett lenne szükség. Nem is gondolja ezt. Helyzetelemzése szerint ugyanis a térségbeli felzárkozó társadalmak legnagyobb gondja éppen hogy a társadalmi szolidaritás hiánya. Az elmúlt negyven év álszolidaritása, a rendszerváltás után kialakult verseny tisztátatlansága, a vagyoni és jövedelmi különbségek kapcsolatoknak, korrupciónak, bűnözésnek köszönhető gyors növekedése gátolta és gátolja a szolidaritás társadalmi közérzületének kialakulását és érvényesülését. Ebből következően a feladat nem a szolidaritás társadalmi kifejezése, hanem megteremtése. A reformoknak a szolidaritás nem oka, hanem célja.

De fura lenne, ha Bokros azt javasolná, hogy olyan reformokat hajtsunk végre, amelyek eredményeképpen erősödik bennünk a közösségi érzés, egyre jobban átéljük polgártársaink jó- és balsorsát, és egyre inkább olyanná válunk, mint egy nagy család. A polgárok szolidaritásérzületének fejlesztése nem lehet a politikai cselekvés célja, legfeljebb kívánatos mellékterméke. Amikor javaslatait megfogalmazza, Bokros a társadalmi szolidaritást nyilván nem szociológiai és pszichológiai fogalomként, hanem normatív értelemben használja. A társadalmi szolidaritás ebben az értelemben erkölcsi eszme.

Zavaró, hogy Bokros egyszerre használja a szolidaritást leíró és normatív fogalomként. Mikor történeti összefüggéseket tár fel vagy helyzetet elemez, a szolidaritás szociológiai tényezőként jelenik meg. Mikor értékel vagy javaslatot tesz, a szolidaritás egyszerre magyarázó és normatív elv.

A társadalombiztosítás válságát elemezve Bokros például azt mondja, hogy „a jelenlegi rendszer fenntartásában érdekelt politikusok, hivatalnokok, orvosok népszerűnek tetsző, széplelkű állításai ellenére a gyógyítás mai központosított, velejéig bürokratikus irányítási, finanszírozási rendje egyre kevésbé tükröz valódi társadalmi szolidaritást, sokkal inkább az egyre elégedetlenebb emberekre rákényszerített hamis szolidarítást testesíti meg”.[3] Valódi és hamis szolidarítás szembeállítása azt sugallja, hogy a szolidaritás itt normatív értelemben szerepel: a „valódi” szolidaritás a társadalmi szolidaritás eszméjének helyes lefordítása lenne az intézmények szintjére. Ugyanakkor lehet, hogy Bokros arra utal, hogy az „egyre elégedetlenebb emberek” véleménye szerint a jelenlegi intézményrendszer egyre kevésbé fejezi ki egymás iránti szolidaritásérzületüket.

A nyugdíj- és az egészségügyi rendszer összehasonlításakor kiemeli, hogy „a biztosítási elv valódi érvényesítése kiválóan összefér az igazi szolidaritással, sőt jelentősen elősegítheti az önként vállalt szolidaritás megerősödését. Ugyanez várható a gyógyító intézmények finanszírozásának többpilléressé tétele esetén is. A magánjellegű betegbiztosítók által szervezett kockázatközösség eleve a szolidaritásra épül, még ha annak kötelezően választandó kisközösségi formájára is”.[4] Itt is megjelenik az „igazi szolidaritás”, a társadalmi szolidaritás elvének helyes alkalmazása; de mindemellett a magánbiztosítási rendszer az önként vállalt és a kisközösségekben tapasztalható szolidaritásérzületre épül (vajon miért?).

