ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2006.05.15. 11:47 süssmájer

Az államférfi

Mázsa Péter

Mindkét miniszterelnök-jelölt, aki esélyes volt a győzelemre, tehetséges és tapasztalt férfiú. Egyiküknek most alkalma adódik arra, hogy világra szóló politikus, igazi államférfi váljon belőle. Megítélésem szerint ennek szükséges feltételei közé tartozik, hogy cselekedeteivel sikeresen oldja fel közösen vallott tévképzeteink – mítoszaink – közül az alábbiakat.

Helyzetfelismerő

A legmakacsabb tévképzetünk, hogy a „reform = kiadáscsökkentés”. A két fogalom azonossága egyfelől azért nem igaz, mert a költségvetés kiadásainak csökkentése önmagában még nem reform. A központi kiadáscsökkentés annak érdekében lenne ajánlatos, hogy közös túlköltekezésünket ne a piac állítsa meg. Ha ugyanis a miniszterelnök puha lesz, azaz nem képes vagy nem hajlandó maga lépni, akkor a piac lép helyette. A piac részben mi vagyunk: amint látjuk, hogy a miniszterelnök nem tartja kézben az államot, arra számítunk, hogy az állami fizetőeszköz, a forint is elengedi magát. Ezért mihamarabb szabadulni akarunk tőle, és a forint jócskán leértékelődik. Ez esetben vagyonunk értéke zuhan, néhányan csődbe megyünk, egyéni és közösségi kiadásaink pedig spontán csökkennek. De ettől még kiadásainknak sem a központi, sem a spontán csökkenése (a stabilizáció/stabilizálódás) nem nevezhető reformnak.

Másfelől, a reform sem azonos a kiadáscsökkentéssel, legalábbis rövid távon biztosan nem. A reform lényege az adott állami alrendszerben a szereplők érdekmotivációinak és mozgásterének a megváltoztatása. Ennek csak a következménye lehet a kisebb pazarlás. Bármely átfogó változtatás (mint például a magánnyugdíj bevezetése a társadalombiztosítási reform, vagy a diákhitel bevezetése a felsőoktatási reform részeként) kezdetben rengeteg erőfeszítést és pénzt igényel. A hiteles változtatások költségeit azonban mindannyian meg tudjuk különböztetni egy kevéssé alkalmas miniszterelnök által okozott veszélyektől. Ezért hiteles változtatások esetén nem esünk pánikba attól, hogy megtakarításainkat még mindig forintban tartjuk.

A tudatos kiadáscsökkentés (adóemelés) legvalószerűbb alternatívája tehát a kiadások spontán csökkenése. A reformokkal azonban nem ez a helyzet: a legtöbb reformelképzelés csak tudatosan váltható valóra. Nem igaz tehát azon hiedelmünk sem, miszerint „nincs más lehetőségünk, mint a reform”. A tudatos reformokat ugyanis sem az Unió, sem más nem kényszeríti ki tőlünk. Különösen a külföldi befektetők nem. Sőt! A befektetők hosszabb távon is nagyon jól viselnének egy időnként le-leértékelődő skanzenországot: csak éppen nagyobb reálkamatokat kellene adnunk nekik azért, hogy eurójukat vagy dollárjukat hajlandóak legyenek a skanzenállami játékpénzben tartani.

Számunkra tehát a reformmentes út a jövőben igenis járható, csak éppen drága: okos befektetők egy puha, rövidlátó vagy nem elég ésszerűen gondolkozó miniszterelnök országának jövedelmét szorgalmasan pumpálnák ki a magas reálkamatokon, mint vastag csöveken keresztül.

Szereptudatos

De nem csak a fenti optimista-fatalista hiedelmünk ad ürügyet a toporgásra. Egy további kedvenc mítoszunk szerint minden közös ügyes-bajos dolgunk a kormány (mint az állam „mozgatója”) folytonos intézkedéseit igényli. A miniszterelnök ilyenkor a „legfőbb illetékes elvtárs” szerepét foglalja el: „az állam én vagyok”. E logika szerint, ha az állami fodrászüzlet rossz, akkor a kormány reformálja meg: emelje a munkanormákat, rendeljen fölé kuratóriumot, és szabályozza a hajformákat. Ha a reformok nem működnek, akkor majd újabb és jobb teljesítménynövelő reformokat dolgoznak ki a kormány fodrászati és hajszabályozási szakértői.

De miért hiszünk megrögzötten abban, hogy az állam reformja kizárólag a kormányzat szervezetének vagy teljesítményének a reformját jelenti? Miért ne jelenthetné a gazdaság és a társadalom működési kereteinek, „játékszabályainak”, vagy az állam mint szereplő által a gazdaságban-társadalomban betöltött egyes szerepeknek, az állam adott szektorban betöltött funkcióinak és határainak a megváltoztatását? Pl. miért pont állami az a fodrász?

