ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2007.04.18. 12:22 süssmájer

Államjövő-kép

Mázsa Péter

Mindenkinek, aki közszerepet vállal, kötelessége, hogy a nyilvánossággal ismertesse e szerepe kívánatos betöltéséről alkotott elképzeléseit, alkalmat teremtve azok fejlesztésére. Július közepén Gyurcsány Ferenc, az ország miniszterelnöke az Államreform Bizottság tagjának kért fel. Miután meggyőződtem arról, hogy a gazdaság súlyos bajait és azok periodikus ismétlődését felismeri, továbbá hogy ebből nem pusztán a sürgető „homokzsákrakás”, hanem a tervszerű „gátépítés” szükségességére is következtet, a felkérést elfogadtam. Ezzel személyes felelősséget vállaltam abban, hogy minden tudásomat bevetve megpróbáljam elérni, hogy a miniszterelnök ne csak hajlandó, hanem képes is legyen a váltásra. E cikkben azokat az egész magyar államról szóló, jövőkép formájú megfontolásokat ismertetem (a végén hétpontos stratégiai javaslattal), amelyekhez mint koordináta-rendszerhez az egyes konkrét szektorok rövidebb-hosszabb távú átalakításával kapcsolatos tanácsaimat, az azokról szóló (kevésbé elvont) jövőbeli cikkeimet, valamint mások javaslatait mérem.

Kiindulópontom a következő. A stabilizáció elengedhetetlen. De nem az a lényeg, mivel önmagában nem szünteti meg azt a tünetet, hogy a magyar állam, gazdaság és társadalom hármasának együttműködése rendszeresen hiányjellegű jelenségekhez vezet. A láz alkalmas lenyomása, a (rövid távon szükségképpen inkább bevételnövelő, középtávon azonban lehetőleg minél inkább kiadáscsökkentésbe fordított) megszorítások mellett az igazi terápiát, az állam, a gazdaság és a társadalom működési kereteinek változtatását („re-formját”) is végig kell vinni, amely a szereplők ösztönzőinek és így magatartásának a kívánatos változásához vezet. Sőt, hosszabb távon a stabilizáció csak akkor lehet sikeres, ha nem jelent kitérőt a reformok általános sodrából. Röviden: nem a stabilizáció érdekében kell reformálni, hanem a reformok érdekében kell stabilizálni. Meggyőződésem, hogy a miniszterelnök jövőbeli politikai jelentősége a következő egy évben egyetlen általa befolyásolható változótól függ: hogy sikerül-e végül olyan világos, összefüggő jövőképeken alapuló, az egyéni és csoportérdekek legteljesebb tudatában összerakott, összecsiszolt reformokat elindítania, amelyeket párttársai, koalíciós partnerei, potenciális és tényleges választói, és különböző más stratégiai partnerei kristálytisztán meg tudnak különböztetni az őket is sújtó, pusztán bevételnövelési vagy kiadáscsökkentési célú megszorításoktól.

De mi legyen a játékszabályok változtatásának, azaz a valódi reformoknak és a hozzájuk kapcsolódó fejlesztéseknek az általános iránya? Mire menjen ki maga a játék? Ha végre tényleg mozdulunk, csak ideológiai értékek mentén mozoghatunk, vagy lehet pártatlanul/pártmentesen is látni, hogy merre van az előre?

Más Földön élünk, mint éltünk a XX. században. Államunk azonban mintha ugyanabban a határok szabdalta, lassú világban ragadt volna: továbbra is szétfolyós, lomha, tompa és pazarló. Egyre többen érezzük úgy, hogy – életünkben betöltött alapvető szervező szerepét kihasználva – inkább sápot szed tőlünk fenntarthatatlan, szándékosan átláthatatlan, válságokkal tarkított működésének a pénzelésére, mintsem méltányos adót.

