ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2006.02.17. 11:37 süssmájer

Végy egy konzervet! - [Válasz legközlése]

Boda Zsolt

A globalizációról és kritikájáról – válasz Muraközy Balázsnak

A fizikus, a vegyész és a közgazdász a hajótörés után egy lakatlan szigeten eszközök nélkül próbálja kinyitni az egyetlen előkerült konzervdobozt. „Rakjuk ki a napra, a hőtől majd felrobban, ami megmarad, megesszük!” – mondja a fizikus. „Rakjuk a tengerbe, a sós víz majd szétmarja a fémet!” – érvel a vegyész. „Tegyük fel, hogy van egy konzervnyitónk!” – javasolja a közgazdász.

Muraközy Balázs cikkében megállapítja („A szabad kereskedelem és a szabad asszociációk”, Magyar Narancs, 2005. december 15.), hogy a globalizációról szóló beszéd gyakran a hitvita jellegét ölti. Igaza van. Hasonló érzés fogott el írása olvastán is, amely a közgazdasági ideológia hibátlan alkalmazását példázza. Lehet azonban, hogy sem a világ (a globalizáció), sem pedig a globalizációkritikus érvrendszer nem olyan, mint amilyennek ő láttatja. Ez utóbbi például a cikk szerint alapvetően piacellenes lenne, és ellentmondana a közgazdasági alaptörvényeknek is. Egyik meglátás sem (feltétlenül) igaz.

A közgazdaságtan alaptétele szerint a piac képes a legmagasabb szintű társadalmi jólétet biztosítani – legalábbis bizonyos feltételek mellett. Tegyük fel, hogy nincsenek monopóliumok, és nincs visszaélés a piaci erőfölénnyel! Tegyük fel, hogy mindenki jól informált, és a fogyasztókat nem lehet mérgezett paprikával etetni! Tegyük fel, hogy a törvényeket mindenki betartja, és senki sem akar lobbizással (korrupcióval) méltánytalan előnyöket biztosítani magának! Tegyük fel, hogy nincsenek ún. externáliák, vagyis a termelési költségeket senki sem akarja a társadalomra hárítani mondjuk környezetszennyezés vagy a munkabiztonsági szabályok kijátszásából eredő balesetek formájában! Tegyük fel, hogy nincsenek közjavak, vagy ha mégis, az állam biztosítja ezeket!

Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor a piac nem lesz képes tökéletesen ellátni a feladatát (persze lehet, hogy még mindig jobban fog működni, mint Észak-Korea gazdasága), sőt előbb-utóbb felszámolja önmagát. Jobb tehát, ha létrehozzuk azokat az intézményeket, amelyek megpróbálják biztosítani a szükséges körülményeket: a versenyhivatalt, a fogyasztóvédelmi, a munkaügyi, egészségügyi, környezetvédelmi stb. hatóságokat, és persze a szükséges törvényi hátteret.

Mármost hol vannak ezek a hatóságok globális szinten? Sehol, vagy ha léteznek is (nemzetközi egyezmények, ENSZ-szervezetek formájában), igencsak szűk hatáskörrel, gyenge jogosítványokkal bírnak. Környezetvédelmi Világszervezet például nincs (ezért javasolta nemrég Sólyom László is a létrehozását), a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet pedig a multinacionális vállalatoknál nem vizsgálódhat, csak az államokon kérheti számon, szankcionálási lehetőség nélkül, hogy miért nem tartják be mondjuk a kényszermunka tilalmáról szóló egyezményt.

Miért nevezik mégis globalizáció- meg piacellenesnek azokat, akik a hatékonyabb nemzetközi szabályozás, új intézmények mellett érvelnek, s akik szerint meggondolatlanság kiterjeszteni a globális piacot úgy, hogy közben hiányoznak a piac működését szabályozó alapvető intézmények? Holott ők (mi) valójában nem tesznek mást, mint komolyan veszik a közgazdasági tankönyveket.

E tankönyvek egyik bevett fogalma a „természetes monopólium”. Ilyen például a vízszolgáltatás: piaci alapon nem lehet hatékonyan megszervezni, hiszen a szolgáltatók nem tudnak egymással versenyezni, illetve társadalmilag erősen szuboptimális, ha minden szolgáltató kiépíti a maga vezetékrendszerét. Manapság azonban mindenhol a vízszolgáltatás piacosítása zajlik. A Kereskedelmi Világszervezet szolgáltatásliberalizálási egyezményének hatálya alá esik, a Világbank kifejezetten erőlteti a fejlődő országok számára, de a hírek szerint a G8 nyáron nagy csinnadrattával bejelentett adósságelengedésének is egyik (nem annyira hirdetett) feltétele lesz a szegény országok piacnyitása – többek között a közszolgáltatási szektorokban.

