ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2006.02.17. 11:34 süssmájer

Szabad kereskedelem és szabad asszociációk?

Muraközy Balázs

A globalizáció ellenzőinek érvei

Mostanában nagy divatja lett a globalizáció kritikájának. A mozikba került a The Corporation című film, a hétvégén megrendezték a Globfest rendezvényt Budapesten, és mindennek aktualitást ad a nemsokára sorra kerülő WTO (World Trade Organization) kongresszus, amelyen új megállapodás születhet a résztvevő országok között a világkereskedelem további liberalizácójáról. A legtöbb, a médiában jelen lévő közgazdász meglehetősen optimista a globalizáció hatásait illetően, miközben a The Corporation-ban tönkretett bolygót, éhbérért dolgozó kizsákmányolt gyermekeket és olyan embereket láthatunk, akiktől egy külföldi vállalat elvette a saját vizüket. Hogyan kapcsolódnak mindezek egymáshoz? Hogyan lehet összevetni a GDP növekedését a kizsákmányolt gyermekekkel?

A fő probléma az, hogy a globalizáció kifejezés egy rendkívül diffúz problémahalmazt jelöl. Számtalan probléma egy lehetséges (és kényelmes) magyarázatát adhatja valami, ami az áruk, a tőke, az emberek vagy a gondolatok szabad áramlásához kapcsolódik. A globalizáció sok ellenzője hajlamos mindezeket a folyamatokat egybe mosni. E miatt a vita hitvita jellegűvé válik: egymástól rendkívül távol álló okok, és ezekből többé-kevésbé logikusan levezethető jelenségek hatalmas csoportjáról van szó, és a felek gyakran nem erőlködnek az összefüggések pontos tisztázásával. Annak a ténynek, hogy a vállalatok jogi személyiséggel rendelkeznek, körülbelül annyi köze van a gyermekmunkához, mint a földmágnesességnek a lepantói csata eredményéhez.

A vita akkor válhat értelmessé, ha sikerül elkülöníteni a különféle okokat egymástól, és az egyes jelenségekről lehet beszélni. Ez persze nem egy könnyű feladat: mit lehet kezdeni azzal a lelkes természetvédővel, aki azzal vág vissza, hogy az okok és következmények ilyen vizsgálata nem helyes, mert nem felel meg a rendszerszemléletnek? Ismét korlátozott képességeimre kell hivatkoznom, és azért leszűkíteni az itt vizsgált problémák körét. Essünk túl ezen: ebben az írásban a globalizációs jelenségek közül bizony a gazdasági globalizációval fogok foglalkozni (szemben például a kulturális globalizációval), azon belül pedig a szabad kereskedelemmel, elsősorban a multinacionális vállalatokkal. Ezért sokak nagy bánatára nem lesz szó például a pénzügyi globalizációról, a pénzügyi válságokról és az IMF-ről. A csalódott olvasónak viszont nagy lelkesedéssel ajánlom Jagdish Bhagwati: In Defence of Globalization című könyvét, amely közérthető, szórakoztató, és a nemzetközi kereskedelem egyik legelismertebb kutatója írta.

A modern közgazdaságtan XVIII. századi megalapítóinak egyik legfontosabb célja annak bizonyítása volt, hogy a nemzetközi kereskedelem hasznos az abban részt vevő országok számára: amennyiben az országok különbözőek, és más termékek gyártásában van egymáshoz képest előnyük, akkor a szabad kereskedelemből minden ország profitálhat. Ez igaz akkor is, ha az egyik ország abszolút hátrányban van minden termék gyártásában; a nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódás számára is előnyös. Az 1980-as 90-es években kibontakozó új gazdaságföldrajz újabb fontos tényezőkre hívta fel a figyelmet. Amennyiben egy vállalat nagy kezdeti befektetéssel képes gyártani egy terméket (ez sok modern termékre igaz, gondoljunk csak a szoftverekre), akkor a nemzetközi kereskedelem lehetővé teszi, hogy ezt a befektetést egy termék esetén csak egy országban kelljen végrehajtani, és így a fogyasztók több termék közül válogathassanak. Miközben az új gazdaságföldrajz felhívja a figyelmet a nemzetközi kereskedelem veszélyeire is, a legtöbb közgazdász alapvetően támogatja a szabad nemzetközi kereskedelmet. Japán, a Délkelet-Ázsiai országok, újabban pedig Kína fantasztikus növekedése, lakói életszínvonalának a történelemben szinte példa nélkül álló emelkedése megfelelő illusztráció az export-orientált, külföldi működőtőkére épített gazdaságpolitika hatására. Talán hazánk viszonylag jó helyzetében is némi szerepet játszott ez a gazdaságpolitika. A szabad kereskedelmet kritizálók feladata nem egyszerű: amennyiben egy gazdaságpolitika ilyen sikerekkel járhat, akkor nagyon komoly költségeket kell bizonyítani ahhoz, hogy meggyőzzenek minket helytelenségéről.

