ingyenebéd

Muraközy Balázs

A tavaly őszi stabilizációs intézkedések közül immár az elvárt adót is megsemmisítette az Alkotmánybíróság, ez által mintegy 55 milliárd forinttal csökkentve a költségvetés idei bevételét. Ennél nagyobb veszély is leselkedik azonban a büdzsére, mégpedig a szolidaritási adó elvesztése képében. Ennek – szakértők által esélyesnek minősített – eltörlése potom 150 milliárd forint kiesését jelentheti a bevételi oldalról, nem beszélve arról, hogy esetleg kamatostul vissza kell fizetni a tavalyi 40 milliárdos bevételt. A két adó kiesése következtében a Pénzügyminisztérium durván a GDP 1%-ának inthetne búcsút. Ez elég nagy összeg ahhoz, hogy újabb sarcokat kelljen kitalálni a pótlására.

Az elvárt adó által megoldani tervezett probléma egyébként rendkívül komoly. Sajnos az APEH nem publikálja a nyereséges és veszteséges vállalatok számát honlapján (jó kérdés, hogy miért), az egyéni vállalkozók esetében viszont egészen megdöbbentő számokat látunk. Az országban működő 300 ezer (nem általányadózó) egyéni vállalkozás mindössze harmada működik nyereségesen, ötödük pedig egészen pontosan nulla nyereséget mutat ki! Ez nem csupán igazságtalan, hanem jelentősen fékezi a gazdasági növekedést is. Egyrészt azért, mert úgy tűnik, hogy amennyiben a vállalkozók kétharmada bezárná a boltot (legalább szombaton), akkor jelentősen jobban működne a gazdaság. Másrészt – komolyra fordítva a szót – a vállalkozók idejük és energiájuk jelentős részét olyan, a társadalom számára pocsékolást jelentő tevékenységre fordítja, mint számlagyárak működtetése vagy különféle könyvelések vezetése. Egy további probléma az, hogy az alacsony adóbevételek miatt nagyon magasak az adókulcsok, melynek hatására a vállalatok visszafogják termelésüket, beruházásaikat vagy esetleg külföldre települnek. Ráadásul a szürkén/feketén is dolgozó emberek sokkal kiszolgáltatottabbak, hiszen nem élvezik a rendőrség és bíróság védelmét, ezért sokkal kevésbé mernek együttműködni másokkal (amíg meg nem jelenik a maffia, amely képes betartatni az ilyen szerződéseket).

Az elvárt adó alapötlete az, hogy a papíron nem nyereséges vállalkozások is járuljanak hozzá a közterhekhez, mégpedig bevételük arányában. Vagyis amelyik vállalat nem mutat ki legalább annyi nyereséget, mint a bevétele 2%-a, akkor ez után az összeg után kellett volna nyereségadót fizetniük. Bár az ötlet logikus, az Alkotmánybíróság szerint nem felel meg annak az Alkotmány azon paragrafusának (70/I), mely szerint „Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni”. Ugyanis az elvárt adó mértéke nem áll közvetlen összefüggésben az adófizetésre kötelezettek jövedelmével és vagyonával. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza azonban, hogy nem arról döntött, hogy absztrakt értelemben egy ilyen jellegű adó megfelel-e az Alkotmánynak, hanem arról, hogy ez a „konkrét törvényi rendelkezés megfelel-e az Alkotmány 70/I-ában foglalt – a jövedelmi és vagyoni típusú adókra irányadó – a jelen határozatban szereplő alkotmányos mércének”. Ebből azt lehet sejteni, hogy egy hasonló adó, amelyet nem a nyereségadó keretében vezetnének be, akár elfogadható is lehet alkotmányossági szempontból.

