Bognár Gergely

[Ez az írás több évvel ezelőtt készült; nemrég került elő egy régi floppy lemezről. Abban a reményben adom itt közre, hogy szempontokat nyújthat a Váradi Balázs írása nyomán kibontakozott vitához.]

Alkalmazott etika

Az elmúlt két-három évtizedben a filozófiai etika növekvő érdeklődéssel fordult gyakorlati kérdések felé. Míg korábban az etikai vizsgálódások – legalábbis az angolszász filozófiai hagyományban – elsősorban metaetikai jellegűek voltak, azaz az erkölcsi megismerés és ítéletalkotás természetét, erkölcsi fogalmaink jelentését vagy az etikai értékek státuszát próbálták meghatározni, addig manapság egyre inkább előtérbe kerül a társadalmi problémák, intézmények, gyakorlatok erkölcsi alapú vizsgálata. Korábban általános volt az a nézet, hogy az erkölccsel foglalkozó filozófusnak nincs, s nem is lehet mondanivalója gyakorlati kérdésekről. Ez a hozzáállás mára eltűnt; egy, a kortárs etikát bemutató kézikönyvben találhatunk írásokat a környezeti problémákról, a szegénységről, a személyes kapcsolatok etikájáról, a gazdaságról, a háborúról, az abortuszról, stb.[1]

A gyakorlati kérdéseket tárgyaló vizsgálódások az alkalmazott etika tárgykörébe tartoznak. Ez az új tudományterület etikai elvek gyakorlati problémákra való szisztematikus és koherens alkalmazására tesz kísérletet, és ezért megkülönböztetendő a kazuisztikától, amely egyedi szituációk leírásán és értékelésén keresztül kínál vezérelveket a cselekvéshez. Az alkalmazott etika olyan általános elvek kidolgozásán fáradozik, amelyek egy-egy társadalmi alrendszer, intézmény vagy gyakorlat sajátosságait figyelembe véve állítanak fel az adott területen felmerülő kérdésekre érvényesíthető szabályokat. Az alkalmazott etika része így többek között a környezeti etika, a gazdaságetika, az orvosetika és a számítógép-etika.

A modern alkalmazott etika hajnalán a filozófusok azt gondolták, hogy az egyes területeken felmerülő erkölcsi kérdések megválaszolhatóak a hagyományos, alaposan kidolgozott és rendszerezett etikai elméletek – mint a haszonelvűség, a deontologikus-, vagy az erényelméletek – alkalmazásával. Manapság azonban az alkalmazott etika művelői gyakran azt állítják, hogy a hagyományos elméletek nem alkalmazhatóak közvetlenül; szükség lehet bevett erkölcsi elméleteink és fogalmaink kiegészítésére és módosítására az adott terület sajátosságainak megfelelően. Ez bizonyos mértékben kétségtelenül így is van, jóllehet jobb óvatosan bánnunk az efféle kijelentésekkel: nem szabad megfeledkezni arról, hogy az alkalmazott etika még gyerekcipőben járó tudományterület, s gyakran nem világos, hogy az ilyen kijelentések mögött állnak-e komoly érvek, vagy csak egy-egy új részterület elfogadtatásának vágya motiválja őket. A szkepticizmus tehát mindenképpen indokolt, és mivel a különféle alkalmazott etikák fogalomrendszere és módszertana még nem végleges, nehéz eldönteni, hogy mely filozófusok munkája bizonyul maradandónak; ugyanakkor már látható, hogy az új kutatási terület nem csupán egy múló filozófiai divathullám.

Az alábbiakban az alkalmazott etika egyik legújabb, kezdeti lépésein éppen csak túljutott területét, a számítógép- vagy információ-etikát mutatom be. Először a szakterület kialakulásának hátterét, az információs forradalom jelenségét tekintem át röviden, majd sorra veszem azokat az érveket, amelyek felsorakoztathatók amellett, hogy a számítógépek megjelenése, majd világméretű elterjedése által gerjesztett változások olyan új erkölcsi kérdéseket vetnek fel, amelyek megválaszolására specifikus etikai elmélet kidolgozása szükséges. Eközben kitérek a számítógép-etika néhány alapproblémájára. Annak a kérdésnek az eldöntését, hogy a számítógép okozta változások valóban olyan mélyrehatóak-e, hogy erkölcsi gondolkodásunk kereteinek szélesítését és erkölcsi fogalmaink újragondolását követelik meg, az Olvasóra bízom.

Az információs forradalom és a számítógép-etika

A számítógép-etika megjelenését az információs forradalom készítette elő. A számítógépes technológia átalakította a társadalmi világot: mélyreható következményei vannak a gazdasági életre, az oktatásra, a munkára, a társas érintkezésre, társadalmi életünk alapjaira nézve, így az információs forradalom nem tekinthető pusztán technológiai jellegűnek. Túl azon, hogy a számítógépek rengeteg feladatot átvettek az embertől, át is alakítottak bizonyos tevékenységeket: a kereskedelem, a kapcsolattartás, a szórakoztatás egészen új lehetőségei nyíltak meg.

