ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2005.10.04. 11:28 süssmájer

A nyelvvizsga és a szellem napvilága

Muraközy Balázs és Horn Dániel

A felvételireform és a szegények

Vannak kérdések, amelyeket nem árt tisztázni egy felvételireform előtt (jobb híján utána). Hisz fontos kérdésről dönt a felvételi: arról, hogy ki lehessen egyetemista. Arról, hogy ki lehet értelmiségi – bármit jelentsen is ez a szó –, s kinek ablakán süssön be a szellem napvilága. Vajon mi alapján döntsünk a jelentkezők sorsáról? Nyilván a legrátermettebbeket, a legbölcsebbeket kell kiválasztani. Azokat, akik jó eredménnyel érettségiztek. És akik sok nyelven beszélnek. Csakhogy a probléma nem vagy nem csupán ez. A felvételi arról a sokkal prózaibb kérdésről dönt, hogy kinek fizesse ki az állam az egyetemi tandíját, és kinek ne.

Erre pedig a válasz sokkal kevésbé egyértelmű. Hisz nehéz tiszta lelkiismerettel azt felelni, hogy csupán az érettségi eredménye és a nyelvtudás számítson. Ha muszáj, az ember valami olyasmit motyog, hogy az állam azoknak fizessen, akik szegények és tehetségesek. A szegényeknek sokkal fontosabb, hogy ingyen járhassanak egyetemre, mint a tehetősebbeknek.

A történet persze ott kezdődik, hogy miért ingyenes a felsőoktatás az emberek egy része számára. A közgazdászok általában azzal szokták indokolni az oktatás ingyenességét, hogy ha valaki iskolába jár, az másoknak is a hasznára van. Megtanul olvasni és számolni, így a munkáltatónak kevesebbet kell a betanítására költeni. Megtanulja, hogyan kell egészségesen élni, ezért kevesebbet lesz beteg (és így több adót fizet). Megtanulja, hogy mi történt a 30-as és 40-es években, és nem fog szélsőjobboldali pártokra szavazni. Amikor a diák vagy a szülei döntést hoznak arról, hogy menjen-e iskolába, akkor csak egyéni hasznaikat veszik figyelembe, és ezeket a társadalmi hasznokat nem. Ez ahhoz vezethet, hogy kevesebb gyerek jár iskolába, mint amennyi – a társadalom szempontjából – optimális lenne. A modern társadalmakban az alapfokú oktatás haszna jelentősen meghaladja a költségeit, ezért a legtöbb ilyen társadalomban az állam ingyenessé teszi az alap- és középfokú oktatást.

A felsőfokú oktatás esetében viszont úgy tűnik, hogy ezek a társadalmi (externális) hasznok nem túlságosan nagyok, legalábbis az oktatás egyéni hasznával összehasonlítva. Akik egyetemre mennek, azok jelentősen magasabb jövedelemhez jutnak. Az egyetemre járás állami támogatása – vagyis ingyenessége – sokkal nehezebben védhető, mint az általános iskolai tanulmányoké. Le kell szögeznünk, hogy nem értünk egyet a felsőoktatás ingyenességével. Ebben az írásban azonban nem ezzel foglalkozunk, hanem azzal, hogy a korlátozott állami forrásokat hogyan lehet a leghasznosabban elkölteni.

Mivel hazánkban a felsőoktatás ingyenes, nyilván társadalmi konszenzus alakult ki arról, hogy externális hasznai meghaladják a költségeit. Persze nem feltétlenül kell nagyon széles társadalmi egyetértésre gondolni: elég, ha azok jutnak konszenzusra magukkal, akik a társadalom véleményét formálják, és az ilyen kérdésekről dönteni szoktak. Mivel az e halmazba tartozó honfitársaink gyermekei szinte kivétel nélkül ingyen járnak egyetemre, nem meglepő, hogy nem akaródzik megszüntetni ezt a rendszert.