Az adóbevételek két típusú szereplőtől származnak: akik szívesen választják a Magyar Köztársaság szolgáltatásait (pl. ide hozzák befektetéseiket, vagy nálunk adóznak tanulmányaik, utazásaik, gyógykezelésük alatt), és akik nem vagy alig tudnak elmenekülni adóhatósága elől. Az „adó” kifejezés összemossa e két bevételtípust: hívjuk az elsőt szabadon választható szolgáltatásmenük méltányos „árának” vagy „ellenértékének”, a másodikat pedig a kiszolgáltatott adófizetők „lenyúlásának” vagy az adók „újraelosztásának”, persze különböző „jó célok” érdekében. Az állam reformjának és fejlesztésének az általam javasolt pártatlan célja a következő. A Magyar Köztársaság a jövőben olyan körben, csomagokban és minőségben nyújtson ne csak belföldi, hanem immár uniós és globális szolgáltatásokat is, hogy az e szolgáltatásokat világszerte igénybe vevők által fizetett méltányos ellenértékek összessége tegye lehetővé egyben a felelős (és ugyanakkor: pártos) társadalmi célok Európában megszokott szintű finanszírozását is. Tisztázzuk tehát: ez korántsem egy naiv, érdekmentes célkijelölés. Lenti javaslataim esetleges sikeres valóra váltása alapján idővel pl. a pártok rengeteg pénz elköltése fölött gyakorolnának befolyást. Sokszorosan annyi fölött, mint ma. Költhetik majd a magyarabbakra vagy a szegényebbekre, a hagyományokra vagy a haladásra vagy akár a hoszszú távon is „röghöz kötött” adófizetők lenyúlásának a teljes megszüntetésére: ki mire akarja. De előbb kapjuk össze magunkat, és alakítsuk át a magyar államot egy profi szereplővé, amely eléri, hogy az ország gazdasági, társadalmi és környezeti értelemben fenntartható módon fejlődik, és amely a helyi, uniós és globális társadalmi célokat láthatóan nem másból, mint az általa kezdeményezett és nyújtott különböző szintű speciális állami szolgáltatásoknak a globális nyereségéből finanszírozza. Röviden: a XX. század pazarló és újraelosztó államát váltsuk a jövő 1) értékteremtő és -fejlesztő, 2) jól működő, továbbá 3) saját helyi, és lehetőség szerint tágabb, akár globális felelősségét is vállaló államává.

A fenti államjövőkép a világ működésének rendkívül egyszerű diagnózisán alapul. Tekintsük az adókért cserébe kapott termékek (röviden: adótermékek, pl. külső és belső biztonság, a munkaerő oktatási és egészségi fejlesztése stb.) globális piacát. E piac szereplői az egyének, a vállalatok és az államok (bennük esetleg: a föderális tagállamok és a valódi régiók). E szereplők a piacon többféle szerepben szerepelhetnek: képezhetik az adótermékek keresletét, kínálatát, és tulajdonolhatják azokat. Hogy érthetőbb legyen, nézzük, hogyan is folyt a biznisz a múlt század közepi zárt, nemzetállami adópiacain. Az egyének és a vállalatok egy-egy államnak adóztak. Az adótermékek kínálatát tehát az államok nyújtották, keresletét pedig az egyének és a vállalatok jelentették. Akkoriban egyfajta „adórabszolgaság” intézményesült: a röghöz kötött egyének és vállalatok adófizetőként (a választások eredményébe való parányi beleszólástól eltekintve) jogfosztottak voltak, és teljes egészükben az államok vagyonának számítottak. Minden állam annyi adót szedett be, amennyit csak tudott (márpedig monopolpozíciója miatt jó sokat tudott), és cserébe ilyen-olyan, az alternatív kínálat hiányától befolyásolt minőségű-mennyiségű szolgáltatást nyújtott. Még adótermékekről is csak áttételesen eshetett szó: tiszta formájában az adó olyan fizetési kötelezettség volt, amivel szemben semmiféle állami kötelezettségvállalás nem állt. Az egész rendszernek a haszonélvezői a korabeli adórendszer „tulajdonosai” voltak: ezek ugyancsak egyének és vállalatok, de nem pont ugyanazok, mint az adófizetők. Mindenhol a befolyásos, gazdag, az ágazati monopóliumaikat az állam segítségével fenntartó, a konchoz közelebb férkőző egyének és vállalatok fölözték le az adórabszolgaság monopolprofitját.

