ingyenebéd

Szepesi Balázs

Az Economist amerikai címlapja a sikeresen startoló kínai űrhajót ábrázolja a következő felirattal: Gratulálunk Kína, akkor nem is kell több segély? (Congratulations China, So no need for any more aid then?) Tényleg vicces, csak nem igaz.

A nemzetközi segítség, illetve bármilyen formájú újraelosztás átgondolására jó kiindulópontot kínál Amartya Sen A jövedelemelosztás etikai kérdesei nemzeti és nemzetközi szinten című írása (in Csaba Iván, Tóth István György (1999). A jóléti állam politikai gazdaságtana, Osiris Kiadó, Láthatatlan Kollégium, Budapest). Sen meggyőzően cáfol több a nemzetközi újraelosztás kérdésében gyakran alkalmazott, sokszor ki sem mondott feltevést.

Téves, a gazdag és szegény országokat létéért küzdő szimbólikus egyénnek tekinteni. Minden országban jelentősek a társadalmi különbségek, az újrelosztás pedig egyéneket kell érintsen.

Nem helyes az a megközelítés, mely szerint „minden egyes ország lakossága arra jogosult, ami a jelenben történetesen a rendelkezésere áll” (Sen). Az egyértelműen jogosultságalapú megközelítések – köztük a legismertebb, a libertariánusok által alkalmazott nozicki koncepció is – szigorú feltételekkel fogadja el a javak éppen fennálló tásadalmi eloszlását: az eloszlás kialakulásának igazságos módon kell végbemennie, hogy a status quot morálisan igazoltnak tekinthessük. Nehéz olyan igazságosság koncepciót találni, ami akár az ópiumháborúkat, akár a gyarmatok létrehozásának és igazgatásának technikáit igazságosnak találná.

Hibás azt gondolni, hogy a támogató országnak több erkölcsi jogosultsága van a támogatott belső ügyeit firtatni, mind fordítva. Az újraelosztás révén az egyik embertől elveszünk, hogy adjunk a másiknak. Nyilvánvaló, hogy az elvétel érintettje és mértéke morálisan ugyanúgy vizsgálható és vizsgálandó, mint az újraelosztás címzettje és a támogatás formája. Ebben az esetben nehéz logikus érvet felhozni arra, hogy a két közvetítő ágens: a támogató ország, illetve a támogatott ország állama közötti viszony miért lehetne hierarchikus.

Lehet, hogy a kínaiaknak jólétét nem növeli, hogy országuknak és pártjuknak űrprogramja van. Elképzelhető, hogy jobban járnának a felhasznált erőforrások másfajta felhaszálásával (pl. járványügy, közoktatás, a növekvő egyenlőtlenségek miatti feszültségek oldása stb.). Valószínű, hogy a kínai űrprogramnak a tecnológiafejlesztési és az országimázs szempontok mellett katonai vonatkozásai is vannak. Hasonló dilemmák azonban ugyanígy felmerülhetnének a kínai gátépítés esetén, az indiai, pakisztáni vagy iráni atomprogram kapcsán vagy egy szomrúan nyomorúságos afrikai ország diktátorának luxusautó vásárlásakor.

Azaz ugyanígy nem merülhetnek fel. Amennyiben valaki morális alapon segélyez (újraeloszt), akkor pénzet valamilyen társadalmilag fontos célra adja (pl. oltás a szegény vidékek gyerekeinek). Programjának célja emberek, nem államok segítése. Nem államok politikáját, hanem emberek élethelyzete és a segítség megszervezhetősége, sikeressége, amit mérlegelnie kell.

Ha a támogató akciók nem erkölcsi alapokra épülnek, akkor pedig politikai, gazdasági szempontok a meghatározóak. A morális és jóléti szempontok csak a politikai kommunikációban játszanak szerepet, tisztánlátásunk megőrzése érdekében jobb eltekinteni tőlük. Sok segélynyújtási programot motiváltak biztonságpolitkai, piacnyitási vagy megőrzési, hírszerzési célok. Ilyenkor a politika kidolgozója, végrehajtója jól meghatározott szempontja szerint mérlegeli a kockázatokat, költségeket, hasznokat, minden más cukros máz.

Végezetül egy fontos szempontot nem téveszthetünk szem elől: mi van abban az esetben, ha azt gondoljuk, egy országban valakik azért élnek nyomrúságos helyzetben, mert országuk kultúrája, politikai viszonyai kényszerítik őket ilyen helyzetbe? Mi van, amikor, a jogbiztonság hiánya, az egyén kiszolgáltatottsága a hatalomnak, a politikai gazdasági érvényesülés lehetőségeinek elzárása okozza sokak rossz helyzetét? Sen az emberek és országok közötti különbségtételre vonatkozó érve ilyenkor sem veszít erejéből.

Mennyire segített a szerb embereken a szerbia elleni embargó, és a nagyrészt emiatt kialakuló maffiaállam? Mennyiben támogatná a kubai vagy kínai rendszer igazságtalanságainak megszüntetését az ottani szegények segítésétől való elzárkózás? Az embergós logika szerint a nyomorba taszított emberek idővel fellázadnak és megdötik a bűnös rendszert, tehát helyzetük romlását gyorsítani kell, hogy hamarabb lázadjanak (Che Guevara panaszkodik naplójában, hogy a gonosz bolíviai vezetés javított a bányászok helyzetén és földet adott a parasztoknak, ezáltal a forradalmi lelkesedés nagymértékben csökkent).

Ha valaki annyira erősen hisz valamilyen politikai berendezkedés ördögiességében vagy felsőbbrendűségében, hogy megszűnésének, kialakulásának erkölcsi értékét többre értékeli mint a politkai változás miatt szenvedők kárainak mértékét, számára elfogadható lehet egy ilyen stratégia – amennyiben az sikerrel kecsegtet. Ez, a politikai rendszer önértékének túlbecsülése – az abban élők teljes figyelmen kívül hagyása – azonban fanatizmusra vall. Például, ha egy elnyomó rendszer úgy omlik össze, hogy utána pici az esély valami élhetőbb kialakulása (lásd a volt Szovjetúnió nem balti tagköztársaságai), az összeomlás önmagáért való siettetése morálisan kétséges.

Emellett az embergós politika sikerének valószínűsége is általában alacsony. A kommunista rendszer összeomlásában sem csak a Szovjetúniót és megszálltjait gazdasági csődbe hajtó fegyverkezési versenynek volt szerepe. Ugyanilyen fontos volt a demokratikus kapitalista világ értékeinek bemutatása, morális felsőbbrendűségének demonstrálása szimbolikus és anyagi támogatásokkal, az üldözöttek segítésével.

Az embargós logika különösen abszurd a szegény országok esetében. Ezen országok lakosai kultúrális beállítottságuk és történelmi tapasztalataik révén kevésbé tekintik pozitív példának a fejlett nyugatot mint a kommunizmus kelet- és közép-európai elszenvedői. Arrafelé a szegénységgel való együttélés sokkal megszokottabb, az időnkénti társadalmi feszültségek miatti lázongások leverésének technológiája sokkal hatékonyabb mint ahogy mi megszoktuk. Mindezek miatt a szegény világ elesettjeitől való elzárkózás csak az ottani országok, az egyéni boldogulást korlátozó rezsimjeit erősíti.

Ha valaki azt gondolja (például az Economist) hogy a kínai űrprogram nem növeli a kínaiak jólétét, sőt veszélyes katonai versengést indít el, a helyes reakció nem a szkeptikus elzárkózó gratulációja. Helyesebb lett volna gonosz vagy káros irányról írni, a segítségadásról pedig bölcsen hallgatni.