ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2004.11.25. 22:56 süssmájer

Héják és galambok közt

Bognár Gergely

Folytatódik honlapunkon az iraki beavatkozás kapcsán megkezdett vita. A szerző két korábban megjelent cikkel vitatkozik és keresi a lehetséges legjobb módját a nemzetközi beavatkozásnak. A hozzászólásokat továbbra is várjuk!

I.

Néhány hónappal ezelőtti írásában Kis János az iraki beavatkozás talán legkoherensebb kritikáját fogalmazta meg (Kis János: Az iraki lecke, Népszabadság, 2004. június 19.). Az általa multilateralistának nevezett álláspont szerint az amerikai külpolitika – és különösen az iraki beavatkozás – nem a megfelelő válasz a globális terrorfenyegetés, a nemzetközi normákat semmibe vevő államok és a tömegpusztító fegyverek elterjedésének problémáira.

Kis nézetét kritizálja Mázsa Péter nemrégiben megjelent írásában (Mázsa Péter: Irak, mint alkalom, Beszélő, 2004. szeptember). Mázsa szerint a multilateralizmus nem ad jobb választ a 2001. szeptember 11. után akuttá váló problémákra, mint a jelenlegi amerikai politika. A multilateralisták idealista módon a nemzetállamok demokráciájáról álmodoznak s nem veszik észre, hogy a világ megváltozott. Elhibázott stratégiát javasolnak az államokhoz nem kötődő, hagyományos katonai eszközökkel nem elhárítható veszélyeket jelentő terrorszervezetek elleni harchoz. Nem egyszerűen rossz következtetéseket vonnak le premisszáikból, hanem alapvetően idejétmúlt fogalmi keretben gondolkoznak.

Ebben az írásban mindkét szerzővel vitatkozom. Mázsa Péterrel szemben védelmembe veszem a Kis János által megfogalmazott multilateralista doktrínát. Megmutatom, hogy a multilateralizmus védhető és védendő álláspont, amely nem indul ki rossz gondolkodási keretből. Kis Jánossal szemben viszont úgy vélem, hogy a multilateralizmus nem összeegyeztethetetlen a Szaddám Husszein eltávolítását célul kitűző politikával. Az iraki diktátor olyan dilemmák elé állította a nemzetközi közösséget, melyeknek nem volt egyértelműen jó megoldása: választani kellett kisebb és nagyobb rossz között. Nem biztos, hogy a koalíció a nagyobbik rosszat választotta.

Mindez akkor is igaz lehet, ha egyetértünk azzal, hogy a Bush-kormányzat rengeteg súlyos hibát vétett terror elleni háborújában. A rövidlátó amerikai politika az Egyesült Államok elszigetelődéséhez, népszerűtlenségéhez vezetett, és összességében hátráltatja Amerika céljainak megvalósulását. Kívánatos, hogy ez a politika részleteiben és hangsúlyaiban megváltozzon. De ugyanakkor nem lenne jó, ha a fáktól nem látnánk az erdőt.

II.

A multilateralizmus az a nézet, miszerint a nemzetközi problémákat nem helyes a nemzetközi joggal szemben, egyoldalúan, az ENSZ-t és a nemzetközi kooperáció egyéb intézményeit megkerülve kezelni. Különösen igaz ez manapság, amikor a szélsőséges csoportok és a tömegpusztító fegyverek kikerültek az egymással rivalizáló szuperhatalmak kontrollja alól. Az ebből adódó problémákra azonban megfelelő válasz csak az arra hivatott nemzetközi fórumokon való együttműködés keretében dolgozható ki.