Jelenleg a helyzet a következő. Néhány egyén (különösen, ha gazdag, híres, okos, és általában: ha munkaterméke könnyen bitekké változtatható, azaz munkája helyfüggetlen), néhány vállalat (különösen, ha transznacionális), és gyakorlatilag az összes pénzügyitőke-tulajdonos (legyen bel- vagy külföldi egyén vagy vállalat) immár valódi adótermékek és adótermék-menük fogyasztóiként többé egyáltalán nincsenek országokhoz láncolva. A transznacionális vállalatok látványosan versenyeztetik az államokat, hogy azok milyen támogatást nyújtanak nekik előre, hogy a vállalat telephelye által később generálandó adóbevételeket éppen annak az államnak a területére vigyék. Az elitbe tartozó egyének és vállalatok fogyasztókénti szabadsága persze nem zárja ki, hogy egy-egy országban ők maradjanak az adótermékek valódi tulajdonosai (sőt!). Ezek a tulajdonosok küzdenek az „elszabadult” globális fogyasztók egyre szélesebb köréért, mindenekelőtt ezáltal váltva adótermék-menükké és egyedi adótermékekké az eddig kötelezettségvállalás nélkül működtetett adórendszereket. Maga az elszabadulás azonban korántsem korlátozódik a táguló elitre: az állam, a gazdaság és a társadalom jelenlegi működési keretei között a sok tekintetben röghöz kötött egyéneknek is csábító lehetőségük nyílik arra, hogy minimális befizetések mellett (Magyarországon pl. a munkavállaló egyének közel egyharmada minimálbér után fizet adót!) a lehető legtöbb adóterméket próbálják igénybe venni (pl. nyugdíjas szerepükben már indokolatlanul is sajnálják őket a pártok, vö: http://del.icio.us/allamreform/benedek). Termékké sem csupán az elit számára válik az adó: néhány adófajta „pántlikázott” (pl. a nyugdíjjárulékkal szolgáltatásra nyerünk jogosultságot), sőt, egy részüket magunknak és családunknak gyűjtjük, többé-kevésbé versengő szolgáltatók segítségével (pl. a magánnyugdíjat), miközben hosszabb távon is adóinkból finanszírozzuk (mivel fiatalon szisztematikusan alábecsüljük öregkorunk várható költségeit ahhoz, hogy elegendő önkéntes biztosítást vásároljunk). Azt azonban már semmi sem biztosítja, hogy az államok megőrzik szolgáltatói monopóliumukat azokon a piacokon, amelyek hagyományosan az adótermékek piacához tartoztak: miért érezné magát kevésbé biztonságban pl. egy Google-alkalmazott a vállalat egészségbiztosítási rendszerében, mint pl. a mostani magyar államéban? További jelenség, hogy az adótermékek piacán néhány állam nemcsak a kínálati, hanem a keresleti oldalon is feltűnt, pl. a biztonság globális piacán.

Világos, hogy a magyar állam jelenleg hol tart. Adótermékeinek legfőbb tulajdonosai jelenleg a zátonyra futott, éppen süllyedő „adórabszolga-szállító” hajó kormánya körül kakaskodnak. A kapitány csapata szerint a hajó legizgalmasabb része a lék: be kéne tömni, és kevésbé zátonyos vizek fel kellene hajózni – bár ki tudja, hogy azok merre lehetnek, és hogy is működik ez az izé... szextáns vagy iránytű vagy mi. Az ellenzék azt állítja, hogy a jelenlegi kapitány és csapata hibájából kaptunk léket (miközben a kapitány emlékeztet a lelkes acsarkodásra, amivel a két oldal egymást heccelte a délibábok felé, a zátonyos vizekre), ami annyira elkedvetleníti a matrózok egy részét, hogy e kapitány alatt legszívesebben a közös léket sem tömnék be. Ezért szerintük a hajó legizgalmasabb része mindenekelőtt a kapitányi híd. Közben rohamosan emelkedik az ár.

