Antal Dániel

A művészet és a tudomány eredményei között vannak közjószágok és magánjószágok. A magánjószágok gyümölcseiből az emberek kizárhatók – gondoljunk csak a festészet nagyágyúinak képeiért a hóban sorba álló tömegekre. A közjószágok ezzel szemben a világítótoronyhoz hasonlóan utat mutatnak annak is, aki nem fizet értük, és ezzel a más utat kereső hajósok számára a torony nem lesz kevésbé használható. Az ilyen közjószágért csak nagyon becsületes emberek volnának hajlandók fizetni, a beruházás és fenntartás költségeit ezért jobb az adószedővel begyűjtetni.

A magán- és közjószágok finanszírozása alapvetően eltérő stratégiát igényel. Vitaindítom kizárólag a szellemi tulajdonjoggal védett alkotó tevékenység finanszírozási kérdéseivel foglalkozik. Mivel ezek kisajátítható, monopolizálható javakat védenek, definíció szerint magánjószágnak tekinthetők, és finanszírozásuk csak a szellemi tulajdonjog védelme tekintetében függ az államtól. A szellemi tulajdonjog értelmezését követően ennek az intézménynek egyes érdekes problémáit mutatom be, felvetek néhány érdekes jogi és közgazdasági (illetve law and economics) jellegű problémát. Cikkem linkjei és konklúziói remélem, hogy kedvet csinálnak a vitában való aktív részvételre.

Magánjószág és közjószág jellegű szellemi alkotások

A magánjószágok jellemzője a szűkösség és a kizárás lehetősége. Aki nem fizet, az kimarad és lemarad – így azonnal adott a piac vagy feketepiac kialakulásának a lehetősége. A pénzért biztosított hasznosítás lehetőséget ad a szellemi alkotás létrehozásának megtérülésére és fenntartására. Ha valaki ír egy regényt, nem csak ő maga, de még örökösei is maguk szabhatják meg, hogy a szöveg milyen hasznosításához milyen anyagi feltételekkel járulnak hozzá. Ha valaki a laboratóriumában kifejleszt egy újfajta molekulát, ami gyógyírt jelent egy betegségre, húsz évig élvezheti a gyógyszerek bevételeinek egy részét. A szellemi alkotások magánjavakhoz hasonlítható, tulajdonjogi jellegű védelme, a felhasználás törvény által engedélyezett monopolizálása elvileg stabil jövedelemhez juttathatja a jogtulajdonosokat, és megtérülővé teszi a szellemi alkotó tevékenységeket.

A közjószágok élvezetéből nem lehet senkit kizárni – mert többe kerülne a jószágot bekeríteni és élvezetéért pénzt szedni mint annak a haszna. A közjavak fogyasztása nem zavarja a többi fogyasztót, ezért ők sem kezdeményezik egyesek kizárását. A közjavaknak ezek a tulajdonságai kizárják a magánfinanszírozás lehetőségét, és a közjavak fennmaradását az adófizetőre és az adószedő államra hagyják. A klasszikus kulturális közjószágokat az iskolarendszeren keresztül kapjuk meg: Newton törvényeit vagy a dúr skálát sem kisajátítani nem lehet, és senkinek nem lesznek kevébé értékesek attól, hogy más is használja őket. A közjószágok és a magánjószágok közötti határok manapság egyre inkább elmosódnak: Mona Lisa mosolyának élvezetéből az Intenet-felhasználókat szinte lehetetlen kizárni.

Nem triviális kérdés, hogy közgazdasági szempontból mi minősül közjószágnak. A közjószágok és a gyenge minőségű magánjószágok közös tulajdonsága, hogy soha nem fizetnek érte elegen. A kulturális javakról szóló vita hőfokát az garantálja, hogy a piacképtelen magánjószágok a közjószágokkal versenyeznek az állami támogatásokért.