A szegénységről szólva pedig: „a szegénység megelőzésére, enyhítésére és a szegénysorból való kiemelkedés ösztönzésére szolgáló jóléti politika … egyrészt az állam egyes szervezeteinek összehangolt munkáját igényli, másrészt feltételezi az általa megcélzott emberek cselekvő együttmüködését, illetve az ennek közterheit viselő jobb módú adófizetők tudatosan vállalt szolidaritását”. A családi pótlék tekintetében például a rászorultsági elv 1995-ös bevezetése „irányát tekintve helyes lépés volt, mert jobban megfelelt a társadalmi szolidaritás elvének”. Összességében azonban „a jóléti intézmények józan elemzése, eredménytelenségük felmutatása és a társadalmi szolidaritás valódi értékeit megtestesítő, távlatos reformok kidolgozása helyett a fedezetlen ígéretek árverése folyik”.[5] A „tudatosan vállalt szolidaritás” ismét csak szociológiai fogalom, de a reformok a társadalmi szolidaritás elvét és értékeit próbálják megvalósítani.

Tegyük fel akkor a kérdést, hogy mi a társadalmi szolidaritás mint erkölcsi elv. Bokros szerint a társadalmi szolidaritás elve kötelességünké teszi, hogy szerepet vállaljunk az olyan kockázatok elleni védekezésben, amelyek a társadalom bármely tagját érinthetik. Különösen fontos ez azoknak az esetében, akik önerejükből nem képesek megfelelően védekezni e kockázatok – betegség, munkanélküliség, szegénység, stb. – ellen. Ezt a kötelességünket azonban nem (csak) egyénileg, hanem közösen kell gyakorolnunk. Ennek egyik intézménye az állam. Amikor a társadalmi szolidaritás az államon keresztül valósul meg, akkor a társadalom tagjai kockázatközösséget alkotnak: közösen vállalnak szerepet a mindenkit érintő kockázatok elleni védekezésben. Mindazok, akik nem képesek önerőből biztosítani magukat, számíthatnak a társadalom más tagjainak – különösen a jobb vagyoni és jövedelmi helyzetben levőknek – a segítségére az állami intézményrendszeren keresztül.

Mivel a társadalmi szolidaritás elve erkölcsi kötelességet ír elő, megvalósítása független kell legyen a társadalom tagjainak „közérzületétől”, azaz a polgároknak nem azért kell kockázatközösséget vállalniuk, mert így kívánják, hanem mert az erkölcs ezt írja elő. Persze egy jól működő társadalomban a jobb helyzetben levők önkéntesen kiveszik a részüket a társadalmi szolidaritás eszméjének megvalósításából: „ha a szolidaritás társadalmi viselkedési normává emelkedik, akkor legszebben éppen önkéntes társadalmi kezdeményezések formájában érvényesül”.[6] Nálunk azonban a feladat a társadalmi szolidaritás állami intézményrendszerének a megreformálása oly módon, hogy az a lehető legjobban megfeleljen a szolidaritás eszméjének.

De mi ez a mód? Mit ír elő pontosan a társadalmi szolidaritás elve? Milyen lenne a társadalmi szolidaritás eszméjét megtestesítő társadalom?

Tegyük félre egy pillanatra Bokros javaslatait és gondolkodjunk el ezen. Segít talán, ha felidézzük, hogy az állami jóléti intézményrendszereket, céljuk szerint, nagy általánosságban két típusra szokás osztani. Az egyikben a cél a szegénység, rászorultság, az esélyekben és lehetőségekben megmutatkozó hátrányok csökkentése egy bizonyos elfogadható szintig. A társadalmi kockázatközösség csak minimális, meghatározott mértékben nyújt védettséget a kockázatokkal szemben, ezen felül pedig az öngondoskodásnak, az egyéni védekezésnek adja át a terepet. Ezzel szemben a másik típusú állami jóléti intézményrendszer célja bizonyos javak és szolgáltatások hozzáférhetővé tétele és minden polgár egyenlő – vagy legalábbis minél inkább az egyenlőségre törekvő – módon való biztosítása. Az ilyen intézményrendszerben a társadalmi szolidaritás elve nem érvényesül megfelelően, ha a különböző jövedelmi helyzetű polgárok számára a biztosítás értéke különbözik. Az előbbi típusú intézményrendszer inkább jellemzi az angolszász országokat, míg az utóbbi a nyugat-európai, kontinentális jóléti államokat – de ugyanakkor persze a valóságban a két típus mindenhol keveredik.