De mi olyan különleges a számítógépben? Miért és miben más a számítógép társadalmi hatása, mint mondjuk a televízióé? Egyáltalán, miért beszélünk a számítástechnika elterjedésével kapcsolatban információs forradalomról?

A számítógép „magasabb szintű” gép, mert amellett, hogy rengeteg dologra használható, más gépek irányítására is képes. A számítógépes technológia segítségével olyan rendszereket alakíthatunk ki, amelyek más rendszereket ellenőriznek és vezérelnek. A számítógép tehát „metagép”, amely adott esetben az ember és valamely más gép közé lép be, kiváltva az emberi irányítást. Ellentétben más gépekkel, egy korábban csak emberek által végzett feladatra képes: helyettesítheti az emberi vezérlést.

A számítógép-etika, James H. Moor definíciója szerint, „a számítógépes technológia természetének és társadalmi hatásainak vizsgálatára, illetve a számítógépes technológia etikus használatára vonatkozó vezérelvek kidolgozására és igazolására” létrejött tudományág.[2] Ez a definíció előfeltételezi, hogy a számítógépes technológia alkalmazása felvet olyan problémákat, melyek megoldásához korábban ismert, más típusú technológiák használatakor érvényes elveink – ha voltak ilyenek – inadekvátak. Ez túlmutat azon, hogy a számítógép más gépeket irányító metagép, mert abból még nem feltétlenül következne, hogy a számítógépek alkalmazása újszerő etikai kérdéseket vet fel. Moor azt állítja, hogy a számítógép elterjedése fogalmi vákuumot eredményezett: az a fogalmi keret, amelyben a „hagyományos” alkalmazott etika kérdései megválaszolhatók voltak, szertefoszlott, s így, megfelelő fogalmi keret híján, nem tudjuk artikulálni azokat az erkölcsileg releváns tényeket, melyekre alkalmazhatnánk elveinket.

A számítógépek megjelenése által okozott fogalmi vákuum nem csak annak köszönhető, hogy a számítógép metagép: a fogalmi keretet a számítógép logikai rugalmassága feszítette szét. Logikai rugalmasság alatt azt értjük, hogy a számítógép gyakorlatilag minden olyan feladat végrehajtására felhasználható, amelyet bemenetekkel (inputokkal), kimenetekkel (outputokkal), illetve az azokat összekötő logikai műveletekkel jellemezhetünk. Az információs forradalmat a számítógép logikai rugalmassága tette lehetővé: a gép egyre szélesebb területen az ember segítőtársává és sok esetben helyettesítőjévé lépett elő. A számítógép hovatovább az ember „univerzális szerszámává” válik.

De a számítógép több is, mint univerzális szerszám, amelynek az alkalmazása az ember találékonyságától függ. Miközben az élet egyre több területén jelennek meg a számítógépek, visszahatnak arra a tevékenységre, melyben alkalmazzák őket, és megváltoztatják azt is, ahogyan a kérdéses tevékenységről gondolkodunk és beszélünk. A számítógépes technológia nem semleges a rá bízott feladattal szemben: például miközben az a célunk, hogy minél nagyobb hasznát vegyük mindennapi munkánkban, rá kell ébrednünk, hogy a gép megváltoztatja a munka fogalmát. Miközben otthonunkban ülünk, ugyanúgy elvégezhetjük a ránk bízott feladatot a számítógép segítségével, és a kapcsolatot is tarthatjuk munkatársainkkal. A távmunka megjelenésével problematikussá válik a munka intézménye, és hirtelen rengeteg zavarbaejtő kérdéssel találjuk szemben magunkat: hatékonyabb, kreatívabb-e az otthoni, kötetlen munkavégzés? Milyen következménye van a vállalati szerkezetre, az irányításra nézve, ha a munkatársak nem érintkeznek közvetlenül? Milyen gyakran, s milyen formában lehet szükség személyes találkozásra?[3]

Rengeteg hasonló példa található a számítógépes technológia elterjedése által okozott fogalmi vákuumra az elektronikus pénztől kezdve az e-kereskedelmen át az oktatásig. Az információs társadalom a politikai berendezkedés alapjait is problematizálja. Robert Paul Wolff már a '70-es években felvetette, hogy a választópolgárok otthonukban szavazhatnának politikai kérdésekről, hiszen az információs technológia elvben lehetővé teszi, hogy sokan egyidejűleg véleményt nyilváníthassanak vagy dönthessenek.[4] Akármit gondoljunk a javaslat megvalósíthatóságáról, az érdekes kérdés az, hogy a kommunikációs technológia miként változtatja meg azt, amit politikáról, demokráciáról, állampolgári részvételről gondolunk – és nehéz megragadnunk a problémát mindaddig, amíg nem tudjuk kitölteni azt a fogalmi vákuumot, melyet az új kommunikációs lehetőségek megjelenése okozott. A jövendő információs társadalmához akkor fogunk eljutni, ha a vákuum kitöltésével, új fogalmi keretben kialakítjuk a megváltozott társadalmi környezethez alkalmazkodó gyakorlatot. E folyamat részeként választ kell találnunk erkölcsi kérdésekre is – ez a számítógép-etika feladata.

