ingyenebéd

Pálinkás Ervin

Az első Szabadlovas Nyári Egyetem szombati napján oxfordi vitát tartunk a hazai nagyvállalatok regionális terjeszkedésének állami támogatásáról.
Ha egy hazai nagyvállalat felvásárol egy külföldi céget, a magyar közvéleményt elönti a büszkeség; gazdaságunk erejét és regionális vezető szerepünk bizonyítékát érzik az esemény mögött. Vajon valóban van pozitív hatása az országra vállalataink terjeszkedésének? Talán az államnak tudatosan támogatnia is kéne ezt a folyamatot? Esetleg ezek a nagyvállalatok a belföldi piacaikon történő versenytorzító magatartásuk révén a magyar fogyasztókkal fizettetik meg külföldi kalandjaik költségeit?

Az utóbbi években több magyar nagyvállalat fogott regionális terjeszkedésbe. A jelentősebb üzletek sorát a MATÁV Rt. nyitotta meg macedóniai felvásárlásával. Később az OTP Bank Szlovákiában és Bulgáriában, a MOL Szlovákiában és Horvátországban, a Danubius Hotels Csehországban és Romániában vett meg konkurens vállalatokat. Más társaságoknak is stratégiai cél a nemzetközi terjeszkedés (Richter, Synergon, Graphisoft).

A felvásárlásokról szóló híreket feltűnő lelkesedéssel fogadja a hazai közvélemény (azok is, akiket egyébként nem érdekelnek az üzleti világ hírei, és nincsenek részvényei sem). Már-már nemzeti hőstettként tekintenek sokan egy-egy felvásárlásra, mely bizonyítja gazdaságunk erejét, térségbeli vezető pozíciónkat és biztos jó azzal vigasztalódni, mikor elkenik focicsapataink száját a szomszédos országokban, hogy majd jövünk és megveszünk mindent kilóra.

Ha honfitársaink boldogabbak azáltal, hogy összekeverhetik a MOL Rt-t Zrínyi Miklóssal, ám tegyék, kárt nem okoznak ezzel. A vállalatoknak is szíve joga kockáztatni részvényeseik pénzét (a „regionális multivá” válás divatos szlogenje könnyen takarhat megalapozatlan növekedési hóbortot, eladósodást, a vállalat értékének növelését kiváltó álcélt – ezért azonban fájjon csak a részvényesek feje). Egyáltalán nem mindegy viszont, hogy az állam vállal-e (támogató)szerepet „magyar” vállalatok külföldi terjeszkedésében.

Az állami szerepvállalás értékelése előtt két fontos definíciós problémát kell megoldani:

1. Hogyan határozzuk meg a nemzeti nagyvállalat (nemzeti bajnok, magyar vállalat, nemzeti zászlóshajó stb.) fogalmát?

2. Mit tekintünk állami támogatásnak?

A tárgyalt téma szempontjából az első kérdésre a következő meghatározás tűnik használhatónak: nemzeti vállalatnak tekintjük azt a társaságot, melyben a legfelsőbb menedzsment-funkciókat Magyarországon töltik be. Tehát irreleváns, hogy ki a tulajdonos, tartalmazza-e a cégnév a magyar szót vagy, hogy mely pártra szavaz a vezérigazgató. A lényeg, hogy a vállalati stratégia megalkotása Magyarországon történjen. (A MATÁV esetében például kérdéses, hogy mekkora döntési szabadsága van a helyi vezetésnek; a MATÁV a fenti definíció értelmében nemzeti vállalat vagy a Deutsche Telekom kirendeltsége.)

A második kérdés kapcsán meg kell különböztetni a direkt és az indirekt támogatási formákat. Direkt támogatásnak tekintem a diplomáciai nyomásgyakorlást az egyes ügyleteknél, kedvezményes hitelek, garanciák nyújtását. Ezekkel az eszközökkel nem hiszem, hogy foglalkoznunk kellene; a pénzügyi támogatás nem jellemző, a diplomáciai eszközök értékelése pedig nem a közgazdaságtan feladata.