Vizsgáljuk meg érveik közül az egyik legsúlyosabbat: a gyermekmunka nő a szabad kereskedelem hatására, sőt a multik is alkalmaznak gyermekeket. Gondolom egyet értünk az olvasóval, hogy ez nagyon súlyos vád. De máris meg kell kérdezzem, hogy komolyan el lehet azt hinni, hogy egy multinacionális vállalat – néhány egyedi esettől eltekintve – nagy számban gyermekeket alkalmaz? A multik kritikusai gyakran és elítélően kifejtik, hogy ezeket a vállalatokat csupán a profit érdekli. Ha így van, akkor nyugodtak lehetünk! Egy komoly lebukás sokkal nagyobb mértékben csökkenti ezeknek a vállalatoknak a profitját, mint a gyermekmunkából származó megtakarítás. Ki venné meg a termékeiket? Én biztos nem. Mivel számtalan civil szervezet és TV-társaság próbál ilyen eseteket találni, nagy a valószínűsége, hogy egy ilyen eset kiderülne. Vagyis ezeknek a vállalatoknak egyszerűen nem éri meg ezt tenni, és ez a lényeg.

Egy ennél komplexebb kérdés az, hogy nő-e a gyermekmunka a globalizáció hatására a nemzetközi kereskedelembe bekapcsolódó országokban. A nemzetközi piacra termelő helyi vállalatok esetleg több gyermeket alkalmaznak a költségek csökkentése érdekében, ami összességében növelheti a gyermekmunkát. Erről nem tudjuk, hogy igaz vagy nem, de egy valamiben biztosak lehetünk. A gazdasági növekedés egy idő után minden országban minimálisra csökkentette a gyermekmunkát. Angliában vagy Franciaországban az ipari fejlődés korai szakaszában például, nagyon sok gyermeket alkalmaztak, amelynek a szörnyűségét talán Zola regényei érzékeltetik a legjobban. (Természetesen a gyermekek az előtt is dolgoztak, csak nem a gyárakban vagy a bányákban, hanem a szántóföldeken). Azonban a gazdasági fejlettség egy bizonyos szintjén a szülők elég jövedelemmel rendelkeztek ahhoz, hogy a gyermekeiket az iskolába, és ne a bányába küldjék. (Vagy ismer a kedves olvasó olyat, aki nem így tenne?) A szabad kereskedelem növeli jövedelmet, és ilyen módon egyre több szülő tudja iskolába küldeni a gyermekeit, és ezt az empirikus eredmények alá is támasztják. Miközben nehéz elhinni, hogy gyermekmunka betiltása vagy a nemzetközi kereskedelem akadályozása hatékony eszköz lenne a gyermekmunka elleni harcban, sokkal inkább bízhatunk két nagyon különböző, de rendkívüli erő hatásában. Ez pedig a vállalati profitérdek és az, hogy a szülők alapvetően jót akarnak a gyermekeiknek.

A multikkal kapcsolatban persze sok egyéb kritika is megfogalmazódik. Például szennyezik a környezetet, lefizetik a politikusokat, hogy építési engedélyt adjanak nekik, vagy hogy nagy adókedvezményeket kapjanak. Mikor ezek a témák napirendre kerülnek, sok globalizáció-ellenző órákig tudja sorolni azokat az eseteket, amikor a multik ilyeneket tettek. A probléma ezekkel a történetekkel a legtöbbször az, hogy semmi közük a szabad kereskedelemhez. A helyi vállalatok ebből a szempontból legalább olyan rendetlenek, mint a külföldiek. Mindennek alapvetően az az oka, hogy egyes országok nem működnek túl demokratikusan, vagy nincsenek megfelelő hatóságok (kevés alkalmazott van, és azok rosszul fizetettek). Tudomásul kell venni, hogy az adott ország normáinak kikényszerítése pénzbe kerül, és az adófizetőknek erre is áldozni kell, még akkor is, ha éppen a bébikötvény bevezetése rövid távon több szavazót vonz, mint ez. Ebből a szempontból is rendkívül fontos a független civil szervezetek vagy a sajtó tevékenysége: ezeket a problémákat tudatosítani kell, és le kell buktatni a korrupt politikusakat és vállalatokat. Úgy tűnik, a nagy külföldi vállalatok megjelenése jobban próbára teheti ezeket az intézményeket.