Az Alkotmánybíróság döntése óta az állattartás iránt érdeklődő nagyközönség érdeklődéssel figyelheti, hogy sikerül-e a pénzügyminiszternek megfejnie egy döglött tehenet, vagyis sikerül-e behajtania a januári és februári elvárt adót. A gazdaságpolitika iránt érdeklődők számára viszont még ennél is érdekesebb lehet az a kérdés, hogy megfelelő eszköz lett volna-e az elvárt adó a feketegazdaság elleni küzdelemben, vagy felmerülnek ennél jobb ötletek is? Az elmúlt évtized egyik nagy tanulsága lehet, hogy az adótörvények egyre bonyolultabbá válása nem nagyon növelte meg a bevételeket, és a különféle szigorítási intézkedések sem hozták meg a várt eredményt. Az egyik ötlet az adókulcsok csökkentése, amely elég kockázatos stratégiának tűnik (ld. Gödörtükrözés). Természetesen adódik az az ötlet is, hogy ne csak a viszonylag könnyen manipulálható nyereség és jövedelem után kelljen adót fizetni, hanem valamilyen más, könnyebben mérhető változók után is. Ezen változók közé tartozik például a (magán)vagyon, amelyet viszonylag nehezebb elrejteni. Hasonló a vállalkozások árbevétele is: persze lehet számla nélkül dolgozni, de ez egy kockázatosabb ügy, mint a költségek mesterséges felduzzasztása. Az elvárt adó az utóbbi kategóriába tartozik: aki nem jelent elég nyereséget, az fizessen adót az árbevétel után. A haszon világos; mi hát a költség? Miért ne fizessen akár mindenki az árbevétel meg a vagyona után adót?

Sajnos általában minden adó csökkenti a gazdaság működésének hatékonyságát, vagyis a jövedelmet és a gazdasági növekedést. Nos, a hazánkban jelenleg fizetendő adók (áfa, társasági adó, személyi jövedelemadó) a viszonylag kevésbé ártalmasak közé tartoznak. A vagyonadóval kapcsolatos elvi probléma az, hogy a megadóztatottak jövedelmük nagyobb részét fogyasztják el vagy menekítik ki a hazából. Ez természetesen gátolhatja a gazdasági növekedést, hiszen csökkenhet a beruházások mennyisége.

Andrew Chamberlain és Patrick Fleenor, az amerikai Tax Foundation kutatói, részletesen kifejtik, hogy a cégek nyereségére kivetett adók hogyan torzítják a vállalatok struktúráját és mennyire károsan befolyásolják a gazdaságot. Ráadásul az a probléma is felmerül, hogy a különböző iparágakban egészen más a bevétel és a nyereség kapcsolata. A könyvelő bevétele például költségeinek többszöröse, a sarki bolt viszont legfeljebb néhány százalékkal drágábban tudja eladni a kenyeret, mint amennyiért megveszi. Vagyis az egyes iparágakban – vagy akár az egyes vállalatoknál – teljesen más adókulcsot lenne célszerű alkalmazni. Azonban ezt az adótípust a fejlett országokban is alkalmazzák bizonyos rendkívüli helyzetekben – az Egyesült Államok például a nagy válság időszakában, amikor szinte az összes vállalat veszteséges volt, kénytelen volt erre az adónemre támaszkodni. Egyébként meglepő módon, részben a globalizációnak köszönhetően, ismét kezd elterjedni ez az adónem az amerikai tagállamokban. A feketegazdaság elleni küzdelemben elért siker bőven elég indokot szolgáltathat a bevételre kivetett adó hátrányainak ellensúlyozására.

A fő kérdés tehát annak a megtalálása, hogy milyen adótípusok felelnek meg leginkább annak a kettős követelményrendszernek, hogy egyszerre csökkentsék az adócsalás elterjedtségét és egyben minél alacsonyabb torzítással járjanak. Az elvárt adóval kombinált nyereségadó ebből a szempontból első látásra jó kompromisszumnak tűnik. De ez a maximum, amit el lehet mondani róla; nem tudok olyan tanulmányról, amely megvizsgálta volna, hogy magyar viszonyok között melyik megoldás milyen hatékonysággal működik. Ez pedig elvárható lett volna az adórendszer komoly átalakítása előtt.

Megjelent a Magyar Narancs 2007/10. számában.