A szellemi tulajdonjog értelmezése

A szellemi alkotások elkészítésének, tulajdonlásának és élvezetének módja az európai civilizációban olyan alapvető változásokon ment át a modern korban, amit a jogrendszer ellentmondásosan követett. Az európai civilizáció alapértékének tekinti a tudományos kutatás és a művészet szabadságát, eredményeit nem tekinti teljes mértékben kisajátíthatónak, ezzel önmagában kinyitva a közjószágokkal kapcsolatos vitát. A régi európai és más civilizációkban elfogadott volt, hogy a kulturális javak élvezete az előállítást finanszírozni képes kiváltságosok privilégiuma. Európában és az Egyesült Államokban a 18. század óta a kultúra demokratizálódott, mind a fogyasztás, mind a finanszírozás decentralizálttá vált, vagyis megszületett a szellemi alkotások piaca.

A szellemi tulajdonjog a tulajdon hagyományos fogalmának metaforikusan átvitt értelmű kiterjesztése. A szellemi tulajdon haszonélvezője egy meghatározott időre monopóliumot szerez alkotó munkájának eredménye felett, amiért járadék jellegű jövedelemre jogosult: eladhatja annak másolási, felhasználási, hasznosítási jogát. A szellemi tulajdonjogok (a szabadalmak, ipari minták, védjegyekhez kapcsolódó, illetve a szerzői joghoz kapcsolódó jogok) több-kevesebb sikerrel az alkotó tevékenység egyik finanszírozási és ösztönzési formáját teremtették meg. Egyes alkalmazott tudományágak és művészetek döntő finanszírozási forrását jelentik (kémia, biotechnológia, regényirodalom, filmművészet), más esetekben jelentőségük csekély (matematikai alapkutatás, szimfonikus zene, piramisépítészet).

A szellemi alkotásokhoz kapcsolódó vagyoni értékű jogokra a tulajdonjog legtöbb ismérve jól alkalmazható, egy korántsem elhanyagolható kivétellel, a birtoklás képességének hiányával vagy erős korlátozottsággal. A legtöbb szellemi tulajdon – talán a festészet, szobrászat és néhány más képzőművészeti alkotás kivételével, ahol az alkotás megtestesülése bonyolult, nehezen reprodukálható munka eredménye – nem tartható valakinek a (fizikai) hatalmában és nem semmisíthető meg. Hasonló jelenséget a közjószágoknál figyelhetünk meg, de nem állítható, hogy ettől a szellemi alkotások a közjószág definíciójának megfelelnének – sokkal inkább arról van szó, hogy ezek nem természetes monopóliumok.

A szellemi tulajdonjogok kérdése kurrens téma, és gyorsan változó, kreatív megoldásokat kíván. Ezeknek a jogoknak a tekintetében a másolás, terjesztés költségeinek gyors csökkenése, a közösségi alkotás olyan eszközeinek megjelenése mint a Wikipédia, illetve az újrahasznosítást segítő megoldások, mint a Creative Commons vagy az archive.org jelentős kihívás elő állítják a szellemi alkotások előállítóit és finanszírozóit. Egy középosztálybeli magyar család bármikor felállíthat egy színes nyomdát, vagy nagyszerű festmények reprodukcióiból saját tárlatot építhet. Egy lelkes gimnazista az életmű szerzői jogainak 2006. november 3-i kifutása után önállóan léphet a piacra Kosztolányi Dezső műveivel. A festészet iránt érdeklődő vasutasok néhány ezer forintért kiváló minőségű digitális reprodukciókat rendelhetnek maguknak Cézanne vagy Monet állomásokat megörökítő alkotásaiból.

A szellemi tulajdon problémái

A tulajdonjog a kapitalizmus és a jogállam egyik alappillére, ezért mind a közgazdaságtan, mind a jogtudomány által kiemelten kutatott intézmény. A szellemi tulajdon különlegességéből származóan a tulajdonjogra vonatkozó jogtudományi és mikroökonómai elméletek eredményei csak részben alkalmazhatók. A szellemi tulajdon birtokolhatóságának korlátozottsága és legtöbbször az értékes reprodukciók készítésének alacsony – és folyamatosan csökkenő – költsége különösen izgalmas kihívás elé állítja a jogászokat és közgazdászokat. Az új intézményi iskola olyan nagyszerű eredményei mint a Nobel-díjas Coase-tétel új fefedezésekre ösztönözhetnek a szellemi tulajdonjogok esetében.