Persze kevésbé cinikus érveket szoktak felhozni a rendszer védelmében: fontos a tudás, nélküle nem lehet versenyképes a magyar társadalom, az egyetemek kitűnő tudományos műhelyek. Pedig nem nehéz pár olyan országot találni a térképen, amely még hazánkkal is versenyképes, és nem ingyenes a felsőoktatása. Valamint: egy ésszerű diákhitelrendszer mellett is épp elég nagy lenne a felsőoktatás iránti kereslet; a tudomány pedig sokkal jobban fejlődne, ha a tudományos eredmények létrehozóit támogatná az állam, és nem az egyetemre járókat. Utóbbi nem garanciája a komoly kutatásnak.

Szerintünk a legfőbb érv az egyetem ingyenessége mellett az, hogy így azok a tehetséges fiatalok is elvégezhetik, akik szegények, így családjuk nem engedheti meg magának, hogy a csemete öt évig ne keressen pénzt. Ez több szempontból is hasznos. Így átlagosan tehetségesebb emberek járnak az egyetemre, mint ha csak azok kerülhetnek be, akik fizetni is tudnak érte – ez jótékony hatással lehet a kultúrára és a gazdasági fejlődésre. Ily módon növekszik a társadalmi mobilitás is, ami a jó társadalom fontos ismertetőjegye. (Bár nem tartozik szorosan jelen tárgyunkhoz: a tandíjmentesség mindennek nem túl hatékony eszköze. Az egyetemre járás legfőbb költsége a kieső jövedelem, és nem a tandíj. A jelen rendszerben nagyon sok ember állami finanszírozás mellett sem tud egyetemre menni, mert nem engedheti meg magának, hogy öt évig ne dolgozzon.)

Az egyetemi felvételi rendszert tehát az alapján kell megítélni, hogy megfelel-e a fenti céloknak, vagyis jól osztja-e el az állam erőforrásait azok között, akik felsőoktatási intézménybe járnak. Röviden: bejuthatnak-e oda azok, akik szegények és tehetségesek?

Mint azt a szociológusok már régen megmutatták, a felsőoktatás segíti az elit újratermelődését. A magyar felvételi rendszer remek példája volt ennek. Akik jó iskolába jártak, azokat tanáraik jobban felkészítették a vizsgára, esetleg a szülők által fizetett magántanárok is besegítettek. A rosszabb gimnáziumba járók közül nagyon kevesen jutottak be felsőoktatási intézményekbe. Ennek meg is lett az eredménye: a népszerűbb egyetemekre szinte csak olyanokat vettek fel, akiknek a szülei minimum a középosztályba tartoznak.

A felvételi reformját akkor tekintenénk sikeresnek, ha ezen a helyzeten javítana. Képes-e hosszabb távon növelni a társadalmi mobilitást, vagy nem? A reform révén a felemelkedés csatornájává válik-e az egyetem, vagy e rendszer néhány millió embert kizár a modern magyar társadalomból?

Az idei felvételit kísérő nyilvános viták mindazonáltal nem e hosszú távú hatásokat boncolgatták, hanem arról szóltak, hogy a tavaly és az idén érettségizettek hasonló esélyekkel juthat-nak-e be a felsőoktatásba, meg hogy miért nem hangsúlyozta megfelelően az Oktatási Minisztérium, hogy emelt szintű érettségi nélkül nincs esély bekerülni a népszerűbb szakokra. Együttérzünk azokkal, akiket e bakik rosszul érintettek, sőt megértjük, ha a miniszter lemondását követelik. Ezeket a bajokat jövőre ki kell javítani – és ki is lehet –, ám nem ezek a kérdések a fontosak a felvételi reformjának hosszú távú sikere, vagyis a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése szempontjából. Ezek a kérdések leginkább éppen azért válhattak ilyen népszerűvé, mert a vita témáját olyan értelmiségiek jelölik ki, akik a felsőoktatás jelenlegi rendszerének mindenképpen nyertesei.