A víz esetében a szolgáltatók csak az ajánlatuk megtétele során versenyezhetnek egymással. Utána azonban valamelyikük 15-25 évre megkapja az üzemeltetési jogot. Tegyük fel, hogy van egy tökéletes ellenőrző hatóságunk, amely képes nyomon követni, hogy a szolgáltató betartja-e kötelezettségeit; megfelelően karbantartja-e a rendszert, az árakat valóban csak annyival emeli, amennyit a valós költségek (és a méltányos haszon) indokolnak stb. Ha nincs ilyen tökéletes hatóság, akkor vannak azok a rémtörténetek, amelyekből jó néhányat ismerünk a fejlődő országokból: ugrásszerűen emelkedő árak, a szolgáltatásból kizárt szegények, romló minőség. Márpedig ilyen hatóság még a fejlett országokban sem nagyon van. Nagy-Britanniában és Franciaországban körülbelül fele-fele a magánkézen lévő, illetve közösségi vagy állami kezelésű vízművek aránya. A magánüzemeltetők vízárai mindkét országban jóval dinamikusabban nőttek a közösségi kezelésűeknél. Angliában éppen a vasút újraállamosítása zajlik: a „minőségi problémák” (szaporodó vasúti katasztrófák) azt sugallják, hogy egy természetes monopólium „piacosítása” talán mégsem jó ötlet.

Korlátoznánk a piacot? Itt-ott igen. De csakis a közgazdaságtani igazságok nevében.

A közgazdasági tankönyvekben megtalálhatjuk azt az elméletet is, amelyre Muraközy is hivatkozott a globalizáció igazolása során: a David Ricardo nyomán kidolgozott ún. komparatív előnyök teóriáját. E szerint minden ország megtalálhatja a számítását a világpiacon, még akkor is, ha minden termék előállításában abszolút hátránya van, hiszen a többi országnak jobban megéri a komparatíve versenyképesebb termékre specializálódnia. A titkárnő kaphat munkát egy ügyvédnél még akkor is, ha az történetesen jobban gépel nála, hiszen az ügyvéd a jogi ismereteit jobban kamatoztathatja a gépelési tudományánál.

Igen ám, de a tankönyvek szerint ennek feltételei is vannak. A teljes foglalkoztatottság, a megközelítőleg hasonló fejlettségi szint az országok között és a legfontosabb: a termelési tényezők mobilitásának hiánya. Mármost a munkaerő (az egyik termelési tényező) a száz évvel ezelőtti állapotokkal szemben ma elég immobil, míg a tőke elképesztő mobilitása éppenséggel a gazdasági globalizáció lényege. A tőke egyrészt a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon kering szuperszonikus sebességgel és mennyiségben, másrészt multinacionális vállalatok formájában jön-megy a világban.

Hohó, de akkor Ricardo elmélete nem alkalmazható! A munkaerő bősége és a tőke mobilitása azt eredményezi, hogy a mai kereskedelem inkább az abszolút, mint a komparatív előnyök mentén szerveződik. Ha egy országnak nincs abszolút előnye valamiben, tehát nem tud másoknál olcsóbban termelni vagy valami speciális minőséget nyújtani, akkor a kereskedelem nem sok hasznot biztosít a számára – miként ezt számos afrikai ország példája mutatja.

Nézzünk szembe a ténnyel: a mai gazdasági globalizációnak nincs közgazdasági elmélete. Ricardo nem alkalmazható, más, hasonló minőségű teória pedig nincs.

Azt meg végképp nem tudom mire vélni, hogy Muraközy „Japán, Délkelet-Ázsia, újabban Kína” fantasztikus növekedésére hivatkozik a szabad kereskedelem igazolásaként. Ezek az országok egytől egyig vadul protekcionista gazdaság- és kereskedelempolitikát folytattak mindaddig, amíg meg nem erősödtek (azaz nem gyűjtöttek össze elég abszolút előnyt). Csak ekkor kezdtek óvatos liberalizációba. Vagyis inkább példázzák a merkantilista vagy a Friedrich List-i nacionalista, protekcionista gazdasági receptek sikerét, mint a Ricardói elmélet dicsőségét vagy a WTO politikáját. Sem a jelenben, sem a gazdaságtörténetben nem ismerünk olyan országot, amely a következetes szabadpiaci politikával ért volna el komoly fejlődést.

Az abszolút előnyök uralmára épülő világgazdaságban nem csoda, ha mindenki ezeket igyekszik növelni. A multiknak kedvezményeket, támogatást adunk. Az adókat csökkentjük, a szabályozást gyengítjük. A 90-es években számos fejlődő ország lazított a bányászat, az erdőgazdálkodás szabályozásán. Természetvédelmi területeket vontak ki a védelem alól. Malajzia, Indonézia, Kína exportra termelő ipari zónáiban nem érvényesek az ország – amúgy sem svéd szintű – munkaügyi szabályai. De az Egyesült Államok is kivonta a védelem alól Alaszka területének utolsó 5 százalékát az olajtermelés kedvéért, az amerikai vállalatok pedig versenyképességi okokra hivatkozva felmentést kaptak a levegőtisztasági törvények alól. Igen, ez a „race to the bottom”.