Természetesen, mivel a kormány az állam végrehajtó hatalma, potens kormány nélkül az állam akármilyen tökéletesen tisztázott szereprendszere sem váltható valóra. A kormány (szervezeti vagy potencianövelő) reformja is fontos reform tehát. De az az államnak csupán a „formai” reformja. Az állam határainak és gazdasági-társadalmi szereprendszerének az újragondolása (a „tartalmi reformok”) nem tartoznak ebbe a körbe. Ezért a működésképtelen állami fodrászat reformjának azok a lehetséges módjai, amelyek nem a fodrászati minisztérium reformjáról szólnának, egyelőre a szellemi vakfoltunkba tartoznak.

Stratéga

Jó lenne ugyan csinos „tartalmi reformokat” is végrehajtani, mint pl. az állam szerepeinek a tisztázása és okos játékszabályok elfogadása a felsőoktatásban vagy az egészségügyben, de ezt az érdekcsoportok úgysem engedik – vélik sokan. Innen származik következő mítoszunk, mely szerint „a reform: szélmalomharc”. Ebben a gondolatmenetben van valami. Ha valamely reform elmaradása miatt tízmillióan tíz-tíz forintot vesztünk (összesen százmilliót), az zavaró ugyan, de egy-egy ember gyufaszálat sem tenne keresztbe a saját tízeséért. Ha viszont ugyanezen reform tíz ember egy-egy millió forintját veszélyezteti (összesen tízmilliót), az kétségtelenül megakadályozhat egy százmilliós nyereséggel kecsegtető reformkezdeményezést.

Mit lehet tenni? Egy lánglelkű megszállott szélmalomharcba kezdene az érdekcsoport ellen. Egy kispályás politikus szerint ilyen esetekben nincs mit tenni – legfeljebb lenyúlni az érdekcsoporttól némi pénzmagot. Mit tesz egy államférfi/államnő? Stratégiát készít, hogy tisztában legyen vele, hogy tulajdonképpen mit akar és miért. Összeszedi és megszervezi a stratégiai szövetségeseit, akik támogathatják a reformot. Taktikát készít, hogyan is lehetne meggyőzni az ellenérdekelt érdekcsoportot, hogy támogassa a reformot, cserébe az új rend néhány kecsegtető pozíciójáért. Nevezzük kulcsszereplőknek azokat a szereplőket, akik képesek és esetenként hajlamosak is megakadályozni egy adott reformot. Csípjenek le a kulcsszereplők a reform százmilliós össztársadalmi nyereségéből húszmilliót, pl. az addigi bürokratikus hatalom helyett mondjuk tulajdon formájában – persze csak akkor, ha tényleg ott van az a százmilliós társadalmi nyereség! E megközelítés szerint tehát a reform nem a naiv közgazdászok kényszerképzete, hanem a bölcs miniszterelnökök politikája.

Hogy néz ki egy ilyen miniszterelnök reformstratégiája? Semmi esetre sem egy étlapként, amelyről a politikus kedvére vagy mások kívánságára válogathat. Tévedés tehát a „reform á la carte” mítoszunk is: a reform elemei és a reformlépések sorrendje nem választhatók szabadon. A sikeres reformok elemei menükbe rendeződnek, és azon belül gyakran kötött még a reformlépések sorrendje is: az előétel jóval a desszert előtt van, és a bor is passzol a főételhez. A reform ilyen értelemben is áldozatokkal jár: lehet vagy az „A” menüt (pl. bort, búzát, békességet), vagy a „B” menüt (pl. pénzt, paripát, fegyvert) választani, de kedvünkre szemezgetni, azaz a két menüt keverni nem lehet. Ha ugyanis a kulcsszereplők számára a reformterv nem hiteles, és az egész jó előre nem áll össze, akkor a „reformpolitikus” csak a pénzünket költi reform ürügyén. Ilyenkor pénzéhes érdekcsoportok, tanácsadók és közvéleménykutatók hálójában vergődik.

Az államférfi/nő stratégiájának a lépéseit és az egyes kulcsszereplőkkel kapcsolatban követett taktikáját a kulcsszereplők érdekrendszerének (és a reformlépések során azok megváltozásának) a teljes tudatában határozza meg. Egy ilyen, a kulcsszereplők és érdekeik változását figyelembe vevő, ütemezett stratégiai-taktikai együttest nevezünk megvalósítható reformnak. Az államférfi/nő kívánatos és megvalósítható menüket dolgoztat ki, amelyek közül, ha tetszik, a szavazóinak az értékrendje szerint választottat váltja valóra. ő, ha ízlése engedi, több cikluson keresztül cipelheti a választók által rárakott keresztet. Ugyanis nemcsak azok szavaznak rá, akik osztják az értékrendjét, vagy félik a másik jelöltét, hanem azok is, akik leváltani félik azt a miniszterelnököt, aki láthatóan képes is és hajlandó is egy működő országot maga után hagyni.

