ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2005.03.24. 23:07 süssmájer

Forradalom és szabadságharc

Mázsa Péter

Történt-e 2001. szeptember 11-éhez köthető, máig ható forradalom a hadviselésben? Vagy csupán egy szokatlan terrorcselekménnyel állunk szemben, amelyet az iraki háborúval csak kényszeredetten lehetne összefüggésbe hozni?

„A hadiforradalom a hadmuveletek természetében és vezetésében bekövetkezo paradigmaváltozást jelent, amely egy domináns szereplo egyik/több kompetenciáját elavulttá vagy irrelevánssá teszi, vagy egy/több új kompetenciát hoz létre a hadviselés valamely új dimenziójában”. (Richard O. Hundley: Past Revolutions and Future Transformations, 1999)

Ha nem történt hadiforradalom, a felállás világos. Ekkor a terrorizmus – és a tömegpusztító fegyverekkel való esetleges összekapcsolódása – ugyan fontos, de nem kiemelkedő nemzetközi probléma. Inkább rendőri együttműködést igényel (ideértve talán néhány kialkudott megelőző akciót is), mintsem hadviselést. Bár az amerikai közvélemény aznap sokkot kapott, de ez jórészt tapasztalatlanságuk következménye, mivel a nyugat-európaiaktól eltérően otthon még nem találkoztak a terrorizmussal. Idővel majd magukhoz térnek, és észreveszik, hogy túldimenzionálták a jelentőségét. Hiszen az Amerikai Egyesült Államok máris a világpolitika túlsúlyos szereplője: hadereje lassan nagyobb, mint a világ összes többi államának (és összes terroristájának) együtt. Ekkor a világ rendjére legnagyobb veszélyt jelentő bigott unilaterális kormányzat elfoglalja megérdemelt helyét a történelem süllyesztőiben. A butácska elnököt vezérlő héjáknak le kell végre mondaniuk a terrorizmus leküzdése ürügyén folytatott imperialista politikájukról. A világpolitika kívánatos formája, a minden nemzetre vonatkozó, felvilágosult szabályok alapján működő nemzetközi rend pedig kisebb-nagyobb módosításokkal helyreáll.

Forradalom

Hadiforradalmat ritkán idéznek elő addig domináns játékosok. Teljes potenciáljukat gyakran nem a kifejlesztői, hanem más, nagyra törő szereplők használják ki. Nem mindig technológiai fejlődés következményei. Sőt, nem is mindig fegyverekről szólnak. A technológia, a doktrína és a szervezet alkalmas, a hadviselés új paradigmájához vezető kombinációjából adódnak.

A továbbiakban feltételezem, hogy az alábbi három, a történelem különböző korszakaiban kialakult tényező mára együttesen egy nem várt irányból érkezett hadiforradalommá állt össze:

  • az aszimmetrikus fenyegetések technológiái (vö.: Bruce W. Bennett: Responding to Asymmetric Threats, 2003), köztük a terrorizmus,
  • egy doktrína, amely egy vallás által biztosított morális felsobbrendűségen és a tömegpusztítást morálisan nem kizáró, határozott e világi jövőképen alapul,
  • végül pedig egy dinamikus, kiszámíthatatlan, változatos, rugalmas, hálózati, evolutív, globális hadviselő szervezet – konkrétan az al-Kaida szervezete – a statikus, kiszámítható, homogén, merev, hierarchikus, megrekedt, területvédő állami hadviselő szervezetekkel szemben.

Ha csupán magáért a nemzetközi világrendért aggódnánk, egy hadiforradalom nem feltétlenül rendítene meg bennünket. Nem biztos ugyanis, hogy a hadviselés forradalma egyúttal a világ rendjét is befolyásolja. A római technológia, doktrína és szervezet például új rendet teremtett, később a mongol hadiforradalom viszont nem. Lehet érvelni tehát amellett, hogy pár évtized múlva ugyancsak a nemzetközi rend keretei között, szintén nemzetállamok töltik majd be a vezető szerepeket a világban. Természetesen csak azok a nemzetállamok, amelyek a jelenlegi hadiforradalmat eredményesen alkalmazzák vagy támogatják, illetve sikeresen küzdenek ellene. Ha tehát a világrend nem is változna, sok állam és lakossága számára ez mégsem jelentené a történelem boldogabbik végét, hiszen az átrendeződés a régi világrenden belül is lehet végzetes vagy fájdalmas.