Melyik típusú intézményrendszer felel meg a társadalmi szolidaritás elvének? Nos, mindkettő. Az elv csupán azt írja elő, hogy a társadalom tagjainak kötelessége szerepet vállalni a mindenkit érintő kockázatok elleni védekezésben. Arról, hogy ezt milyen formában teszik – hogy milyen szerepet adnak a rászorultságnak és az egyenlőségnek, hogy csupán egy minimális szint elérését vagy egyenlő értékű szolgáltatások biztosítását tűzik-e ki célul, hogy mekkora teret adnak az öngondoskodásnak és a piacnak –, az elv önmagában nem mond semmit. A társadalmi szolidaritás eszméjével mind a rászorultságot hangsúlyozó, mind az egyenlőségre törekvő jóléti intézményrendszer összeegyeztethető. Ebből a szempontból a társadalmi szolidaritás elve túlságosan elvont és általános.

A 130 pontból és korábbi írásaiból persze nyilvánvaló, hogy Bokros szerint mit írna elő a társadalmi szolidaritás elve. De ha eddigi érvelésem helytálló, akkor az elv nem azokat (vagy csak azokat) a reformokat engedélyezné, amelyeket Bokros képvisel – más, az általa javasoltaktól eltérő intézmények is összeegyeztethetők vele. Mellesleg ha így van, akkor a társadalmi szolidaritás elvére való hivatkozás nem túl termékeny, hiszen liberálisok, konzervatívok és szociáldemokraták mind egyetérthetnek vele, miközben a saját szájuk íze szerint értelmezhetik. Mindenesetre Bokrosnak további, mégpedig a gazdasági érvektől független indokokat kell felmutatnia ahhoz, hogy a társadalmi szolidaritás elvének általa vallott felfogása meggyőző legyen. Vagyis nem az a kérdés, hogy a javasolt reformok mellett szólnak-e jó gazdasági természetű érvek (amennyire én meg tudom ítélni: igen), hanem hogy szólnak-e mellettük jó erkölcsi érvek. Ha Bokros nem ad elő ilyeneket, akkor megalapozatlan az az állítása, hogy verseny és szolidaritás kölcsönösen feltételezi és támogatja egymást.

Vannak-e Bokrosnak ilyen érvei? Nézzük az egyenlőség kérdését. Tudjuk, hogy a piaci verseny a jólét előmozdításának és a gazdasági növekedésnek nélkülözhetetlen feltétele, de a verseny ugyanakkor fokozza a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségeket. Magyarországon ezek a különbségek az elmúlt években nagyon jelentősen nőttek. Csökkentené-e a verseny következtében létrejövő egyenlőtlenségeket a bokrosi értelmében vett szolidaritás elvének alkalmazása? Valószínűleg nem. A rászorultsági elv alkalmazásának ugyanis nem az a célja, hogy a társadalmon belüli anyagi egyenlőtlenségeket csökkentse, hanem az, hogy a legrosszabb helyzetűeket valamilyen jobb, minimálisan elfogadható helyzetbe hozza. Még egy bármennyire jól működő, rászorultság-alapú program megvalósulása esetén sem várható, hogy a jövedelmi és vagyoni különbségek nem nőnek tovább – hacsak a küszöböt elég magasra nem tesszük. De „ha csaknem mindenki rászorultnak minősül, akkor a valóban szegények helyzete elhomályosul, a jómódúak is jogosultak lesznek a felkínált támogatásra, amit helyzetüknél, hatalmuknál, képzettségüknél és befolyásuknál fogva nagyobb mértékben fognak igénybe venni, mint a társadalom többi tagja.”[7]

De talán egy igazságos, versenyalapú társadalom célja nem is lehet az, hogy az egyenlőtlenségeket csökkentse. A „valódi” társadalmi szolidaritás nem a személyek helyzete közötti viszonyt veszi figyelembe, hanem azt, hogy a társadalom legrosszabb helyzetű tagjai abszolút értelemben nincsenek-e elfogadhatatlanul rossz helyzetben. A szegények, rászorulók, az esélyekből és lehetőségekből kimaradók felemelése önmagában fontos cél.