A számítógép-etika szükségessége mellett tehát a következő érvet hozhatjuk fel: a számítógép logikailag rugalmas gép, ezért szinte minden területen alkalmazható – ez a tulajdonsága tette lehetővé, hogy elindítsa az információs forradalmat. A számítógép alkalmazása során azonban visszahat arra a tevékenységre, amelyben alkalmazzák, s ezért át is alakítja azt; az átalakulás fogalmi vákuumot hoz létre. Emiatt újra kell értelmeznünk a megfelelő társadalmi intézményeket és meg kell tudnunk válaszolni a felmerülő etikai kérdéseket; következésképpen a számítógép-etika kidolgozása az információs forradalom megértésének – és a felmerülő problémák kezelésének – alapfeltétele.[5]

Mindemellett nem mindenki fogadja el, hogy a számítógépek elterjedése fogalmi vákuumot okoz vagy merőben új problémákat hoz létre. Vannak, akik amellett érvelnek, hogy a számítógéppel kapcsolatban maximum hagyományos erkölcsi kérdések új területen való megjelenéséről beszélhetünk, hiszen a számítógépek megjelenése előtt is kommunikáltunk, információt gyűjtöttünk, eszközöket fejlesztettünk ki problémáink megoldására – a változás tehát mennyiségi, és nem minőségi. A számítógépes technológia csupán jól ismert kérdéseket vet fel más köntösben, és az „akadémikus” etika eszköztára elégséges e kérdések megválaszolására.[6]

Egy harmadik irányzat szerint a számítógép-etika feladata nem az elméletalkotás, hanem az információs forradalom értékeinkre gyakorolt hatásainak vizsgálata. Mit fogunk gondolni a most formálódó társadalomban a szabadságról, a demokráciáról, az önmegvalósításról vagy a személyes szféra védelméről? Megint mások a számítógép-etika definícióját leszűkítik: szerintük a számítástechnika – és az ahhoz kapcsolódó foglalkozások – etikai kódexeinek kidolgozása és vizsgálata a diszciplína elsődleges feladata. Mint a bevezetőben jeleztem, a számítógép-etika nem egységes tudományág – s bár jelenleg Moor felfogása a legbefolyásosabb, máig sincs általánosan elfogadott definíció.[7] A tudományterület meghatározásáról folyó vita mellett azonban vannak olyan kérdések, amelyeket a vitázók mindegyike a számítógép-etika legfontosabb problémái között tart számon. Az alábbiakban bemutatok néhányat ezek közül.

A számítógép-etika néhány problémája

Nem minden, a számítógépek használatával kapcsolatos erkölcsi probléma tarthat számot a számítógép-etika érdeklődésére: számítógép-etikai problémáról akkor beszélünk, ha a problémához a számítógépes technológia természete lényegesen hozzátartozik. Ha valaki számítógépet használ ahhoz, hogy másokat alaptalanul rágalmazó írásokat készítsen és terjesszen, még nem beszélünk a számítógép által generált erkölcsi problémáról, mert nem a gép teszi lehetővé a helytelen cselekedetet. Az alábbi problémák viszont nem bukkannának fel számítógépek nélkül.

Számítógép és erkölcsi felelősség

Tegyük fel, hogy számítógépre bízzuk egy feladat elvégzését. Ki tehető erkölcsileg felelőssé, ha a gép kárt okoz? Miképp lehetséges azonosítani azt a személyt vagy személyeket, akik erkölcsileg felelősek akkor, amikor komplex folyamatok eredményeképpen valami szörnyűség történik, és nem lehet pontosan megmondani, hogy ki hibázott? Ha valaki szándékosan olyan módon használja a gépet, amellyel másoknak kárt okoz – például feltör egy adatbázist, vagy behatol egy szerverre –, vagy a gépen futó programban azonosítható hiba van, akkor a kérdés, legalábbis analitikus szempontból, kevésbé érdekes, hiszen megállapítható a károkozás szándéka, illetve a hibáért felelős programozó kiléte. De mi van abban az esetben, ha a kár sok ember közös hozzájárulásának nem szándékolt következménye, és nem lehet azonosítani azt, aki a rossz következmény közvetlen előidézője – ha nincs senki, akinek a cselekedete a károkozás elégséges vagy akár csak szükséges feltétele lenne?

A számítógépes technológia – de, különböző mértékben, bármilyen technológia – elmossa az oksági kapcsolatot a technológiát használó és a kárt elszenvedő ember között. Minél bonyolultabb és átláthatatlanabb egy technológiai rendszer, annál nehezebb felállítani a következményekhez vezető oksági láncot, és ezért annál nehezebb megállapítani a felelősséget. De míg a technológia bonyolult volta a felelősség megállapítását inkább csak megnehezíti, addig az átláthatatlansági tényező minőségileg töri meg a felelősséget meghatározó oksági láncot.