Képviselhető-e az az álláspont, hogy az államközi-nemzetközi rend mégis összeomlott a New York-i Világkereskedelmi Központ tornyaival? Hiszen ebből – azon kívül, hogy éppen a hatalmas Egyesült Államok feszegeti a nemzetközi kereteket – semmi sem látszik, nem igaz?

A válasz nem ilyen egyértelmű. Ha a Nap forog a Föld körül, akkor pont ugyanúgy keleten látjuk kelni és nyugaton nyugodni, mint ha a Föld forog a Nap körül. Sőt, egyik világkép sem akadályozza meg, hogy a napfogyatkozásokat előrelássuk. A különbség nem egyes jelenségekben, hanem a felfedett világ koherenciájában van. A váltás nehéz, ezért a személyes identitást is befolyásoló változások inkább kihalással, mintsem belátással szaporodnak. Azt sem 476-ban, de még nem is csak abban az évszázadban fogadták el az emberek, hogy a továbbiakban az évezredes római kereten kívül érdemes értelmezni az életüket. Hasonlóan: ha összedőlt a nemzetközi rend, ha nem, a határok és a külügyminisztériumok nem omlanak ránk, különösen azért nem, mert a területi alapú formációknak is jócskán marad szerepük a jövőben. Ha a vesztfáliai rend alkalmatlan lenne a hadiforradalom kezelésére, a világ egyelőre pontosan ugyanúgy nézne ki, mint most.

Az 1648-as vesztfáliai politikai találmány, amely az európai lakosság majd harmadának halálához vezető harmincéves vallásháborút követte, az emberhalmazok elhatárolása és területhez rendelése volt. Az akkor kitalált (nemzetközi) rend működése számunkra természetes: az államok várhattak, amíg valamely más állam hadserege megsérti határaikat. A nemzetközi jog és morál támogatásával csakis erre reagálva kezdhettek háborúba – persze jó előre mozgósított seregükkel.

A vesztfáliai rendszer életképességét és jövőbeli sorsát illető legfontosabb kérdés, hogy a releváns fenyegetések egyértelműen összeköthetők-e az államokkal. Tegyük fel például, hogy egy erdélyi magyar állampolgárokból álló csoport tetszőleges motiváció alapján szarin-gázt ereget egy bécsi bevásárlóközpont szellőzőrendszerébe, emberek ezreinek halálát okozva. Fontos-e az a kérdés, hogy a támadás megtorlására jelenleg mennyi szupermodern vadászrepülő áll az osztrák állam rendelkezésére? Jogosnak éreznénk-e, ha az osztrák állam válaszul lebombázná a magyar parlamentet? Vagy az lenne a helyes, ha az egészet a román állam nyakába varrnánk? Ha pedig nem gondoljuk úgy, hogy ilyen esetekben a támadást mindenekelőtt valamely államnak kellene tulajdonítanunk, ellenséges terület híján működhet-e az agressziótól való elrettentés, ami még a múlt század második felében is összetartotta a vesztfáliai rendet? Milyen mértékben számít a releváns válságok megoldásában, hogy a Föld területét államokra tudjuk osztani, amelyekhez a világ összes fegyverét hozzá tudjuk rendelni?

Mennyire lehet hatásos a vesztfáliai rendben létrejött diplomácia intézménye olyan ellenség ellen, amelynek deklarált minimális célja a társadalom szétzilálása, és ebben szervezete nem tűr önkorlátozást? Valóban az állami hódítás maradt-e az erőegyensúly befolyásolásának kizárólagos módja? Hirdethetjük-e nyugodt szívvel, hogy a terroristák állami segítség nélkül nem léphetik túl a rombolás egy tetszőleges mértékét? Mi akadályozna meg egy önfeláldozó kiscsapatot mondjuk abban, hogy hagyományos robbanószert használva vagy egy nagyobb repülőgépet beleröptetve szétszórja a városban a Budapesti Műszaki Egyetem kutató atomreaktorát? Ha a radioaktív por jobb esetben csak a Hungária körútig szállna, akkor – egyéb reális sugármentesítési lehetőség híján – attól a körtől befelé kellene jó mélyen simára gyalulnunk Budapestet (vö.: Testimony of Dr. Henry Kelly before the Senate Committee on Foreign Relations, 2002). Csak a közvetlen anyagi kár az egész éves amerikai hadiköltségvetés nagyságrendjéhez lenne mérhető.