Az amerikai jogrendszerben a szellemi tulajdonjog szerzett monopoljog, amely egyfajta járadékjövedelmet biztosít az alkotónak. Az európai jogrendszerekben a szerzői jog a szerző személyiségétől és méltóságától elválaszthatatlan jog, de a kapcsolódó vagyoni értékű jogok az amerikaihoz hasonló monopoljogok. A szellemi tulajdonjogok azonban semelyik óceán partján nem homogének, a szabadalmak és a szerzői alkotások közötti különbség közgazdászok számára szembeötlő: az előbbi egy központosított, regisztrációra épülő rendszer, relatíve jól szervezett piaccal, az utóbbi esetében a szerződéskötés tranzakciós költségei a jogok regisztrációjának hiányában nagyon drága. Mindez számtalan összehasonlító jellegű vizsgálatra ad lehetőséget.

Mind a szabadalmak, mind a szerzői jogok haszonélvezői gyakran panaszolják fel, hogy monopoljogaik nem érnek eleget, nem teszik lehetővé tevékenységük biztonságos finanszírozását. Ezek a panaszok elsősorban a szerzői jogokkal kapcsolatban kerülnek elő gyakran, noha a szabadalmak 14-20 éves monopol-védettségével szemben a szerzők akár 150 éves védelmet is tudnak szerezni műveiknek. Közgazdász-szemmel legalább két probléma vethető fel ezzel kapcsolatban: lehet, hogy olyasmit szeretnének értékesíteni monopoljoggal, amire nincsen kereslet (pl. egy regény nem felel meg a legtöbb olvasó ember ízlésének). Ezzel mi nem szoktunk foglalkozni, de az is lehet, hogy az alkotás mint kutató tevékenység nem számszerűsíthető kockázatai miatt a befektetések finanszírozása túl drága, ami egy tipikus piaci kudarc-helyzet ami szinte közgazdászért kiállt!.

Mivel a szellemi tulajdonjogok teljesen mesterségesen létrehozott monopóliumok, ezért múltbeli sikeres járadékvadászat eredményeinek is tekinthetők, ami szinte felhívás a keringőre: a 20. században az Egyesült Államokban nem volt egyetlen olyan szerzői alkotás sem, amelynek monopolvédelme alatt a rendszer szabályai – és csak emiatt is a szerzett jog értéke – ne változott volna meg jelentősen. Meggyőző érvek szólnak amellett, hogy mindez erőforrás-pazarláshoz vezet, ami nem szolgálja sem az alkotó tevékenységek fejlődését, sem a kultúrafogyasztók, sőt, a kevésbé piacképes alkotók érdekeit sem. Erről meggyőzően érvel az öt Nobel-díjas és számtalan érdemes közgazdász, többek között a modern közgazdasági oktatás apostolának tekinthető Hal R. Varian, akik a szerzői monopoljogok bővítésével kapcsolatos alkotmányjogi beadvány, az Eric Eldred-ügy kapcsán hozták nyilvánosságra állásfoglalásukat a témában[1].

Jogi és közgazdasági kutatási program

A jog közgazdasági elemzésének (law and economics) három fontos szempontja kézzelfoghatóan jelen van a szerzői jogokról szóló vitákban.

1. Optimális-e a jelenlegi szabályozás abban az értelemben, hogy célját eléri és a jogi normaszegés nem teszi kifizetődővé? Ha nem, miként lehetne rajta javítani?
2. A jelenlegi szabályozásnak kik a haszonélvezői és kik fizetik meg a kárát? És végül:
3. Az ösztönzők, nyertesek és vesztesek meghatározása után a jog milyen átalakulását prognosztizálhatjuk?

Az első kérdésre nem hiszem, hogy bárki is igennel felelne, a legnagyobb járadékélvezők és érdekvédelmi szövetségeik (lemezgyártók, szakosított lemezlovasok, könyvkiadók) a folyamatos normaszegésről és befektetéseik csökkenő hozadékáról panaszkodnak. Sérelmeik egy része vélhetően még akkor is jogosnak látszik, ha tudjuk, hogy minden járadékvadász csoport érvkészletében jogos sérelmek reparálása szokott megjelenni. Az anomáliák számtalan Pareto-hatékony, vagy ahhoz közeli elmozdulást engednek sejtetni a rendszerben, amelyek feltárása izgalmas, a magán- és a közérdek szempontjából is megtérülő feladatot rejthet közgazdászoknak, jogászoknak, valamint a járadékokból hasznot húzó művészeknek, tudósoknak és más alkotóknak.