Az állam indirekt módon támogathatja a nagy nemzeti vállalatokat, ha a hazai piacaikon védett pozícióba juttatja őket, puhább versenypolitikát folytat.

A privatizáció során többször is összeütközött két érvrendszer. Az egyik szerint a szocializmusból örökölt állami monopóliumokat fel kell bontani, és utána privatizálni (jellemzően szakmai befektetőknek). Ezáltal sokszereplős versenypiacok jönnek létre annak minden előnyével. A másik oldal szerint elegendő a verseny kialakulásához, ha lehetőséget adunk zöldmezős beruházásokra, és nem gátoljuk az importot. A nagy állami cégeket egyben kell értékesíteni. Mindezt azért, mert így tudnak helytállni az importversennyel szemben, magasabb privatizációs bevételt lehet elérni (gyakorlatilag monopóliumokat adtak el), és kialakulhatnak a nemzetgazdaság nagy zászlóshajói.

Ez utóbbi koncepció alapján a MOL megtarthatta benzinkúthálózatát (pedig felmerült, hogy a nagy részét egyenként eladják a verseny fokozása érdekében), a MATÁV gyakorlatilag monopol pozícióba került a vezetékes távközlésben és a mobilkoncessziók korlátozásával a mobil üzletágban is dominánssá vállhatott, az OTP örökölhette a lakossági ügyfelek jelentős részét.

A kérdés azonban nem csak a múltban volt releváns. Mi történjen a Malévvel? Adjuk el pénzügyi befektetőknek majd integráljuk be egy nemzetközi stratégiai szövetségi rendszerbe – tehát nemzeti vállalattá alakítsuk? Esetleg szakmai befektetőt kéne keresni, vagy eladni gépenként az egészet?

A villamosenergia-piaci liberalizáció során a Magyar Villamos Művekről válasszunk le mindent, amit lehet, és egyszerű hálózatfenntartó szerepet hagyjunk csak neki? Esetleg maradjanak erőművei, és beléphessen a kiskereskedelmi piacra, foglalkozhasson külkereskedelemmel?

A Postabankot az OTP-nek adjuk el, vagy kifejezetten az a cél, hogy a postabankos hálózattal megerősítve igazi versenytárssá válhasson egy második bank is, megszorítva az OTP-t?

A nemzeti vállalatok belföldi védelmének kérdése állandó napirendi pont a piacszabályozás és a versenypolitika területén is. Bántsuk-e a mi nemzeti MATÁV-unkat a „nem nemzeti” alternatív szolgáltatok érdekében? A gázpiaci liberalizáció mennyire rontsa a MOL pozícióit? A Malév kapjon-e előjogokat a Ferihegyi repülőtér használatakor?

Mindezen kérdések kapcsán az érintett nemzeti vállalatok állandó érvelése a következő:

1. Az ország számára előnyös, ha léteznek nagy nemzeti irányítású vállalatok (létüknek van valamilyen pozitív externális hatása).

2. Az egységesülő regionális piacokon a megfelelő üzemméretet csak nemzetközi terjeszkedéssel tudják elérni.

3. Az ország számára már önmagában a nemzetközi terjeszkedésnek is van pozitív externális hatása.

4. A nemzetközi terjeszkedéshez elengedhetetlen bizonyos mértékű védelem belföldi piacaikon, csak így képesek megfelelő forrásokat előteremteni.

Vajon nagy nemzeti vállalataink létének, és terjeszkedésének valóban vannak pozitív externális hatásai, amelyekért cserébe érdemes a versenykorlátozásból fakadó károkat felvállalni? Vagy mindez csak egy érzelmekre és irredenta hagyományainkra ható ügyes lobbizás az állami védelemért, és a magyar fogyasztók fizetik meg a szomszédos országok privatizációs bevételeit illetve, hogy néhány elszállt magyar menedzser kiskakasnak képzelhesse magát a közép-európai régió szemétdombján?