A számítógép által elvégzett műveletek ugyanis láthatatlanok. Emiatt egyrészt könnyebbé válik a szándékos károkozás – személyes adatainkat anélkül is megszerezhetik a megfelelő szerverre való betörés során, hogy a betörésnek bármilyen nyoma maradna. Másrészt a számítógép inputjai és outputjai közötti folyamatot csak a szakemberek (s talán ők sem mindig) értik, és ez rögtön felveti azt a kérdést, hogy mennyire bízzunk meg az ilyen outputokban – mi az ára annak, hogy feladjuk az eredményhez vezető folyamat feletti ellenőrzést. Ráadásul a számítógépes programok nem értéksemlegesek: a programozó talán önmaga sincs tudatában annak, hogy a program írása során olyan értékválasztásokra kényszerül, amelyek megjelennek a kész program működése során. Az elterjedt vélekedés ellenére („nem a fegyverek ölnek, hanem az emberek”) a technológia erkölcsileg nem közömbös. A Three Miles Island-i atomerőmű kezelőit például számítógépes szimulációkkal készítették fel a lehetséges veszélyhelyzetekre. A szimuláció nemcsak különböző lehetséges üzemzavarokra, hanem egymással összefüggő, egyszerre fellépő üzemzavarokra is felkészítette a kezelőket; viszont nem tartalmazott olyan helyzetet, amelyben több, egymástól független üzemzavar lép fel egyszerre – mint ahogy az a balesetnél történt. Az ilyen szituációk kihagyása a programból valószínűleg nem volt tudatos döntés – mégis hozzájárult a katasztrófához.[8]

Lehetséges-e morális felelősséget tulajdonítani egy számítógépnek vagy egy technológiai rendszernek? Lehet-e a számítógép felelős „tettének” következményeiért? A kérdés talán nem is annyira abszurd, mint első hallásra tűnik. Erkölcsi felelősséget gyakran nem csak embereknek tulajdonítunk; szervezeteket – pl. „a” bürokráciát – néha szintén felelősséggel ruházunk fel (túl azon, hogy az egyes, a szervezet tagjait alkotó cselekvőket hibáztatjuk), mégpedig pontosan azon az alapon, hogy nem állapítható meg, ki a szervezet által okozott kár közvetlen előidézője. Ráadásul a jog is felelős alanynak tekint olyan szervezeteket, amelyek jogi személyek. Miért ne lenne megfeleltethető a szervezetek, vállalatok, hivatalok kollektív felelőssége – ha hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy van értelme ilyesmiről beszélni – a programozó, a felhasználó, a karbantartó, stb. által megalkotott technikai rendszer, az érintett egyének felelősségén túlnyúló, „gépi” felelősségének? Az, hogy egyelőre nem tudunk válaszolni ezekre a kérdésekre, jelzi, hogy a Moor-i fogalmi vákuum jellemzi helyzetünket.

Szoftvertulajdonlás

Richard Stallman, a Free Software Foundation (Szabad Szoftver Alapítvány) alapítója amellett érvel, hogy a számítógépes programoknak bárki által hozzáférhetőnek kell lenniük, hogy a szoftvert bárki szabadon másolhassa, módosíthassa, fejleszthesse.[9]

Gyakori ellenérv a szabad szoftver ötlete ellen az, hogy ha betiltják a szoftverek tulajdonlásának jogát, akkor a szoftverfejlesztő cégek nem maradhatnak fenn, hiszen egy-egy számítógépes program elkészítése befektetést, időt és rengeteg munkát igényel, amit a megtérülés reménye nélkül nem vállalnának a cégek. Emiatt nem készülnének új programok, lelassulna s talán ellehetetlenedne a számítógépes technológia fejlődése.

Az érv egy empirikus előfeltevést bont ki, ezért egyelőre nem lehet eldönteni, hogy a szoftvertulajdonlás betiltása valóban az említett következményekkel járna. Mindenesetre az utóbbi időben egyre népszerűbbek – és úgy tűnik, végső soron mégiscsak valamilyen formában kifizetődőek – a szabad szoftverek; ebből azonban nem következik, hogy nem omlik össze a piac, ha minden számítógépes program ingyenessé válik.

A szoftverek tulajdonjoga mellett szokás Locke tulajdonelméletének felhasználásával érvelni.[10] Locke szerint „mindenkinek tulajdona a saját személye, … testének munkája és kezének műve”;[11] azaz ha például kisajátítok és megművelek egy darab gazdátlan földet, munkám hozzáadásával tulajdonjogra teszek szert a művelés eredményében, a termésben. A munka értéket ad a mások megkárosítása nélkül kisajátított erőforráshoz. A Locke-i érv szerint tehát a programozó tulajdonjogot formálhat az általa írt szoftverre, hiszen az munkája nélkül nem jöhetett volna létre. Következésképpen igazságtalan lenne, ha megengednénk, hogy mások anélkül élvezhessék a programozó – vagy a szoftverfejlesztő cég – munkájának gyümölcsét, hogy annak ellenértékét megtérítenék.