Pedig bármelyik fél előtt ott a megoldás: új szereplőket kell bevonnia a játszmába. Mindkét versenyző a hajó gyomrában küszködő „adórabszolgák” feje fölött vitatkozik. Valamelyiküknek rá kell ébresztenie őket, hogy jobb lenne nekik ott a hajó aljában, ha az életüket mentenék, és a léket tömnék ezerrel; de azon melegében hitelesen kell biztosítania őket arról is, hogy a saját életük és a hajó megmentése után az adórabszolgaság (és a tömegesen alkalmazott, a hajó további süllyedésére vezető egyéni menekülő stratégiák) helyett értelmes keretek között, versenyképes adótermékek szabad vásárlóiként dolgozhatnak majd, akik nemcsak a kakaskodásban, hanem a saját és a hajó jövőbeli jövedelmei fölötti kontrollban is hatékonyan részt vehetnek. De ez nem egy újabb demagógia lenne? Ha nem az adórabszolgákból, akkor honnan származnának a hajó jövőbeli jövedelmei?

A lék betömésén, azaz a kellemetlen megszorításokon túl figyeljünk fel a lehetőségek kék óceánjára (vö.: Kim-Mauborgne: Kék óceán-stratégia – A verseny nélküli piaci tér, Park kiadó, 2006), ami hajónk előtt mutatkozik. Hajónk alapvetően nem egy problémahalmaz, hanem e veszélyes, de óriási lehetőségekkel kecsegtető világ egyik speciális szereplője: állam, amely az adótermékek piacán az egyénekkel és a vállalatokkal szemben már régen otthon érzi magát. Próbáljuk meg elkerülni azt a csapdát, hogy hajónkat az uniós adófizetők pénzéből (az éppen aktuális változásmenedzselési és önkényesen kijelölt tudományos-technikai varázsszavak bűvöletében) egy csili-vili naszáddá építjük át, amely azonban semerre sem halad. Ne általában próbáljuk megoldani számtalan problémáját, hanem indítsuk el a hosszú úton, arccal az egyetlen cél felé, amely megítélésem szerint az állam mint állam elé állítható. Az adótermékek jelenlegi és jövőbeli kínálói előtt ui. gyakorlatilag végtelen szabad piac tárul fel. A magyar állam egyrészt kiszolgálhatja azt a nem állami keresletet, amely szabadulóban van vagy már megszabadult a többi állam adóláncaitól, de – céltudatos kínálat híján – egyelőre nem talál igazán kényelmes otthonra. Másrészt szolgáltathat azoknak az államoknak, amelyek fogyasztóként ugyancsak versenyképes adótermékeket keresnek (és pl. rendszeresen Banglades katonai kínálatát veszik igénybe, amikor békefenntartókra van szükségük). De nyújthat szolgáltatásokat olyan nem állami szereplőknek is, amelyek szívesen szerepelnének kínálati szerepben. Végül pedig olyan, fejletlen vagy fejlett államoknak, amelyek szívesen látnák, ha néhány jelenlegi funkciójukat (talán egy komplett diákhitel-rendszer működtetését?) a jövőben valaki más látná el helyettük. Rengeteg olyan lehetőség nyílik tehát a kreatív államok előtt, amelyek nyitottak az új világ új szerepeinek profi betöltésére. E piacok megnyitására és kielégítésére tett technológiatudatos erőfeszítéseink nem csupán globálisan tennék versenyképessé egyes adótermékeinket (míg a feleslegeseket céltudatos sorvasztásra, más adótermékeket pedig önellátó termelés helyett a globális piacok más szereplőitől való beszerzésre ítélné), hanem belföldön is automatikusan ésszerű rendszerekre vezetnének. Ne loholjunk Európa után! Fejlesszünk nekik kívánatos szolgáltatásokat, majd hagyjuk, hogy ők loholjanak utánunk!