Az al-Kaida politikai szempontból tagadhatatlan sikersztori. Rávette a múlt század legnagyobb hatalmát, hogy őket komolyan vegye, a kivagyi európaiakat pedig még a hidegháború utáni pozíciójukhoz képest is leértékelje. Folytonosan a világpolitika napirendjének elején tartja a fejlődő világ problémáit. És ehhez már az is elég, ha évtizedenként akár csak egy nagyot lép.

Ehhez képest Európa az új játékszabályoknak a régiekből való levezetését követeli. Komolyan csak ezzel képes beszállni a játékba?

Ellenforradalom

A megelőzés doktrínája a hadiforradalom hatásainak egyetlen ma ismert és kipróbált, bár hatásaiban nyilván még nem tanulmányozott, doktrínaszintű ellenszere. Lényege: induljanak a Földön bárhonnan, nem várhatunk a terroristák eredményes belföldi támadásaira, hanem azokat a rendelkezésre álló eszközökkel meg kell előzni. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államok gyakorlatilag egymaga követi. Ez utóbbi eljárást a multilateristák, magát a doktrínát pedig az izolacionisták vagy pacifisták támadják.

Mivel a válságok kezelésére szolgáló minden eszközt hozzá lehet rendelni az államok összességéhez, ezért a nemzetközi rend olyan módosítása, amely az államokat alkalmassá tenné megelőző akciók közös mérlegelésére és alkalmazására, talán még hatékonyabb lehetne, mint a csupán az Amerikai Egyesült Államok által folytatott megelőzés. Ezt a multilateralista megoldást javasolja cikkében Bognár Gergely (Héják és galambok közt).

Cikkében – a multilaterális támogatásra való érdemük megítélése szempontjából – nem különbözteti meg egymástól a koszovói és az iraki beavatkozás esetét. A humanitárius katasztrófák megelőzésének problémáját azonban megítélésem szerint fogalmilag érdemes elválasztanunk a hadiforradalom ellenszereként alkalmazott megelőzési doktrína alkalmazásának problémájától. Eredetük és funkciójuk is más.

Koszovóban kétségkívül az emberi jogok alapján került sor a beavatkozásra. Ennek korai előzménye az a több évszázados kiterjesztési folyamat, mely értelmében a fejlett világ előbb a rabszolgákra, aztán a nőkre és a gyerekekre, majd az utcákon feltűnő eltérő bőrszínűekre is hajlandó lett mint emberre tekinteni. Végül elkezdte kínosan érezni magát, amikor a fejlődő világban élő emberek nagy mennyiségben ölték egymást a tévé nyilvánossága előtt. Ezt megelőzendő történt a beavatkozás.

A megelőzés doktrínája más korai előzményekre utal. A gyarmatosítás kudarca után, a múlt század ötvenes éveire a vesztfáliai rend a volt gyarmatokra is kiterjedt. A hasonló fejlettségi szintű államokra tervezett rend világrenddé vált. Ez alkalmat nyújtott arra, hogy egyik alapelvének, a belügyekbe való be nem avatkozásnak az ürügyén a korábbi gyarmatok fejlődésével érdemben ne kelljen foglalkozni. A határok a problémák bekerítését és kontrollálhatóságát szolgálták. Mindezt azonban új megvilágításba helyezte, hogy egy, a fejlődő világban gyökerező nem állami hadviselő szervezet a fejlett világ egyik központja ellen hajtott végre sikeres támadást. Itt a távoli humanitárius katasztrófák esetével ellentétben a tévénézőnek már nem csupán a vacsora melletti hangulata került veszélybe.