A Locke-i érv csak akkor működik, ha sikerül megmutatni, hogy alkalmazható számítógépes programokra, azaz ha elfogadjuk, hogy a szoftver olyan valami, amivel kapcsolatban van értelme tulajdonról beszélni. De még ekkor sem biztos, hogy az érv cáfolhatatlan, hiszen lehetnek olyan ellenérvek, amelyek a tulajdonjogok biztosítását más megfontolások alapján támadják. A filozófiai kérdés elsősorban az, hogy mit jelent az, hogy a szoftver megalkotója tulajdonjogra tesz szert az elkészült programban; azaz tulajdonképpen mit is birtokolnak a programozók vagy a cégek termékeikben. Bizonyos értelemben ugyanis az alábbi dolgok mindegyike a számítógépes program, és nem világos, hogy a szoftver melyik aspektusa felett formálhat tulajdonjogot a program megalkotója:

1. a forráskód, amely a szoftverkészítő által valamelyik programozási nyelven megírt program;
2. a tárgykód, amely a forráskód gépi nyelvű megfelelője;
3. az algoritmus, amely a forráskódban és a tárgykódban megjelent parancsok és műveletek összessége;
4. a program „külseje”, ahogy az megjelenik a felhasználónak.

A jelenlegi gyakorlat szerint a programok íróinak három különböző módon biztosítható egy szoftver tulajdonjoga: szerzői jogok megadásával, a szoftverben alkalmazott eljárások üzleti titokká nyilvánításával vagy szabadalmi védettség biztosításával. Mindhárom mód problematikus.[12]

Szerzői joggal védhető a program forráskódja és tárgykódja. A szerzői jog azonban nem terjed ki azokra az eljárásokra, módszerekre, ötletekre és elvekre, amelyeket a program tartalmaz: a szerzői jog csak az elv, ötlet, eljárás, stb. a szerző általi megvalósítását védi. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mivel az algoritmus nem védhető ezen a módon, azok az eljárások, ötletek, amelyeket a programozók beépítenek programjaikba, felhasználhatók mások által is. Ha tehát megjelenik egy új megoldásokat tartalmazó szoftver, a megoldások lényegét a versenytársak szabadon beépíthetik saját programjaikba.

A programok védelmének egy erősebb módja a program üzleti titokká való nyilvánítása. Üzleti titok tárgyát olyan eljárások, módszerek, eszközök képezhetik, amelyeket egyes üzleti vállalkozások azért fejlesztenek ki, hogy hatékonyabban versenyezhessenek piaci vetélytársaikkal. A kereskedelmi forgalmazásra szánt programok azonban nyilvánvalóan nem képezhetnek üzleti titkot, hiszen mihelyt nyilvánosságra kerülnek, már nehéz, ha nem lehetetlen megvédeni őket a kíváncsiskodók elől. Ezért ebben a védelemben inkább csak a belső használatra szánt programok részesülhetnek.

A szabadalmaztatás ígéretesebb védelmet ígér a kereskedelmi célokra szánt szoftvereknek, de a három módszer közül ugyanakkor ez a legvitatottabb. A szabadalom valamilyen találmányra vagy eljárásra ad védettséget egy meghatározott időre, amelyen belül a szabadalmaztató monopóliumot kap a kereskedelmi terjesztésre. Probléma azonban, hogy a számítógépes programok alapja az algoritmus, amely matematikai műveletek sorozata. Elveket, matematikai formulákat és gondolatsorokat azonban nem lehet szabadalmi védettség alá helyezni, hiszen ezáltal a szabadalom tulajdonosa – például egy egyenlet kitalálója – megtilthatná annak használatát, ami abszurd következményekhez vezetne: a szabadalom tulajdonosa befolyásolhatná a tudomány fejlődését, meghatározhatná, hogy tanítható-e szabadalma az iskolákban, és így tovább.

Visszatérve a Locke-i érvhez: ha kisajátítok egy darab földet és művelni kezdem, majd valaki elfoglalja a földem vagy ellopja a termést, nyilvánvaló, hogy valamilyen értelemben megkárosított. Az érv előfeltételezi, hogy munkám terméke olyan tárgy, amelynek tulajdonlása kizárólagos; ugyanakkor ez a premissza nehezen értelmezhető szellemi produktumokkal kapcsolatban. Milyen értelemben károsít meg az, aki felhasználja ötleteimet? Hiszen én továbbra is szabadon felhasználhatom azokat. Persze mondhatjuk, hogy igazságtalan dolog ellopni mások ötleteit és azok felhasználásából profitálni, de csak akkor, ha már eleve feltételezzük, hogy van értelme megkárosításról beszélni szellemi termékekkel kapcsolatban.

A számítógépes programok tulajdonlása körül folyó vita még messze nincs lezárva, és a fenti gondolatmenet pusztán azt kívánja illusztrálni, hogy a szoftverek tulajdonlásának problémája nem eldöntendő, igen-nem kérdés: a programok védelmének több módja van, és vélhetően különböző típusú szoftverek esetében más-más védelem lesz igazolható.

Számítógépes adatok feletti rendelkezés

Számítógépek adatbankjaiból rengeteg dolgot ki lehet deríteni rólunk: milyen az anyagi helyzetünk, milyen betegségeink vannak, voltunk-e büntetve, befizettük-e a közterhek ránk eső részét, hová járunk nyaralni, kivel beszélünk telefonon, stb. Ha valaki hozzáfér a különböző adatbankokban rólunk tárolt információhoz, akkor pontos aktát állíthat össze rólunk, ami alapján feltérképezhetek kapcsolataink, életmódunk, szokásaink. Önmagában talán egyik információ sem veszélyes ránk nézve, de ha lehetségessé válik, hogy a sok jelentéktelen adatot valaki rendszerezze, akkor ezáltal képessé válhat arra, hogy szisztematikusan megsértse a magánélethez való jogunkat, adott esetben anélkül, hogy a jogsértésről tudomást szereznénk.