A gyerekmunka ennek a jéghegynek csak a csúcsa. Nem a globalizáció legfontosabb problémája, inkább tünete: a nálunk csillogó-villogó márkák, amelyek milliókat költenek reklámkampányokra, hogy szeressük őket, „hűek” legyünk hozzájuk, azonosuljunk velük, máshol gyermekeket (a botrányok óta inkább csak kamasz lányokat – azok is keveset kérnek, jól fegyelmezhetőek, szakszervezetről nem is hallottak) alkalmaznak csak azért, hogy néhány centet e cégek rajtuk is keressenek. A papájukat és a mamájukat is lehetne alkalmazni, de így olcsóbb.

S vajon mennyiben igaz a globális piacra Adam Smith meséje a mészárosról, a sörfőzőről és a pékről, akik csak a saját érdekeiket követik, mégis mindenki jól jár? A piac feltételei mellett említsünk még egy igen fontos szempontot: a hatalom kérdését. Igen, a gazdasági globalizáció hatalmi kérdés (is). A serfőző szerepét itt multi játssza, amelynek éves forgalma Magyarország GDP-jének többszöröse, és egy-egy nyersanyag- vagy élelmiszerpiacon monopolisztikus befolyással bír, a derék vevők pedig a lerongyolódott fejlődő országok (amelyek bármire hajlandóak, csak jöjjön már egy befektető). További szereplőként feltűnik még a Nemzetközi Valutaalap (IMF) – Joseph Stiglitz, a Nobel-díjas közgazdász mérsékelt globalizációkritikus könyvéből mindenki tájékozódhat, akinek kétségei lennének, hogy kiknek az érdekeit is képviseli az IMF.

Aztán itt van a Világbank, amely egészen a közelmúltig kizárólag költséges megaberuházásokat ösztönzött a fejlődő országokban. A Világbank erőltette Bolíviára azt a vízprivatizációt, amely a rögtön bekövetkező áremelkedés miatt népfelkelést provokált, melynek vezéralakja az új bolíviai elnök, Evo Morales volt (hja, ez a latin-amerikai populizmus). Azt pedig éppen a liberalizációpárti Jagdish Bhagwati professzor szögezi le az amúgy a globalizáció védelmében íródott könyvében: fájdalom, a Kereskedelmi Világszervezet túlságosan egyértelműen a multinacionális vállalatok érdekeit képviseli. Talán ezért is kellene demokratizálni, átláthatóvá tenni. A tárgyalások és azok valós tétje legyen mindenki számára nyilvánvaló. Például ezért rendeztük a Globfesztet.

A globalizáció számos negatívumát, a hatalmi visszaéléseket lehetne orvosolni, enyhíteni jobb szabályozással, több demokráciával, nemzetközi intézményekkel. A környezeti kihívás azonban, amellyel a modern gazdaság szembenéz, mélyebb átalakulást tesz szükségessé. Minden komoly tudományos vizsgálat katasztrofálisnak mutatja Földünk ökológiai állapotát. Erre jutott többek közt az ENSZ éghajlatváltozást kutató bizottságának 300 tudósa vagy a biodiverzitás állapotát felmérő többéves, 700 nemzetközi tudóst bevonó program is. Az éghajlatváltozás elkezdődött, a fajok kipusztulása, a természetes élőhelyek tönkretétele sosem látott mértékű, a talajok 70 százaléka világszerte valamilyen degradációtól szenved. Az is közismert, hogy mindezt nem önmagában az emberiség nagy létszáma, inkább a hihetetlenül mohón fogyasztó és szennyező modern, fejlett világ okozza. Az USA felelős pl. a klímagázok kibocsátásának mintegy negyedéért. Vagyis akkor globalizálunk nagy erőkkel, amikor az uralkodó fejlődési modell (legalább egy nagyon fontos szempont szerint) totálisan csődöt mondott. Ez a későn jövő pechje.

A megoldást az ökológiai krízisre senki sem ismeri pontosan. Néhány technikai újítás nem lesz elég; újra kell gombolni a gazdaság kabátját. Nem tudni, hogy mennyi piac, mennyi közösségi tulajdon, mennyi globalizáció, mennyi lokalizáció szükséges a fenntartható gazdasághoz. Mennyi hatékonyabb fogyasztás és mennyi lemondás a fogyasztásról. Egy biztos (és elnézést a képzavarért): jövőnk konzervdobozának kinyitása képzeletbeli konzervnyitókkal nem fog menni.

A szerző közgazdász, a Védegylet munkatársa.
Az írás megjelent a Magyar Narancs 2006/3. számában.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr30987025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.