A megelőzés doktrínája, funkcióját tekintve, eredendően nem – a nemzetközi rendben gyakorlatilag a fejlett világról leválasztott – fejlődő világon belüli humanitárius problémákról szól. Hanem a szeparálhatóság megszűnése következtében a fejlett világban előálló problémák kezeléséről. Más kérdés, hogy ez utóbbi problémák megoldását ugyancsak a fejlődő világ területén, az eredetüknél célszerű elkezdeni.

Koszovóban a közös humanitárius megelőzés kétségkívül a (problémákat bekerítő) nemzetközi rendszer rendes működésének következményei miatt történt. Noha a működő nemzetközi rend kereteinek figyelmen kívül hagyásával, az Egyesült Nemzetek Szervezetének felhatalmazása nélkül, de továbbra is a nemzetközi rend szereplőiből álló (multilaterális) szövetség lépett fel a nemzetközi rendszer hibáinak tüneti kezelése érdekében.

A megelőzés fent definiált doktrínája viszont az ancien régime logikájához képest tökéletesen rendszeridegen fogalom: mintegy megtestesülése a térbeli és időbeli szeparálhatóság, azaz a nemzetköziség, következésképp egyben a multilateralizmus kudarcának. Ebből a szempontból másodlagos, hogy az Amerikai Egyesült Államok egyedül vagy mennyi és milyen státusú résztvevővel közösen, milyen együttműködési feltételek alapján alkalmazza. Akik közös doktrínává kívánják tenni, azoknak elkészítésénél érdemes teljesen új gondolati keretből kiindulniuk. Európa tehát jobban jár, ha stratégiáját nem mindenáron a vesztfáliai rend reformjára kívánja korlátozni: mint ahogy az állam sem önérték, a nemzetközi rend sem az.

Elképzelhető, hogy létezik a megelőzésnek egy alkalmasabb, az érintetteket a gyarmatosításra kevésbé emlékeztető módja – konkrét javaslataimról részletesen írtam Mit akar Európa? (ÉS, 2004/18.) című cikkemben. Ha az új világban is szerepet kívánunk biztosítani magunknak, akkor nekünk, európaiaknak is össze kell egyeztetnünk a hadiforradalom adottságait a közrend követelményével. Különösen akkor, ha abban, ahogyan az Amerikai Egyesült Államok maga alkalmazza az új doktrínát, másodlagos veszélyek csíráját látjuk, és ezért nem feltétlenül az Egyesült Államok megoldását kívánjuk sajátunkként elfogadni.

Szabadságharc

Az amerikaiak és az európaiak közös problémái adottak. Jelenleg az emberiség öthatoda – köztük majd' egyharmadnyi tizenöt éven aluli – olyan intézmények között él, amelyek a személy kiteljesítését nemcsak hogy gátolják, hanem szinte lehetetlenné teszik. A fejlődő világ hiteles jelzést adott arról, hogy a fejlett világ nélküle sokat veszíthet és semmit sem nyerhet. A továbbiakban egyszerűen nem jó ötlet cserbenhagyni Afrika, Ázsia és a tágabb értelemben vett Közel-Kelet – benne pedig a kulcspozícióban levő Irak – régióit a nemzetközi rend be nem avatkozási elvének ürügyén. Egymástól függetlenül nem lehetünk szabadok: a fejlődő és a fejlett világ szabadságharcát közösen kell megvívnunk a tömegpusztítás veszélye ellenében.

Mi lehet az új rendbe kódolva? Nyilván a társadalmi-gazdasági környezetformálás globális típusai, beleértve az ellenséges szándékok kialakulásának megelőzését (például a területi alapú intézményépítés segítésével), és szükség esetén a megelőző csapásokat is. Hogyan nézne ki a fejlődő világ hatékony segítése – a letűnt nemzetközi rendben elvetélt oly sok romantikus próbálkozás után –, ha nem valamiféle környezetformálással? És ebből a környezetformálásból ki lehet-e hagyni a rend követelményének betartatását már kezdetektől fogva, még mielőtt a gazdasági fejlődés kezdené kifejteni hatását? Rendszerszerű túszszedések Irakban, a tálibok, az al-Kaida és a hadurak keveredése Afganisztánban: ezek nem egy „másfajta” háború példái, amiket az „igazi” nagy háborúkra készülve mellékesen, néhány deszantos vagy nemzetközi rendőr segítségével kell vívni majd. Ez a jövő egy meghatározó hadviselési formája, amelyhez a fegyveres erőknek alkalmazkodniuk kell.