Mindemellett a mai társadalmak nem maradhatnának fenn adatbankok nélkül – ha semmilyen adatot sem lenne szabad tárolni rólunk, nem egy társadalmi intézmény működése lehetetlenné válna. Ezért szükség van olyan elvekre, amelyek a személyes adatok kezelését szabályozzák, illetve ezek törvénybe foglalására.

A szabad és informált hozzájárulás elve a személyes adatok kezelésére vonatkozó alapvető erkölcsi követelmény.[13] Szabad hozzájárulásnak az erőszak vagy fenyegetés nélkül megszerzett hozzájárulás tekinthető; informált hozzájárulás pedig csak az, ha az információt szolgáltató személy pontos és részletes felvilágosítást kap a személyét érintő információ megszerzéséről, tárolásáról, továbbításáról, illetve bármilyen más módon való felhasználásáról. Ellentétben a sok helyütt alkalmazott gyakorlattal, az elv szerint nem a polgárnak kell kezdeményeznie, ha ellenőrizni akarja a róla tárolt adatokat, hanem az adatbankot működtető – állami vagy magán – szervezetnek kell megkeresnie az érintett személyt, mielőtt bármilyen módon felhasználja a rá vonatkozó adatot.

Bizonyos esetekben azonban a szabad és informált hozzájárulás elve nem működik. A tudományos célból vagy a hatékonyabb politikai döntéshozatal érdekében folytatott adatgyűjtés olyan területekre is kiterjedhet, melyek vizsgálatához az érintettek nem adnák hozzájárulásukat. Más esetekben az adatgyűjtők nem tudják előre, hogy milyen adatok bizonyulnak hasznosnak. Egy terhesség alatt szedett gyógyszer örökletes hatásai például csak úgy voltak felfedezhetők, hogy a kutatók rengeteg ember aktáiba tekintettek bele, anélkül, hogy pontosan tudták volna, mi az az összefüggés, amit keresnek.[14]

Számítógépes rendszereken keresztül azonban nemcsak adatokat lehet gyűjteni és feldolgozni, hanem kapcsolatba lehet lépni másokkal elektronikus levélben, részt lehet venni levelezési listákon, saját honlapot lehet nyitni. Ezekben az esetekben nem különíthető el élesen, mi számít nyilvánosnak, s mi magánjellegűnek: a számítógépes hálózatok megjelenésével elmosódni látszik a privát és a publikus közötti különbség. Miközben részt veszünk a hálón folyó kommunikációban, gyakran bele sem gondolunk, hogy magánjellegűnek hitt eszmecserénk elvileg mások számára is hozzáférhető.

Azt mondhatnánk, hogy az említett esetekben egyszerűen meg kell állapodnunk bizonyos szabályokban, majd azokat következetesen alkalmaznunk kell. A kérdés azonban ennél bonyolultabb. Ha sikerül is kitöltenünk a problémákat övező fogalmi vákuumot, még korántsem biztos, hogy ki tudjuk tölteni a „cselekvési vákuumot”. Amikor a hálózati adatkezelésre, kommunikációra vagy publikálásra szabályokat alkotunk, a szabályok közötti konzisztenciára kell törekednünk; hacsak nincs alapos okunk különbséget tenni például a hagyományos postai- és az elektronikus levelezés között, akkor elvárjuk, hogy a szabályozás mindkét esetben ugyanannak az elvnek feleljen meg, azaz hogy ne legyenek önkényes különbségek releváns vonatkozásaikban analóg tevékenységeket irányító vezérelvek között. Sajnos azonban ugyanannak a tevékenységnek több leírása is lehetséges a kontextusnak megfelelően. Ez annyit tesz, hogy nem mindig egyértelmű, mely hagyományos tevékenység vagy gyakorlat felel meg a leginkább a számítógép nyújtotta lehetőségek analógiájaként.

Tegyük fel például, hogy egy vállalat email címet biztosít minden dolgozójának. Ellenőrizheti-e a cég a levelek tartalmát? Amennyiben úgy véljük, hogy a vállalati elektronikus kommunikációra a levéltitok normájának alkalmazása a legmegfelelőbb, akkor a konzisztencia azt kívánja, hogy tagadólag válaszoljunk a kérdésre; viszont ha azt vesszük figyelembe, hogy a vállalatnak joga van kiszűrni az üzleti érdekeit veszélyeztető közléseket, akkor egyet kell értenünk a cenzúrázás lehetőségével. A probléma az, hogy nem tudjuk prima facie eldönteni, melyik leírás adekvátabb – azaz melyik normával hozzuk összhangba elvünket.

Globális információ-etika

Új technológiák megjelenésekor két szakaszt különíthetünk el: a kezdeti fázist, amelyben bevezetik a technológiát, és a társadalomba integrálódás szakaszát, amikor az új technológia mindennapossá válik. Ebben a szakaszban bizonyos társadalmi jelenségek a technológia hatására átalakulnak és ennek nyomán újra kell értelmezni a rájuk vonatkozó fogalmakat. A számítógép esetében ezzel párhuzamosan egy másik változás is bekövetkezett: a számítógépeket hálózatokba kötötték.