A második kérdést talán még izgalmasabb kutatni, hiszen a jelenlegi rendszer nem az égből érkezett, hanem emberi törekvések eredőjeként született puszta jogi konstrukció. Lawrence Lessig a szellemi tulajdonjogokat (meglehetősen Amerika-centrikusan) bemutató, polémikus Szabad kultúra című könyve[2] többek között erre is kísérletet tesz, és meggyőzően érvel amellett, hogy a jelenlegi – hosszú ideig tartó monopóliumot feltételező – rendszernek a jogtulajdonosok elenyésző kisebbsége a haszonélvezője, és kárvallottja a fogyasztón kívül az alkotók kevésbé nagyra értékélt döntő többsége is. (Ezt a véleményt osztja a fent hivatkozott két írás is – míg a Szabad kultúra 2-4%-ra teszi a folyamatos haszonélvezők arányát, addig a hivatkozott közgazdász-tanulmány 10%-ot valamivel meghaladó arányt valószínűsíti). Mindez újfajta alkukra és szerződésekre ösztönöz. Ebben egy nagyon ígéretes kezdeményezés a Lessig által vezetett Creative Commons, amely számtalan joghatóság alatt 12-féle, a teljes köztulajdontól a teljes magánmonopóliumot rögzítő szerzői tulajdonosi szerződésmintákat tesz közé. Ez a zseniális ötlet – hála a Google hathatós támogatásának is – egy olyan kínálati piacot hozott létre bő 3 év alatt, amelyben több millió alkotó művei érhetők el szinte nulla tranzakciós költséggel, ezzel jelentősen átrendezve az alkotók egymás közötti alkuerejét is.

A harmadik kérdés, vagyis, hogy merre változik a szerzői monopoljogok szabályozása, a politikatudomány, a jogtudomány művelőin túl a határozott normatív állításokra fogékony lobbicsoportok és civil szervezetek érdeklődésére is számot tarthat. Ez már önmagában is érdemessé teszi a téma tanulmányozását a Szabadlovas Közgazdász Egyesület számára, hiszen az ingyenebéd hiányának eszméi ezen csoportok körében alig ismertek. A szellemi tulajdonhoz kapcsolódó monopóliumok, koncessziók, szerződések, tranzakciók és járadékvadászat kiismerése a kultúra finanszírozásának általános közpolitikai kérdéseinek megválaszolásához is hozzásegíthet.

Akkor tehát mit tegyünk?

Cikkemmel arra szeretném ösztönözni Egyesületünk tagjait, a honlapunkat olvasó szimpatizánsainkat és vitapartnereinket, hogy gondolkodjunk együtt ezekről a kérdésekről. Próbáljuk ki a szellemi tulajdonhoz kapcsolódó újfajta megoldásokat. Helyezzük az ingyenebed.hu oldalait a Creative Commons magyar licenszei alá, a munkánkhoz kapcsolódó fogalmakat pontosítsuk együtt a Wikipédiát. Kapcsolódjunk be a Szabad kultúra könyv fordításának pontosításába és a segítségével beindult nemzetközi vitába. Menjünk el Tilos Rádióba vitatkozni és hívjunk meg felkészült előadókat 2006-ban a szakmai keddekre. Írjunk együtt cikkeket, pereljünk közkinccsel visszaélő szellemi monopolistát, adjunk ötleteket finanszírozási tippekre váró művészeknek és élvezzük a közös alkotás gyümölcseit.

Hivatkozások:

[1] George A. Akelof et al (2002):The Copyright Term Extension Act: An Economic Analysis, AEI-Brookings Joint Center for Regulatory Studies. PDF letöltés.

[2] Lawrence Lessig (2005) : Szabad kultúra, Kiskapu Kiadó. Online változat és a könyv holnapja.