Eddig a pontig nem írtam olyat, amit egy esetleges jobbos/balos/konzervatív/liberális bírálat figyelmen kívül hagyhatna. Pontosítható, javítható vagy teljesen más szemüvegen keresztül is nézhető ugyan, de aki tagadja vagy hanyagolja, azzal államreform címén már nem lehetne együtt dolgozni. Adótermékeink versenyképesebbé tétele nem választás kérdése, mert ha úgy folytatjuk, ahogy az elmúlt négy ciklus során eddig tettük, akkor a nem röghöz kötöttek egyszerűen távoznak, a röghöz kötötteknek pedig egyéni stratégiáik ellenére is egyre kétségbeejtőbb lesz a helyzetük, mert nekik kell kifizetni az egész cirkuszt. Az alábbi hétpontos stratégia helyett azonban már valódi alternatívák adhatók.

  1. Biztosítani kell, hogy a magyar adótermékek tulajdonosai (azaz a magyar választók, és különösen a befolyásos, gazdag, koncközeli magyar egyének és vállalatok), megértsék a fenti piaci szituációt, és valódi részt vállaljanak a stratégia valóra váltásában. Makroreformokat maroknyi ember kormányzati módszerekkel vagy tekintélyelvű utasításokkal is képes végigvinni. Máshol kifejtettem, hogy a mikroreformok sokkal bonyolultabb stratégiát és taktikát igényelnek (Az államférfi), de ezeken túl sok-sok önkéntes résztvevő munkáját is igénylik. Ez utóbbi munkafolyamatnak a státusa nem végrehajtás, hanem inkább kreatív kitalálás. Az „ész a központban, végrehajtók a terepen” hozzáállás nem tanácsos. Sikeres csak egy hiteles keretstratégia lehet, amelyet az elkötelezett emberek és csoportok energiával és tartalommal töltenek meg: éppen azzal, hogy megvalósítják, jól csinálják, sőt valószínűleg ők maguk csinálják meg. A lehető legtöbb embert kell motiválni a célok és a feladatok értékességének és kivitelezhetőségének kommunikálásával, és azzal, hogy ezúttal tényleg mindenki ezt kívánja tőlük. Piacot kell teremteni a változás számára, és hagyni kell, hogy mások is döntsenek változások kezdeményezéséről. Megfelelő ösztönzőkre és látványosan szimbolikus akciókra van szükség, amelyek szavak nélkül is hitelesen adják tovább a bonyolult reformkezdeményezések lényegi üzeneteit.
  2. El kell érni a költségvetés általános (és a pántlikázott adófajták esetében ágazatonkénti) egyensúlyát. Közben fel kell fednünk az állam értelmét (purpose) és központi (core) funkcióit általában (pl. biztosítási termékek nyújtása a szereplők nem piacosítható kockázatai és bizonytalanságai ellen?), és a magyar államéit különösen (ügyelve arra, hogy ezek minél inkább az állam államiságából fakadó, a nem állami szereplők által lehetőleg nem nyújtható funkciók legyenek).
  3. A piac és a szolgáltatás „vége”, azaz jövőképe felől végiggondolt adótermékeket és intézményeket kell fejlesztenünk, mégpedig azokat és csak azokat, amelyek illeszkednek a magyar állam e jellemzőihez, hogy kinyithassuk és kialakíthassuk a fent említett új piacokat. (Erre nyilván csakis akkor lesz esélyünk, ha a magyar állam által nyújtott garanciákat, és ami ugyanilyen fontos: a garanciák határait kínosan pontos és hiteles módon rögzítjük.) Jelenleg ugyan nehéz elképzelni, de pl. oktatási, egészségügyi vagy nyugdíjrendszerünk nemcsak teher, hanem globális üzlet is lehet.
  4. Vegyünk egy konkrét, aktuális példát: a panaszkodó, csődközelben egyensúlyozó, érthető okokból felelőtlen, alacsony hatékonyságú önigazgató állami vállalatokként működő egyetemek állami ágazatát, a felsőoktatást. A kormánynak igaza van: a (feneketlen állami egyetemekbe áramló) tandíj bevezetése az első, fájdalmas, de döntő lépés egy hosszú úton. De a hallgatóknak és az ellenzéknek is igazuk van: az államnak a pazarló és uniós szinten (pláne globálisan!) gyakran versenyképtelen állami egyetemek finanszírozásától nem illik úgy megszabadulnia, hogy a pazarlás finanszírozásának a terheit az adófizetőkről (a költségvetésről) a jól-rosszul kiszolgáltakra hárítja. A reform nem azonos az állami egyetemek pazarlásának magánforrásból való „fedeztetésével”, a költségáthárítással (egyben az adók emelésén túli további, bár implicit állami bevételnöveléssel). Érezzük, hogy egy reformnak nem lehet az az elsődleges célja, hogy a költségvetésnek spóroljon (bár egy új közös kiadási szint beállítása a reform fontos része lehet). Inkább azt a célt kell kitűznie, hogy a közszektorra jellemző pazarlásokat láthatóan és ellenőrizhetően megszüntesse, és ugyanakkor a szolgáltatás méltányosságát biztosítsa. Ezt úgy lehet elérni, hogy mielőtt az állam (szolgáltatóként vagy finanszírozóként) részben vagy egészében kivonulna egy szektorból, olyan kereteket dolgoz ki (törvényhozóként), amelyek között az adott szektor minden egyes szereplője, köztük a szolgáltatás igénybe vevői is és az eladók is érdekeltek abban, hogy forrásaikat ésszerűen, pazarlásmentesen, monopólium vagy oligopólium fenntartásának vagy újjáépítésének a lehetősége (egyben a költségvetési kiadási szint mindenkori kontrollálhatóságának a veszélyeztetése) nélkül használják fel.