A hálózati kommunikáció és a személyes adatok védelmének kérdése kapcsán világossá vált, hogy a számítógépek hálózatba kötése további etikai problémákat vet fel. Ezt jelzi, hogy a számítógép-etika kifejezést az utóbbi időben egyre inkább a globális információ-etika megjelölés váltja fel.[15] Az internet megjelenésével a számítógépek alkalmazása elérte a kritikus tömeget és megindult a különféle kommunikációs technológiák összeolvadása. Mára eljutottunk oda, hogy a világot összefogó számítógépes rendszeren keresztül azelőtt sosem tapasztalt mennyiségű információhoz juthatunk hozzá gyorsan, könnyen és olcsón, és hogy minden eddiginél hatékonyabban és gyorsabban léphetünk kapcsolatba a világ távoli pontjain él embertársainkkal. Az internet globális eszköz, ami globális társadalmi és politikai problémákat vet fel.

A számítógépes rendszerek politikára gyakorolt hatásai közül a legnagyobb figyelmet a személyes adatok védelme és az állampolgárok politikai részvételének kérdése kapta. Elvileg, ha mindenki ugyanúgy hozzáférhet egy olyan hálózathoz, amelyen keresztül véleményt nyilváníthat és szavazhat a közösséget érintő kérdésekről, akkor közelebb kerülhetünk a közvetlen demokrácia eszméjének megvalósulásához, a modern központosított állam túlsúlyának csökkenéséhez.

Rengeteg spekuláció és jóslat látott napvilágot a világot átfogó kommunikációs rendszer politikára gyakorolt előnyös hatásairól. Felmerül azonban néhány probléma, melyek nem mindig kapnak elég figyelmet. Először is, korántsem biztos, hogy az emberek valóban élnek majd a lehetőségekkel és gyakrabban lépnek kapcsolatba választókerületük képviselőjével, vesznek részt elektronikus népszavazásokon, politikai vitákban. Kérdéses, hogy a politikai részvétel valóban jelentősen növekszik-e a „teledemokráciában”, vagy épp ellenkezőleg, a számítógépes kommunikáció még inkább megerősíti az államot azáltal, hogy hatékonyabban eljuttatja az üzenetet „felülről alulra”, s a kívánt horizontális helyett a vertikális kommunikáció válik uralkodóvá. A döntéshozatal decentralizációja tehát egyáltalán nem elkerülhetetlen következménye a számítógépes hálózatok elterjedésének. Emiatt egyelőre nem világos, hogy normatív szempontból mennyire fontos biztosítani a választópolgárok politikai célú hozzáférését a számítógépes hálózatokhoz.[16]

Másodszor, válaszra vár az a kérdés, hogy a „teledemokrácia” valóban a választópolgárok jobban informáltságát eredményezné az őket érintő ügyekben. Valós veszély az információs „túlterheltség”: még a legjobb szándékú decentralizációs törekvés sem biztosan jár üdvös hatással, ha a választók nem tudnak megfelelően válogatni a rájuk zúduló információ tömegéből. A kollektív döntések könnyen átcsúszhatnak alulinformált, irracionálisan szavazó „tömegek” kezébe.

Az információs forradalom társadalomra gyakorolt hatásai közül különösen népszerű kutatási terület a „virtuális közösségek” vizsgálata. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy létezhetnek földrajzi helyhez nem kötött virtuális közösségek; a kérdés sokkal inkább az, hogy ezek mennyire életképesek, milyen hosszan és mekkora intenzitással képesek fennmaradni. Virtuális közösségek korábban is voltak – a felvilágosodás korának egymással rendszeresen levelező tudósai is hasonló közösséget képeztek –, az internet azonban lehetőséget nyújt arra, hogy anonim módon legyünk részesei közösségi élményeknek, így a részvételnek emiatt esetleg semmilyen következménye sincs hálózaton kívüli életünkre.[17] Az információs forradalom azonban nem csupán virtuális közösségeket hoz létre, hanem a hagyományos közösségek kialakulására és fennmaradására is hatással van.[18]

A világhálóhoz való hozzáférésnek megkerülhetetlen etikai vonatkozásai vannak. Akik hozzáférnek a hálózathoz, munkaerő-piaci előnyre tesznek szert információtól elzárt társaikkal szemben; az információ nemzetközi áramlásából kimaradt államok végleg lemaradhatnak.[19] Ian Angell szerint a társadalom két különálló osztályra szakadhat: tudás-munkásokra, azaz az információs elitre, és a kiszolgáltatott helyzetbe kerülő szolgáltató-munkásokra.[20] A globális információs társadalomban a tőke azokra a helyekre áramlik, ahonnan a legnagyobb megtérülést reméli. A mobil, alkalmazkodóképes és tudását könnyen kamatoztató információs elit a tőke mozgását követve képes magas életszínvonalat biztosítani, míg az immobil többség a globális gazdasági hatásoknak egyre inkább kitett nemzetállamokon belül reked. Az államok kénytelenek egyre inkább a nemzetközi gazdasági folyamatokhoz alkalmazkodni, és egyre kevésbé képesek kielégíteni a modern jóléti államokkal szemben támasztott belső igényeket. Rövidtávon a folyamat a nemzetállamok szuverenitásának növekvő megnyirbálásához és a jóléti állam fokozatos lebontásához, hosszú távon az államok integrálódásához és ugyanakkor a régiók szerepének növekedéséhez vezet.