A nyelvvizsgákért adható elképesztő mennyiségű pluszpont sajnálatos módon sokkal kisebb figyelmet kapott – holott az új rendszernek ez a hibája sokkal súlyosabb. Egy felsőfokú nyelvvizsgáért nem csupán az emelt szintű érettségit (és az azért járó 7 pontot) kapta meg a jelentkező, hanem 10 pluszpontot is bezsebelt. Ez első ránézésre nagyon hasznosnak tűnik, mert a XXI. század munkaerőpiacán elengedhetetlen a magas szintű nyelvtudás, de nehéz olyan mutatót találni, amely a nyelvvizsgák számánál jobban együtt mozogna a szülők társadalmi, gazdasági helyzetével, foglalkozási státusával. Ennek oka nyilvánvaló: a nyelvtanárok képzése sok kívánnivalót hagy maga után, és ezért a gyengébb középiskolákban nehéz jól megtanulni egy idegen nyelvet. A jó társadalmi helyzetben lévő szülők viszont megtalálják a módját, hogy gyermekük a felvételi időpontjában már rendelkezzen egy-két nyelvvizsgával: elég csak arra gondolnunk, hogy kik jutnak ki középiskolás korukban külföldi nyelvtanfolyamokra, s mely családok engedhetik meg maguknak a magántanárt. Ezért ha a nyelvvizsgák száma döntő kérdés lesz a felvételinél, akkor ez növelni fogja a társadalmi egyenlőtlenséget. De nem értünk egyet azzal sem, hogy az idegen nyelveket másképp kezeljék, mint a többi tantárgyat. Ezzel a logikával végtelen számú egyéb képességért is járhatna pluszpont, hiszen ki tagadhatná, hogy a tudás alapú társadalomban nagyon hasznos a gépírás (7 pont), a gépkocsivezetés (4 pont) vagy akár a kézenállás (1 pont). S már csak azért sem logikus pluszpontokat adni a nyelvvizsgáért, mert a jövőben a jól sikerült érettségi egyben nyelvvizsgának is számít majd. A nyelvvizsgát diplomakövetelményként kell előírni, és nem a felvételinél elvárni.

A mobilitás elősegítésének nyilvánvaló eszköze lehet, ha a rosszabb társadalmi helyzetben lévő jelentkezők előnyt élveznek a felvételin. Ezzel természetesen több baj van: nehéz mérni a szülők valós jövedelmét, s rossz emlékeket is ébresztene; sőt amellett is jól lehet érvelni, hogy igazságtalan lenne. Ezt a rendszert csak a nagyon elesettek esetében érdemes alkalmazni. Ha viszont nem közvetlenül a szülők társadalmi és gazdasági helyzetére kívánjuk alapozni a felvételi döntést, akkor olyan mutatókat kell találni, amelyek jobban összefüggenek a tehetséggel és a szorgalommal, és kevésbé a szülők társadalmi helyzetével. Az IQ-teszt eredménye vagy az érettségi átlaga (viszonylag) megfelel e követelményeknek; a jelentkező otthonában található könyvek vagy a nyelvvizsgák száma viszont ellentétes velük. Az előbbieket célszerű lehet felhasználni akkor, amikor arról döntünk, hogy kinek finanszírozza felsőoktatási tanulmányait az állam, és kinek ne. Utóbbiak növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket, ezért használatuk hosszú távon nem mozdítja elő se azt, hogy Magyarországon jó legyen élni, se azt, hogy gazdaságunk versenyképessé váljon. Az állami pénzeket olyan módon kell elosztani a felsőoktatásban, hogy az segítse a társadalmi mobilitást – a nyelvvizsgák kitüntetett szerepe nem ezt teszi. Mintha az a szemlélet, amely az Oktatási Minisztériumban létrehozta az idei felvételi rendszert, megfeledkezett volna erről a szempontról. Még mindig nem késő azonban gondolni rá – a reform korrekciójánál.

Megjelent a Magyar Narancs 2005/39. számában.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr72987006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.