Mindeközben végig annak tudatában kell cselekednünk, hogy a hadiforradalom önmagában is probléma: a fejlődő világ problémáinak orvoslása hosszabb távon sem szünteti meg a terrorizmust, és nem állítja vissza a régi világ rendjét. Békés és katonai környezetformálásként is inkább végtelen program-, mintsem a megszokott véges projektjellegu intézkedéssorozattal kell számolnunk.

A megelőzés doktrínája tehát nem kizárólag a Bush-csapat vesszőparipája, amely Kerry alatt kiment volna a divatból. De még csak nem is a multilaterális-unilaterális keretben, minden vagy egyetlen nemzet által követhető katonai doktrínaként kell kezelnünk. (Így megítélésem szerint vitáinkat sem a multilateralizmus-unilateralizmus dimenzióban érdemes folytatnunk.) A megelőzés doktrínáját mindenekelőtt egy, a jelenlegi körülményekhez jobban illeszkedő rend eredendő alapjaként kell alkalmaznunk.

Elképzelhető – egyeztetett vagy egymástól függetlenül alakított – munkamegosztás a területi alapú Egyesült Államok, és a nem territoriális-állami, hanem nemzetközi eredetű Európai Unió között a környezetformálásban. Ha tetszik, használhatjuk az Egyesült Államokat saját céljainkra. Feltéve persze, ha Európa ráébred, hogy nem mondjuk a Napkirály korabeli logikába kell szorítania az új évezred eseményeit. Amíg azonban nincs értelmes alternatívánk, Amerika a sápítozó európaiak mellett teszi a saját dolgát: menedzsel egy nem feltétlenül optimális, de legalább működőképes rendet.

Válasszatok!

Történt egy alapvető változás az államok politikájában, mégpedig belpolitikájában, ráadásul tökéletesen függetlenül attól, hogy mi a véleményünk a világ aktuális vagy kívánatos rendjéről. A változás abban áll, hogy a politikusok immár elsősorban nem az osztogatási teljesítményük vagy a látványos kakaskodásaik alapján ítéltetnek meg. Hanem – kérdezzük csak a spanyolokat! – legnagyobb hibájuk alapján. A terroristák nem szembeszállnak szövetségeinkkel, hanem kihasználják gyengeségeinket. „Nekünk csak egyszer kell szerencsésnek lennünk, nektek mindig” – üzente egykor Nagy-Britannia miniszterelnökének egy ír terrorista (redteamjournal.com/issuePapers/issue_paper2.htm).

Margaret Thatcher és a brit kormány a veszélyek tökéletes tudatában alakította politikáját, és kezdeti esélyei ellenére is győzni tudott lokális terroristái felett. Vegyük észre, hogy már nekünk is a saját bőrünkre, továbbá családunk és nemzetünk bőrére megy a játék. Ez nem paranoia, hanem hadiforradalom. Immár nem a meggyőző politikusok, hanem az elővigyázatosan és hibamentesen okos politikáik között kellene válogatnunk. Pedig amíg a tünetekről sem alkotunk helyes diagnózist, az alternatív terápiákat és bennük szerepünket sem találhatjuk.

Ideje komolyra fordítanunk a szót itthon, Európában. Képes és hajlandó-e a lakosság számára életbevágó politika előkészítésére és valóra váltására a jelenlegi politikai elit? Vagy tovább bízik Európa megejtő védtelenségében és a terroristák megértő jóindulatában? Ha e témában nem tudja túltenni magát megszokott provincializmusán, akkor Európa elköveti a ma elképzelhető legveszélyesebb hibát: életrevalóságát nyilvánosan vonja kétségbe.

Vajon már most új politikai vállalkozók után kell néznünk, vagy inkább várjunk ezzel az első házhoz szállított európai atomrobbantásig?

Megjelent az Élet és Irodalom 2005/5. számában.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr82986454

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.