Mi történik viszont akkor, amikor az országok egymással versenyeznek a külföldi befektetők kegyeiért? Elképzelhető, hogy környezetvédelmi vagy munkabiztonsági előírásaikat folyamatosan csökkentik, és így saját értékeiket nem védik meg megfelelően. Ezt a jelenséget hívják „race to the bottom”-nak. Vagyis a törvények hatásos betartatásánál sokkal komolyabb probléma lehet az, hogy az országok nem is megfelelő törvényeket hoznak. Ez a veszély valóban fennáll, de nem túl jó taktika a környezetvédelmi elvárásokat vagy a munkabiztonsági előírásokat csökkenteni ebben a versenyben. Az empirikus tanulmányok nem mutattak ki mérhető összefüggést ezen tényezők és a vállalatok telephely választása között, annál inkább hatott az új leányvállalatok alapítására az adók szintje és az adott ország intézményrendszere valamint infrastruktúrája. Ez azt jelenti, hogy a multik kegyeit elsősorban az infrastruktúra fejlesztésével, vagy az adók csökkentésével lehet elnyerni.

A eddigiek alapján a „race to the bottom” jelenség elsősorban az adókedvezmények esetében jelent veszélyt. Ezért a külföldi vállalatoknak adott adókedvezmények szintjét nagyon pontosan kell kiszámítani. Persze jogos a kérdés, hogy miért kell a külföldi vállalatoknak magasabb adókedvezményt adni, mint a hazai vállalatoknak, amelyek ezt jobban megérdemelnék. A dolog talán igazságtalan, viszont elképzelhető-e az, hogy a külföldi vállalatok idevonzásának haszna nagyobb, mint a költsége? Először is tisztában kell lennünk az optimális adózás alapelvével: azt a tőkét kell erősebben adózni, amelyik kevésbé mobil, kevésbé valószínű, hogy a magasabb adó hatására elhagyja az országot. Amennyiben ezt az elvet követi a kormányzat, akkor magasabb lesz a társadalmi jólét is. Vagyis a hazai- és külföldi vállalatok különböző kezelését már önmagában ez a szabály is magyarázza. Azonban a két típusú vállalat közötti további különbségek is vannak. Például a hazai vállalatok nem viszik ki a tőkét, a külföldiek viszont magasabb béreket fizetnek. A külföldi vállalatok jelenléte a hatással van a hazai vállalatokra is: versenyt támaszthatnak nekik, de a hazai vállalatok átvehetik tőlük a magasabb szintű, magasabb termelékenységet jelentő technológiát. A külföldi vállalatok sok magas képzettségű munkavállalót kereshetnek, ami növelheti a felsőoktatásba beiratkozók számát. A számos hatás kiszámítása és egymással való összevetése ezért nem egyszerű. De mindez rávilágít arra, hogy nem helyes az adókedvezményeket például az alapján összehasonlítani, hogy mennyi munkahelyet teremtettek 10 millió forintból: nem mindegy, hogy mennyire tartós a munkahely, melyik településen van, milyen technológiát alkalmaz a vállalat, vannak-e hazai beszállítói stb.

A nagy részvénytársaságok nem tagjai az Üdvhadseregnek. Nem a jótékonyság motiválja őket. Ez az intézmény az, amely a leghatékonyabban képes maximalizálni a profitot, úgy hogy eközben hatalmasra tud nőni. Ezért lett ez a történelem egyik legsikeresebb intézménye, és az őket létrehozó társadalom pedig – gazdasági értelemben mindenképpen – az egyik legsikeresebb társadalom. A paradoxon az, hogy ezek a típusú vállalatok – megfelelően kialakított és hatékonyan betartatott törvények között – épp így tudják a legtöbb hasznot hajtani, mint ezt Adam Smith már több mint két évszázaddal ezelőtt leírta:

„Az embernek […] állandóan szük­sége van felebarátai segítségére, de ezt hiába várja pusztán a jóindulatuktól. Sokkal valószínűbb, hogy célhoz ér, ha önzésüket nyergeli meg a maga ja vára és meggyőzi őket, hogy a saját előnyükre cselekszenek, ha megteszik azt, amit kíván tőlük. Ezt tesszük, valahányszor cserét ajánlunk valakinek. Add nekem, amire szükségem van és megkapod, ami neked kell […]. Ebé­dünket nem a mészáros, a sörfőző vagy a pék jóakaratától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt.” (Adam Smith: A nemzetek gazdagsága. Bp., 1959, 63. o.)

Megjelent a Magyar Narancs 2005/50-51. számában.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr21987018

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.