ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2005.02.12. 23:04 süssmájer

Sűrű fillér, sűrű füst

Muraközy Balázs

Az áremelések miatti szokásos hisztériával kezdődött ez az év is. A vinnyogás sokat elárul arról, hogy egyes közéleti személyiségek milyen elképzelésekkel bírnak a gazdaság működéséről, meg arról is, hogy mit képzelnek az őket hallgatók elképzeléseiről.

Az áremelési hiszti lehetőséget ad arra is, hogy belelássunk néhány iparági lobbista fejébe: mit gondolnak arról, a vállalataikat vajon milyen módon tarthatná el a társadalom. Ma e remek vállalatok közül a Vértesi Erőművel ismerkedhet meg behatóbban a kedves olvasó, amelyet az ő adóforintjaiból újítottak fel, hogy ezután az ő szénfilléreiből fizethessék ki veszteségét.

A Vértesi Erőmű Részvénytársaság nagy múltú részvénytársaság. Három erőművet és két szénbányát üzemeltet. Az általa megtermelt áram a hazai fogyasztás 8 százalékát adja, és 4800 ember számára biztosít munkát. Stratégiai jelentősége vitathatatlan: ha én ellenség lennék, és meglátnám valamelyik erőművét, biztos, hogy elszaladnék (ami persze elsősorban az én bátorságomat minősíti). A honlapján található „galéria” tanúsága szerint pont olyanok ezek a létesítmények, amilyennek a földrajzkönyveink alapján elképzeljük őket: nagyok, rondák, és sok füst jön belőlük. A villamosenergia-szektor privatizációjakor hazánk legtöbb erőművét eladták, csupán az atomerőmű és a Vértesi Erőmű maradt állami kézben; a Magyar Villamos Művek tulajdonolja őket. Az élet a Vértesi Erőműben azóta is az állami tulajdon békés ólmelegében, évi 8 milliárd forintos állami támogatásból pezseg. Ebből szerencsére két balatoni üdülő fenntartására is futja, amelyek közül az egyik Balatongyörökön található és háromcsillagos, a másik, a négycsillagos Siófokon. Elképzelhető, hogy ezek az üdülők többé-kevésbé függetlenek és nyereségesek, de mérhetetlen pofátlanságnak tartom, hogy az a vállalat, amely nyolcmilliárd adóforintot füstöl el évente, ilyen intézményeket tartson fenn. Állítólag rendszerváltás történt.

Ám hogy a dolgok mégse menjenek ilyen flottul, tavaly szürke fellegek jelentek meg energiaiparunk ezen matyó hímzése felett. Megpróbálták eladni, olyannyira, hogy már a vevő is megvolt (igaz, Kapolyi Lászlónak hívták). Ám a tranzakció végül kútba esett. Ez persze csak a legjobb vállalatokkal szokott előfordulni, mint például a Malév vagy a DAM. A privatizáció fenyegetésének múltával azonban újabb, váratlan veszély tornyosult a cég fölé. Miközben az oroszlányi erőmű gyanútlanul eregette magából a kén-dioxidot (jótét hatásait a kémiaóráról ismerhetjük), az unió aljas módon igen alacsony határértékeket állapított meg ezzel az anyaggal kapcsolatban. Ekkor a különösen rosszindulatú emberekben akár az is felmerülhetett, hogy az egész kócerájt be kéne zárni. Ám kormányunk ott segít, ahol tud: 20 milliárd forintért egy füstgáz-kéntelenítő berendezést építtet. Ezután az erőmű immár zavartalanul működhet tovább – évi 8 milliárdért. A programot retrofitnak nevezték el. Ez majdnem jó elnevezés: a kapitalista gazdaságokban egy hasonló szó szokta meghatározni a gazdasági döntéseket. Igaz, az nem úgy kezdődik, hogy retro-. Hanem úgy, hogy pro-. Spongyát rá, a szó szép.