Az általunk már megszokott „reformálgatásokkal” nem csupán az a baj, hogy nem menüszerűek, hanem az is, hogy még csak nem is a kormány étlapjáról válogatnak. A mindenkori kormány az egyes ágazatokon belüli cselekvési lehetőségeit az ún. „ágazati szakértők” (pl. felsőoktatási reform esetében a rektorok, vagy egészségügyi reform esetében az egészségipar és benne az orvosok) által próbálja tisztázni. Az ilyen „ágazati szakértői reformok” nyilván ritkán vezetnek másra, mint hogy a kormány stratégiáját maguk az ágazat múltbeli vagy jövőbeli kulcsszereplői állítják össze. Ami persze az adófizetők és a szolgáltatást használók (diákok, betegek) szempontjából nem túl célszerű eljárás: ilyen esetekben a reformálgatás nem csak rövid, hanem hosszú távon is rengeteg pénzébe kerül az adófizetőknek és a felhasználóknak, ami mind-mind a „szakértő” kulcsszereplők zsebébe vándorol. Természetszerűen anélkül, hogy cserébe az adófizetők és a felhasználók hatékony és versenyképes szolgáltatást kapnának. Ha tehát a reformpolitikus buta, puha, korrupt, közömbös vagy impotens, akkor „reform” fedőnév alatt „menü” nélküli, de mindenképp jól kommunikálható (á la carte) intézkedéssorozatról egyezik meg az érdekcsoporttal. Ilyenkor a „reformpolitikus” gyakran még azt sem látja át pontosan, hogy a változásokkal ki, hogyan és mennyit veszít. A „reform” szitokszóvá válik: tényleg szélmalomharccá lesz. Évtizedekre a nyakunkon marad egy rossz, de legalább drága rendszer, amit így időről időre lehet reformálgatni. Mindig, amikor a „reformpolitikus” hatalomra kerül.

Az államférfi/nő által megvalósított stratégia stabil rendszert eredményez, amely rendszerben annak szereplői a saját érdekeiket követve egyben a társadalomnak (a választók által értelmezett) érdekeit is szolgálják. Egy ilyen stratégiát nevezünk kívánatos reformnak. Egy kívánatos reformban kell megtalálni a kulcsszereplők helyét (pl. a kulcsszereplőknek meg kell találniuk a számításukat) a megvalósíthatóság érdekében.

Időtudatos

De kezdhet-e egy bölcs stratéga átfogó reformokba anélkül, hogy a társadalom megérett volna rá? A „hiányzó társadalmi támogatottság” mítosza azonosítja a „társadalmi támogatottság” fogalmát a „választói támogatottság” fogalmával. Így már Pató Pál-i receptje is kész: a választók buták, és az átfogó reformok szükségességét képtelenek belátni – amíg ez nem változik, nincs mit tenni.

Az állam szerepeit átformáló miniszterelnöknek a választókat nem úgy érdemes magához édesgetnie, hogy vaskos tanulmányokra mutogatva lyukat beszél a hasukba. Hanem úgy, hogy a kidolgozott stratégiát a kormány valóra váltja, és következő választásokig annak következményei meggyőzik majd a választókat arról, hogy a kormány ezúttal nem csak a levegőbe beszélt. A választó mindent tud, ami fontos: rögtön meg tudja különböztetni a működő egyetemet a téli melegedőtől, a működő kórházat az elfekvőtől. A társadalmi támogatottsághoz tehát rövid távon (a választók helyett) mindenekelőtt a reformban érdekelteket kell megszervezni, és az ágazat kulcsszereplőit kell meggyőzni. Mégpedig a tőlük függetlenül kidolgozandó kormányzati stratégia és taktika segítségével. Választások után jó darabig ugyanis éppen ők jelentik majd a társadalmi támogatottságot: az érdekcsoportok, akiknek nem tíz forintjuk függ a változásoktól. Az államférfiúi/államnői babérokra vágyó miniszterelnöknek ezt a támogatottságot kell megszereznie – nyilván nem olyan módon, hogy a kormányzati stratégiakészítést és az ágazatot teljesen átpasszolja az ágazat múltbeli vagy akár a jövőbeli kulcsszereplőinek, a választók rovására és szörnyülködésére.