    Mi akadályozna meg mindannyiunkat abban, hogy ebből a zombi iparágból sok-sok nekifutás után végre a magyar demográfiai visszaesés dacára a beáramló (pl. romániai, németajkú, délszláv, harmadik világbeli és kínai) diákok tízezreit haszonnal képző, gazdasági, demográfiai, turisztikai, nyugdíjfinanszírozásban megjelenő előnyökkel járó húzóágazatot csináljunk, ahol az ár végre valódi versenyt generálhat? Amely szektor annak az uniós szabálynak is eleget tenne, hogy uniós polgárok a magyar szolgáltatást a magyarokkal azonos feltételekkel vehetik igénybe, és ennek a magyar adófizetők nem kárát, hanem hasznát látják? Amely magasan képzett oktatók ezreinek adna munkát?

  5. Meggyőződésem, hogy morális és taktikai szempontból is úgy kell eljárnunk, hogy biztosítjuk „az egyenlő elbánás elvét” azok között, akik szabadon választják szolgáltatásainkat, és azok között, akik nyelvi, családi, érzelmi, intellektuális stb. okokból hosszabb távon is kiszolgáltatottak lesznek a magyar állam adóztatási monopóliumának (de természetesen tekintetbe véve a különböző adótermék-menüket igénybe vevő adózók eltérő igényeit). Lehet, hogy szegényeket könnyebb lenyúlni, mint a mobilis adózóinkat, mégis érvelhetünk amellett, hogy intézményeink ne tegyenek majd különbséget a kiszolgáltatott és az adótermékeinket szabad akaratukból választó adófizetők között (de legalábbis garantáljuk valahogyan, hogy az ettől az elvtől való esetleges eltérésből fakadó hatékonyság-javítás hasznait valahogyan ténylegesen megkapják azok, akik több adót fizetnek).
  6. Ha a fenti új piacokat kinyitottuk, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy az (ún. méretgazdaságosságból és hálózati hatásokból fakadó) összes lehetséges előnyt kihasználjuk ott, ahol az áttörés sikerült (ez jó esetben két-három adótermék, illetve -menü lehet), de a felesleges állami „szolgáltatásokhoz” hasonlóan építsük le azokat a versenyképtelen kapacitásainkat, amelyeket az adótermékek globális piacán az önellátásnál kedvezőbben tudunk beszerezni.
  7. A fenti keretek között kell maximalizálnunk az adótulajdonosok hasznosságát (hogy az üzlet az adótermékek de facto fő tulajdonosainak is kifizetődő hozammal kecsegtessen). Ez durva közelítéssel annyit jelent, hogy a fenti feltételek teljesítése esetén (de csakis akkor, nem előbb) növeljük (!) az adóbevételeinket (illetve nettó jelenértéküket) addig, ameddig csak lehet (és ez még etikus és kívánatos is lesz, hiszen szintjüket a globális verseny körülményei alakítják, hátrányosan semmiképp sem különböztetik meg a kiszolgáltatottakat, és termékeink fejlesztésére is lehetőséget nyújtanak). Ez a globálisan maximális bevételhez vezető adószint nyilván lényegesen kisebb (!) adókulcsokat és egy adózóra jutó elvonást jelentene, mint amekkora ma a „röghöz kötött” magyar adófizetőket sújtja – de csakis a fentiek teljesítése esetén, nem pedig azt megelőzően. A globális piacon nem adótermékeink olcsósága által kell versenyeznünk (pl. Kínával), hanem jövőtudatos, innovatív adótermékek piacra dobásával (pl. Svájccal).
  8. Demokratikus eljárások (pl. választások) által a befolyó többletadót aztán el lehetne osztani a tulajdonosok között, ízlés szerint.