E ponton álljunk meg egy pillanatra. Nem tudom, hogy be kell-e zárni az erőművet. Az azonban biztos, hogy ebben az üzletben hatalmas összegek forognak. Nincs nyilvános nyoma annak, hogy a döntéshozók megvizsgálták volna, vajon másképp is fel lehetne-e használni ezt a rengeteg pénzt. Az erőmű honlapján a következő érvelést találjuk: „A retrofit programot lényegesen alacsonyabb költségekkel lehet megvalósítani, mint egy új erőművet felépíteni, ezért a megfelelő forrást és a megfelelő garanciát is meg lehet találni. A meglevő telephely adottságai, a helyi szakmai hozzáértés nagy értéket képviselnek.” Csakhogy az alternatíva nem az, hogy az állam épít egy ugyanilyen erőművet, hanem például az, hogy ebből az összegből támogat valakit, aki erőművet szeretne építeni (ami az adófizetők kevesebb pénzét vinné el). Ráadásul az erőmű üzemben tartása jóval költségesebb, mint az elsőre látszik. Egy új erőmű valószínűleg nem lenne veszteséges, és később kellene felújítani vagy bezárni, mint ezt a rozzant kazánt. Ugyanis az erőművet – további kisebb felújításokkal – 2014-ig tervezik működtetni. Tehát igazából azért fizetünk úgy 20+10x8=100 milliárd forintot, hogy ez a gyár még 10 évig üzemeljen; amikor is hasonló kérdéssel fogunk ismét szembesülni. Netán az is felmerülhet, hogy nem szénerőműre kell ezt a pénzt költeni, hanem mondjuk a megújuló energiaforrások felhasználásának támogatására. Ha nem sikerül is azonnal ekkora kapacitást építeni, akár importálhatunk is energiát, a környékbeli országok közül több is állna rendelkezésünkre. Az ország tehát nem omlana össze az erőmű bezárása esetén sem. Épp ezért elvárható, hogy az ekkora összegről döntő politikusok vizsgáljanak meg más lehetőségeket is, és az erről szóló tanulmányt hozzák nyilvánosságra. Amennyiben ez nem történik meg, akkor az adófizetőben megmoccan a kétely: biztos, hogy ez volt a pénz legjobb felhasználása? És a barma ne adj' isten még azon is felhúzza magát, hogy az egész összeget az állam fizeti ki, és az erőmű nem fizet belőle egy grandot sem, pedig megtehetné: például az üdülői eladásából.

Nyilvánvaló: hihetetlenül erős lobbiérdekek mozdulnak meg az ilyen döntésekkor. És egy helyettes államtitkárnak biztos kényelmesebb felavatni egy füstgáz-kéntelenítő berendezést, mint bejelenteni, hogy elbocsátanak több száz embert, és bezárnak egy bányát meg egy erőművet. A rendszerváltás után 15 évvel azonban talán érdemes lenne a nehézipari lobbi tyúkszemére lépni, és végiggondolni, hogy valóban megér-e ekkora összeget az, hogy ezek az emberek befogják a szájukat. Talán ennél olcsóbb – és nem ideiglenes – megoldást is lehetett volna találni a bezárt erőmű munkavállalói számára: hisz csak az évi veszteség több mint másfél millió forint alkalmazottanként.

Az Európai Unió a vállalatok állami támogatását rossz szemmel nézi. Ezért az a gyakorlat, mely szerint az MVM sokkal drágábban veszi át az áramot a Vértesi Erőműtől, mint amennyi a piaci ára, nem tartható fenn. A vezérigazgató javaslata szerint be kellene vezetni az úgynevezett szénfilléreket, vagyis egy külön szénerőmű-adót vetnének ki minden fogyasztóra, amely az áram árába épülne be, és ezt a Vértesi Erőmű kapná (a veszteség nyilván eddig is beépült az áram árába). A javaslat akár rokonszenves is lehetne: áttekinthetőbbé tenné a veszteség finanszírozását. Csakhogy ezt a rendszert nagyjából soha nem lehetne megszüntetni. Eddig megvolt az esélye, hogy egy idő után az állam megunja a folyamatos tejelést a szénlobbinak, és egyszer csak a szemébe vágja: ezután inkább másra költi ezt a pénzt. Ezzel ez az esély megszűnik. A szénlobbi intézményesített módon, beláthatatlan ideig tarhálhatja a fogyasztókat. Ne hagyjuk!

Megjelent a Magyar Narancs 2005/6. számában.

Szólj hozzá!

Címkék: energia támogatás állami vállalatok


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr29986446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.