Fontos látni, mit nem állít a multilateralista nézet. Mázsa Péter feltevésével szemben nem állítja, hogy az államoknak (pláne a nemzetállamoknak) erkölcsi szempontból önértéke lenne. Csupán abból indul ki, hogy jelenleg csak államok rendelkeznek a megfelelő rendőri, katonai és adminisztratív eszközökkel az új történelmi helyzetben felmerülő válságok kezelésére. Azt sem állítja, hogy a megelőző rendőri vagy katonai akció megfelelő körülmények között és megfelelő nemzetközi felhatalmazás birtokában megengedhetetlen lenne – részben ilyesmi történt a kelet-tímori beavatkozás esetében. Végül pedig ez a nézet korántsem összeegyeztethetetlen azzal az egyre inkább elterjedő univerzalista emberjogi szemlélettel, miszerint az emberi jogok mindenkit egyaránt megilletnek és tiszteletben tartásuk vagy megsértésük nem lehet kizárólag egyes államok belügye.

Mázsa Péter szerint a multilateralizmus idejétmúlt, mert nem veszi figyelembe, hogy a körülmények alapvetően megváltoztak azáltal, hogy a legnagyobb fenyegetést nem területi alapú államok, hanem rugalmas, decentralizált, államoktól független szervezetek jelentik. Kis János olyan keretben gondolkodik, ami a nemzetközi politika szereplőit kizárólag territoriális alapú szervezetekként tudja elképzelni. Nem veszi észre, hogy a terrorszervezeteknek nincs szükségük őket aktívan támogató államokra. Emiatt javaslatai csakis terméketlenek lehetnek: az új típusú fenyegetésre a nehézkes nemzetközi együttműködés törvényszerűen nem, vagy csak megkésve képes regálni.

De jókora túlzás azt állítani, hogy az új helyzetben az államokra alapozott világrend működőképessége vált bizonytalanná. Még az sem teljesen igaz, hogy a terrorszervezeteknek nincs szükségük hátországra. Szükségük van arra, hogy a nekik bázist adó ország ne akarja vagy ne tudja tevékenységüket felszámolni (az előbbire példa a tálib Afganisztán, az utóbbira Pakisztán vagy a Fülöp-szigetek, ahol a legutóbbi időkig működtek és talán ma is működnek terrorista kiképzőtáborok). Vagy egyszerűen csak arra, hogy utánpótlás-bázisaik zavartalanul üzemelhessenek. (A bali-szigeti, a jakartai Marriott Hotel és az ausztrál nagykövetség elleni merényletek elkövetői szinte kivétel nélkül a Jáva szigetén található Al-Mukmin bentlakásos iszlám iskola végzősei, mely a Jemaah Islamiyah terrorszervezet talán legfontosabb utánpótlás-bázisa. Az iskola ma is zavartalanul működik.)

Mégsem helyes azt állítani, hogy a terrorizmus elleni harc elsősorban nem katonai, hanem rendőri feladat. A katonai és a rendőri válasz nem egymás ellentétei, hanem kiegészítői. Míg Ausztrália, Indonézia és több más délkelet-ázsiai ország rendőrségeinek összefogása lehetővé tette, hogy a Jemaah Islamiyah merényleteinek elkövetői és a szervezet vezetői rács mögé kerüljenek, máshol a rendőri munka nem elég. A tálib rendszer vagy a Fülöp-szigeteken aktív Moro Iszlám Felszabadítási Front elleni küzdelem katonai akciót kívánt és kíván meg. A terrorizmus elleni küzdelmet talán félrevezető háborúnak nevezni, de hamis az a nézet, hogy hadseregeknek nem kell szerephez jutniuk benne.

Ebből következően a terrorszervezetek, a renitens államok és a tömegpusztító fegyverek elterjedése által támasztott problémák összefüggnek egymással. Megoldásuknak rendőri, hírszerzési, katonai és egyéb vetületei egyaránt vannak. A leghatékonyabb együtt kezelni őket, széles nemzetközi összefogással, a nemzetközi politika intézményein keresztül. Ezt mondja ki a multilateralista álláspont.

III.