A független kormányzati stratégia és taktika kidolgozása persze nem egyszerű feladat: innen származik a „hiányzó reformjavaslatok” mítosza. Tegyük fel, hogy egy miniszterelnök keres, de nem talál beosztottjai fiókjaiban figyelemre méltó, összefüggő és ellentmondásmentes, kívánatos és megvalósítható, „tartalmi” (azaz nem csupán kormányzati köldöknéző) reformmenü-javaslatokat. Vajon mi lehet ennek az oka? Ugyanez a kérdés konstruktívabban: hogyan juthat az új miniszterelnök olyan reformmenükhöz, amelyek valóra váltása őt és pártját hosszú távon is fenntartható módon teszik sikeressé? Hogyan lehet kikerülni, hogy a kormány jobb híján az „ágazati szakértő” kulcsszereplők stratégiáját hajtsa végre? Biztosan azokra kell rábíznia az „A” és a „B” menük kidolgozását, akikre majd a kormány által kiválasztott „A” menü végrehajtását is rábízza? Hogyan használhatná a (már az egyetemen is a mikroökonómia nyelvét elsajátító) fiatalok energiáit és (a rendszerváltozás előtt végzettek által reprodukálhatatlan) szaktudását ahelyett, hogy éppen a reformálni szükséges rendben szétszórva tartaná és betörné őket? Milyen intézményi kereteket állítson össze a meggyőzésükre, hogy a kormány immár nem kétes reformálgatásokra szeretné használni őket, és hogy éppen az állam reformjára érdemes szánniuk éveket az életükből? Valóban hiányoznak azok a reformjavaslatok, vagy csak az a baj, hogy eddig még senkinek sem hiányoztak?

Ezek a reformkészítés intézményesítésének jelenlegi alapproblémái. Az új miniszterelnöknek eszerint mindenekelőtt a reformkészítés reformjának a kívánatos és megvalósítható menüi között érdemes majd válogatnia.

Ambíciózus

Hiába készülnek a legkívánatosabb reformtervek, ha az ellenzék olyan, amilyen – szól a „hiányzó ellenzéki támogatás” mítosza. A reformok fő akadálya azonban szinte sohasem az ellenzék ellenkezése. Hanem az, ha a kormány nem a megfelelő módon és mértékben számol a reformálni kívánt területek kulcsszereplőivel. Vannak persze esetek, amikor a kulcsszereplők között az ellenzék is ott található: ilyenek a kétharmados törvények. De kulcsszereplő az az esetleges koalíciós partner is, amely egy-egy ágazatot az ágazat (akár múltbeli, akár jövőbeli) kulcsszereplői által összeállított „kormányzati stratégia” alapján reformálgat. Kulcsszereplő, mivel a kívánatos és megvalósítható reformokat legkönnyebb reformálgatással megakadályozni.

Nem az az alapvető baj tehát, hogy a kormány az „A” menüt hajtja végre, az ellenzék pedig a „B” menüt tartaná kívánatosnak. Hanem az, hogy még a menük sincsenek kidolgozva, miközben a drága reformálgatás mégis folyik. Az áprilisi győző májustól elsősorban már nem az ellenzékkel áll szemben. Hanem a sarlatánsággal. Az első miniszterelnök, akinek ez utóbbit sikerül hitelesen kiküszöbölnie, miközben a parlamenti pártokat ebben a küzdelemben potenciális stratégiai szövetségesekként kezeli, nagy lépéssel kerül közelebb az utókor általi megbecsüléshez.

Nem csak kis országunk szorul reformra. Egy miniszterelnök akkor és csak akkor, úgy és csak úgy válhat államférfivá/államnővé, ha egyben leszámol a jól ismert „kis ország, kis foci”-mítoszunkkal is. Az ország fenntartható fejlődését ugyanis nem csak belülről, hanem kívülről is biztosítania kell: érdemben kell befolyásolnia az uniós, az euroatlanti, valamint a globális intézményrendszert, mégpedig elismerten kedvező irányba. Meg kell teremtenie annak feltételeit, hogy az állam egyáltalán képes legyen a fenti szinteken érdemi intézményes javaslatok nyújtására, majd pedig el kell érnie, hogy a magyar állam hajlandó legyen ezek végrehajtása érdekében proaktív nemzetközi szerepet vállalni.

***

Mit várhatunk az új miniszterelnöktől? Kormányzati köldöknéző változtatásokat? Egy-két önkényesen kialkudott reformelem-csomagnak az országra szabadítását? Egy-két kívánatos és megvalósítható reformmenünek a beindítását? Netán a valóra váltásukat? Vagy a rendszerváltás utáni ötödik ciklusban ennél akár többet is remélhetünk: olyan erők becsatornázását, amelyek – a tapasztaltabb demokráciákban megszokotthoz hasonlóan – folyamatosan átgondolt reformmenükhöz juttatják az új és minden azután következő kormányt?

A győztes kétségkívül bármelyik változatra képes. De vajon győzelme birtokában mire lesz hajlandó?

Megjelent az Élet és Irodalom 2006/19. számában.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr70987047

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.