Hogy a fenti „glokális magyar állam” (globális-lokális, erről lásd: Cséfalvay: Globalizáció 2.0, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004, 46-47.o.) koncepciója mit jelent az egyes szektorok szempontjából konkrétan, később majd kifejtem – még jobb, ha kifejti más. De az általános elv röviden összefoglalható: globális szinten is piacképes, paraméterezhető (más speciális lokális igényekre is átállítható), profi, érdektudatos, összeillő, fejleszthető állami-gazdasági-társadalmi rendszerekre van szükségünk, amelyeknek a külföldiek által is igénybe vett szolgáltatásai összességükben lényegesen jövedelmezőbbek és perspektivikusabbak, mint eddig a kiszolgáltatott belföldi adófizetők lenyúlása, vagy a transznacionális vállalatok egyszerű támogatása volt. Ez nem egy-egy miniszterelnök, egy-egy kormány vagy egy-egy bizottság biznisze. Rémálmom: ahelyett, hogy pl. a nyugdíjrendszerünknek az átfogó reformjáról (amely a fenti követelményeknek is megfelelne) a globálisan felhalmozott tudás és a jelenlegi tisztázó viták alapján már most döntenénk, negyed század múlva, néhány nyámnyila bal-jobb bal-jobb kapálódzás és látványos összeomlás után, mielőtt én is nyugdíjba vonulnék, még mindig csak vitatkozunk majd. Most politikai szükség, és így ilyen-olyan alkalom is adódik majd az ésszerű és határozott váltásra: láthatóan mindenhol vagyunk néhányan, akik ha tehetik, szívesen szakítanak az eddigi dagonyázással. Világos, hogy mit kell tennünk: kezdjük el végre! Államunkat alapos és kitartó munkával középszerűből világszinten is példamutatóvá, az új világban is életre valóvá kell alakítanunk. Ki kell fejlesztenünk az államvitelnek az új század új technológiái által lehetővé tett legjobb módszereit. Meg kell tanulnunk a világ legsikeresebb versenyzőitől és legjobb kutatóitól, hogy hogyan kerüljük el a számtalan csábító zsákutcát a cél felé vezető úton. Országunkat a legátfogóbb rendszereiben és legkisebb részleteiben is jól működő, pezsgő, kreatív és világszinten is izgalmas országgá kell változtatnunk. Senkinek se jelentsen kompromisszumot, hogy itt él. A világ vésse a fejébe, és éppen a fent megcélzott eredményeink miatt legyen kénytelen a fejébe vésni, hogy hol van Magyarország.

Szerintem ez lesz a valódi megoldás.

Megjelent az Élet és Irodalom 2006/43. számában.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr96987140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.