A Bush-kormányzat és szövetségesei Irak megtámadását a terrorizmus elleni harc fontos elemeként hirdették meg. A háborút ellenző fejtegetésekben így gyakran összekeveredik két különböző érvelés. Az egyik szerint a katonai beavatkozással az a baj, hogy az nem tekinthető a terrorizmus elleni harc részének. Irak megtámadása irreleváns a Világkereskedelmi Központ elleni merényletet követő időszak legfőbb problémáinak megoldása szempontjából. Azzal, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei beleugrottak az iraki kalandba, erőforrásokat vonnak el az igazi cél, a terrorizmus felszámolása elől. A másik érvelés szerint nem az a fő probléma, hogy Irak megtámadása nem tekinthető a terrorizmus elleni küzdelem részének, hanem hogy arra nem a megfelelő keretek között, nem a megfelelő felhatalmazás birtokában került sor.

Bár utólag nemritkán az előbbi érvelés hangzik el a háború ellenzésének indokaként – John Kerry is többször hivatkozott rá kampánya során –, a háborút megelőző vitában az utóbbi volt hangsúlyosabb, és Kis János kritikája is erre az érvelésre támaszkodik.

Ugyanakkor Kis is elismeri, hogy a multilateralizmus súlyos dilemmákkal kell hogy szembenézzen a hidegháború utáni időszakban. Mit tegyünk olyan krízishelyzetekben, amikor a nemzetközi egyeztetés zátonyra fut, mondjuk a Biztonsági Tanácsban kilátásba helyezett vétó miatt? Mit tegyünk, ha egy válság csak a nemzetközi jog megsértésével kezelhető? Várjunk-e a felhatalmazásra – amíg talán már késő – vagy akár a jog ellenében is cselekedjünk?

Koszovó esetében Kis szerint jogos volt a nemzetközi jog megsértésével, a Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül beavatkozni. De ha a koszovói beavatkozás olyan kivétel, amelyet multilateralista szempontból is támogatni lehet, Irak esete miért nem az?

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1991 áprilisa és 2002 novembere között tizenhat határozatot hozott Irakról. A határozatok szerint Iraknak egyebek mellett el kellett számolnia vegyi- és biológiai fegyvereivel, le kellett állítania vegyi-, biológiai- és nukleáris fegyverprogramját, le kellett szerelnie 150 km-nél nagyobb hatótávolságú ballisztikus rakétáit és végül lehetővé kellett tennie a fegyverzetellenőrök munkáját.

Az Iraki Ellenőrző Csoport legutóbbi jelentéséből furcsa kép rajzolódik ki. Iraknak 1991 után nem volt aktív nukleáris és vegyi fegyverprogramja, biológiai fegyverprogramja pedig 1996 után leállt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Irak ne törekedett volna alapanyagok és alkatrészek beszerzésére, leállította volna rakétaprogramját és ne akadályozta volna a fegyverzetellenőrök munkáját – épp ellenkezőleg. Szaddám minden lehetséges módon kijátszotta a határozatokat, folyamatosan megszegve a nemzetközi közösség előírásait.

Ugyan Szaddám Husszein rendszere mai tudásunk alapján nem jelentett közvetlen és nyilvánvaló veszélyt más államokra, ebből nem következik, hogy Irak megtámadása igazolhatatlan lenne. Ítéletünk alapja ugyanis az kell legyen, amit akkori információink alapján ésszerű volt feltenni a rendszerről és a rendszert irányítók szándékairól. 2003 elején egyáltalán nem volt ésszerűtlen úgy vélni, hogy Irak nagy valószínűséggel rendelkezhet tömegpusztító fegyverekkel. Hans Blix jelentéseiben kiemelte, hogy míg Irak a korábbiakhoz képest komolyabb együttműködési szándékot mutatott, még mindig nem fogadta el a Biztonsági Tanács határozatait s továbbra sem számolt el maradéktalanul vegyi és biológiai arzenáljával.

A nemzetközi közösség tehát pontosan a Kis János által leírt dilemmák előtt állt. Egyrészről Szaddám Husszein rendszere folyamatosan megsértette a nemzetközi jog normáit és vélhetően közvetlen és nyilvánvaló veszélyt jelentett: 2002-2003 fordulójára az Irakot sakkban tartó szankciók kifulladóban voltak, a megelőző négy évben szüneteltek a fegyverzetellenőrzések, a rendszer még mindig csak ímmel-ámmal kooperált a leszerelésére irányuló erőfeszítésekkel. Másrészről a nemzetközi közösség képtelen volt egyetértésre jutni abban a kérdésben, hogy miként kell Irakot együttműködésre kényszeríteni és az általa támasztott fenyegetést elhárítani. Vegyük észre, hogy ez a dilemma nem oldódik fel azzal, hogy ma már tudjuk, nem volt közvetlen és nyilvánvaló a veszély. Az iraki kérdésre előbb-utóbb így is, úgy is választ kellett volna találni.