Vitatott azonban, hogy e cél elérésének legjobb eszköze a rászorultsági elv alkalmazása, a célzott támogatások rendszere és a piacosítás lenne. Az univerzális jóléti programok legfőbb haszonélvezője ugyanis tagadhatatlanul a középosztály, ugyanakkor a leghátrányosabb helyzetűek is viszonylag színvonalas ellátásban részesülnek. Egyes adatok szerint Nagy-Britanniában az univerzális alapú nemzeti egészségügyi rendszer, az NHS bevezetése óta általában a legszegényebbek egészségi állapota javult, ugyanakkor a különböző társadalmi rétegek egészségügyi állapota tekintetében az egyenlőtlenségek nem csökkentek vagy egyenesen nőttek. A piacosítás nyomán azonban könnyen előfordulhat, hogy a középosztálybeliek tömegesen elhagyják a korábban univerzális rendszert, amelyben csak a szegényebbek maradnak benne, a szolgáltatások színvonala pedig jelentősen csökken. Bár az univerzális jóléti szolgáltatásoknak jelentős társadalmi költsége van, mégsem mindig egyértelmű, miként viszonyul ez a költség a legszegényebbek abszolút értelemben vett leszakadásának társadalmi költségéhez egy piacosított rendszerben.

Bokros Lajos reformjavaslatai mellett kizárólag gazdasági jellegű érveket hoz fel. Persze nem elképzelhetetlen, hogy a rászorultsági elv alkalmazása, a célzott támogatások rendszerének bevezetése és a jóléti intézmények legalább részleges piacosítása igazságosabb társadalmat hozna létre. De emellett nem jó érv az, hogy a javasolt reformok csökkentik az állami pazarlást és növelik a versenyképességet, vagy hogy „a szociális közkiadások csak akkor hatékonyak, ha célzottak”.[8] A „valódi” társadalmi szolidaritás célja és mércéje nem lehet kizárólag a hatékonyság, a megtakarítás vagy a versenyképesség növekedése. Bokros úgy állítja be, mintha reformjainak végrehajtása nyomán nemcsak pénztárcánk vastagodna jelentősen, hanem egy erkölcsileg jobb társadalomban is találnánk magunkat: „a társadalmi szolidaritás oly gyönyörű és kívánatos eszméjének legjobb táptalaja éppen a nyílt, mindenki számára elérhető eszközökkel folytatott, átlátható és tiszta piaci verseny”.[9]

Bokros nem bizonyította ezt az állítását. Nem biztos, hogy verseny és szolidaritás kölcsönösen feltételezi és támogatja egymást; nem biztos, hogy még ha végre is hajtjuk a megfelelő gazdaságpolitikai fordulatot, a gazdasági fejlődés és a társadalmi igazságosság között automatikusan megteremtődik a legjobb egyensúly. Sokkal valószínűbb, hogy a kívánatos gazdaságpolitikai és társadalompolitikai célok között a 130 pont gyakorlatba ültetése során is támadna konfliktus – ennek valójában az ellenkezője lenne meglepő. Az eszmék világában sincs ingyenebéd.

Jegyzetek

[1] Bokros Lajos: „A társadalmi szolidaritás és annak hiánya”, Élet és Irodalom 2001/23.
[2] Bokros Lajos: „A társadalmi szolidaritás és a gyógyítás intézményei”, Élet és Irodalom 2001/49.
[3] i.m.
[4] i.m.
[5] Az idézetek forrása Bokros Lajos: „Szegénység és szolidaritás”, Élet és Irodalom 2003/34.
[6] „A társadalmi szolidaritás és annak hiánya”.
[7] i.m.
[8] i.m.
[9] Bokros Lajos: „A társadalmi szolidaritás és annak kényszere”, Élet és Irodalom 2001/35.

Megjelent a BUKSZ 2004/4. számában.

Szólj hozzá!

Címkék: gazdaságpolitika jólét szolidaritás


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr49986390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.