Angell borúlátó elemzését azonban nem nehéz vitatni, hiszen ezeknek a jelenségeknek sok különböző magyarázata lehetséges, és ugyanazokból a folyamatokból sokan homlokegyenest ellentétes következtetéseket vonnak le. Az információs forradalom társadalmi hatásait elemezve az infomáció-etikának egyelőre, úgy tűnik, inkább szociológiai jellege van, amennyiben feltárja a normatív változások irányát: melyek azok az értékek, amelyekhez az emberek a megváltozott körülmények között is ragaszkodnak, milyen új értékek jelennek meg, milyen új lehetőségeket vagy akadályokat állít az információs forradalom egyes értékek megvalósulása elé. Míg a számítógép-etika elsősorban filozófiai jellegű, konceptuális problémákkal foglalkozó tudományterület volt, addig a „második generáció” egyszerre fordul az információs technológia belső szakkérdései és az információs forradalom átfogó problémái felé.

Az elmúlt néhány évtized alatt a számítógép-etika elszigetelt kutatási területből új résztudománnyá nőtte ki magát. Egy bizonyos értelemben azonban a valóság fejlődése megelőzte. Az információs forradalom olyan léptékű társadalmi folyamatokat indított be, melyekhez képest a számítógép-etika marginális érdeklődési területnek tűnik. Globális információ-etikává való átalakulásával azonban vélhetően elveszti önállóságát, hiszen az információs forradalom által felvetett problémák vizsgálata mindegyik társadalomtudomány érdeklődésébe vág. Persze van, aki azt állítja, hogy az etikában a felvilágosodás óta a számítógép-etika a legfontosabb fejlemény: ahogy Bentham és Kant etikai rendszere a könyvnyomtatás és az ipari forradalom társadalmi következményeit tükrözi, az etika következő nagy elmélete az információs forradalomra reagálva nő ki a számítógép-etikából.[21]

Jegyzetek

1 Peter Singer (szerk.), A Companion to Ethics. Blackwell, 1991.

2 James H. Moor, „What is Computer Ethics?” Metaphilosophy 16 (1985), 266. o.

3 Többek között a könyvkiadás az az iparág, ahol már ma meg lehetne valósítani a távmunkát, mégis, a könyvkiadásban dolgozók továbbra is igényelik a rendszeres együttlétet. Vajon ez csak konzervatív beidegződés, vagy mélyebb, pszichológiai okai vannak?

4R.P. Wolff, In Defense of Anarchism. 1976. (Új kiadás: University of California Press, 1998). Ld. még Ian Budge, The New Challenge of Direct Democracy. Polity Press, 1996.

5Moor, i.m., 272. o.

6 Deborah G. Johnson, Computer Ethics. Prentice-Hall, 1985.

7 Terrell Ward Bynum, „Global Information Ethics and the Information Revolution.” In T.W. Bynum, – James H. Moor (szerk.), The Digital Phoenix: How Computers are Changing Philosophy. Blackwell, 1998.

8 Erről a kérdésről ld. John Ladd, „Computers and Moral Responsibility.” In Carol C. Gould (szerk.), The Information Web: Ethical and Social Implications of Computer Networking. Westview Press, 1989.

9 A Free Software Foundation kiáltványai megtalálhatóak az Interneten: www.fsf.org/philosophy/philosophy.html. Ld. még Eric S. Raymond, The Cathedral and the Bazaar: Musings on Linux and Open Source by an Accidental Revolutionary. O'Reilly, 1999.

10 John Locke, Értekezés a polgári kormányzatról. Gondolat, 1986. Ford. Endreffy Zoltán.

11 Locke, i.m., 58. o. Kiemelések az eredetiben.

12 Deborah G. Johnson, „Should Computer Programs Be Owned?” Metaphilosophy 16 (1985)

13 Carol C. Gould, „Network Ethics: Access, Consent, and the Informed Community”. In Gould, i.m.

14 James H. Moor, „How to Invade and Protect Privacy with Computers”. In Gould, i.m.

15 Simon Rogerson, „The Ethics of Computing: The First and Second Generations.” Business Ethics Network News 6 (1996)

16 Arnold B. Urken, „Voting in a Computer Networking Environment”. In Gould, i.m.

17 Leigh Clayton, „Are There Virtual Communities?” Ends and Means 2 (1997)

18 A problémát kimerítően elemzi Manuel Castells monumentális munkájának második kötete: M. Castells, The Information Age: Economy, Society and Culture. Blackwell, 1996-1998.

19 Nyíri Kristóf, „Információs társadalom és nemzeti kultúra”. Kézirat, 1999.

20 Ian Angell, „The Information Revolution and the Death of the Nation State.” LSE Magazine 1995.

21 Krystyna Gorniak, „The Computer Revolution and the Problem of Global Ethics”. Science and Engineering Ethics 2 (1996)