Az amerikai válasz szerint az iraki válság csak azzal oldható meg, ha Szaddám rendszere megbukik. Bár gyakran szokás ezt a nézetet a neokonzervatívoknak tulajdonítani, valójában 1998 óta ez az Egyesült Államok Irak-politikájának hivatalos célja – ekkor írta alá Clinton elnök az Irak felszabadításáról szóló törvényt. A Bush-kormányzat ezzel a céllal párosította a megelőző csapás doktrínáját, amikor pedig döntésre került sor, kész volt figyelmen kívűl hagyni a nemzetközi jogot. Ha elfogadjuk, hogy a veszély ésszerűnek tűnt, nem biztos, hogy volt más választása. 2003 márciusában Chirac elnök egy interjú során elismerte ugyan, hogy Irak nem tartja be a nemzetközi közösség előírásait, de közben kijelentette: bármi történjen is, Franciaország megvétózza a katonai beavatkozást kilátásba helyező határozatot.

Az iraki leckéből van mit tanulnunk, és ez a lecke a multilateralizmus támogatói számára is tartalmaz tanulságokat. A Kis János által felvázolt dilemmák az idő múlásával egyre élesebben jelentkeznek majd: meddig remélhető az ENSZ és a nemzetközi együttműködés más intézményeinek szívós aprómunkával történő megreformálhatósága? Mikor válnak ezek az intézmények a sürgős krízisek megoldását nehezítő ballaszttá? Mázsa Péternek mindenképpen igaza van annyiban, hogy ezeket a kérdéseket fel kell tenni. Napirendre vételüket nem odázhatjuk el azzal, hogy olyasmikre hivatkozunk, hogy Irakot hamis információk alapján vagy titkolt hátsó szándékkal támadták meg.

Tíz évvel ezelőtt Ruandában 800 ezer tuszit és mérsékelt hutut mészároltak le. A nemzetközi közösség kisujját sem mozdította, holott minimális erőbefektetéssel, pár ezer békefenntartó bevetésével megakadályozhatta volna a népirtást. (Ekkora hadtest felállítása még Magyarországnak sem okozna megoldhatatlan nehézséget.) Akkor egyöntetű volt a fogadkozás: „Soha többé!” Ebben az évben Szudánban több, mint másfél millió embert űztek el otthonából; küszöbön áll vagy már meg is kezdődött az újabb népirtás. Az egyetlen állam, amely megpróbált komolyabb nyomást gyakorolni a szudáni kormányzatra, az Egyesült Államok. Az ENSZ eddig még csak szankciók bevezetésében sem tudott elhatározásra jutni, bár a Biztonsági Tanács küszöbönálló nairobi ülésén talán történik végre valami. Persze könnyen lehet, hogy már most is túl késő.

Utószó

A Biztonsági Tanács legutóbbi ülése minden szempontból csalódást hozott. Született ugyan egy megállapodás a szudáni kormányzat és a dél-szudáni felkelők között – miszerint december végére létrehoznak egy fegyverszüneti megállapodást – ami azonban gyakorlatilag nem más, mint egy tavalyi megállapodás új formában, melyet egyik fél sem tartott be. Darfur ügye teljesen háttérbe szorult, a szankciók lekerültek a napirendről, még csak fegyverembargóról sem sikerült megállapodni.

De most legalább teljes volt az egyetértés a Biztonsági Tanácsban. Közben az ENSZ legutóbbi becslése szerint a Darfurból elűzöttek száma elérte vagy decemberre eléri a kétmilliót.

Megjelent az Élet és Irodalom 2004/47. számában.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr81986418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.