ingyenebéd

Muraközy Balázs

Az olimpia kapcsán – mint az utóbbi időben mindig –, felmerültek a sportfinanszírozás kérdései, habár érdemi vita nem alakult ki – mint az utóbbi időben soha. A következőket lehet megtudni: hazánkban a GDP-nek csak kisebb részét fordítják sporttámogatásra, mint fejlettebb sportnemzetekben, körülbelül negyed- vagy feleannyit. (A sportnemzet szóról is érdemes lenne tárcát írni egy nálam avatottabb embernek.) De mivel mi modern sportnemzet (!) leszünk, komoly tornaterem- és uszodaépítésbe fog a minisztérium. Emellett nagy reform van lefolyóban: mostantól az összes forrást egy szervezet osztja el, ami átláthatóbbá teszi a pénzek kiosztását, de sok szövetség attól tart (nyilván nem ok nélkül), hogy ők kevesebbet fognak kapni.

A legtöbb értelmiségi sportműsorban még ezekről a fejleményekről sincs szó, legfeljebb arról, hogy kevés a pénz, és szétrohadnak, -rozsdásodnak, -törnek stb. a sportszerek, a sportolók pedig méltatlan körülmények között edzenek. Miközben ez nyilván igaz, talán érdemes lenne a mélyebb okokat is megvizsgálni. Például hogy az éppen ezen siránkozó emberek úgy érzik-e, hogy megérné nekik, ha jövedelmük további egy-két százalékát be kellene fizetniük adóként, cserébe azért, hogy a sportolók ne sínylődjenek a fenti méltatlan körülmények között. Kezdjük az élsporttal! Miért kell az államnak finanszíroznia az élsportot? A közgazdászok véleménye szerint az államnak olyan dolgokat kell finanszírozni, amelyeket a piac nem képes megfelelő mennyiségben vagy minőségben előállítani. Az élsporttal kapcsolatban ez a helyzet határozottan fennáll. A jelentős sportteljesítmények nagyon sok ember – sőt az egész ország – számára haszonnal járnak. Senkit sem lehet kizárni a magyar sportolók eredményei által okozott örömből, ezért a sportolók vagy menedzsereik nem tudják behajtani tőlük ennek az élvezetnek az ellenértékét. Az ilyen jószágokat nevezik a közgazdászok közjószágnak. Mivel a sportolók csak kevesebb pénzt kapnak, mint amekkora hasznot okoznak a társadalomnak, kevesebb ember fogja ezt a pályát választani, mint amennyi társadalmi szempontból optimális lenne, és a kívánatosnál kisebb erőfeszítést is fognak kifejteni az edzések során. Ezt a hibát az állam korrigálhatja, mert ő adó címen be tudja szedni az emberektől ezeket az összegeket, és oda tudja adni a sportolóknak.

Mi következik ebből? Konkrétan meg kell mondani, hogy milyen hasznokkal járnak az emberek számára ezek a sportteljesítmények, mennyit tud ebből az adott sportszövetség beszedni, és ennek megfelelően mennyivel kell az államnak támogatni különféle élsportolókat. Rövid gondolkodás után a kiemelkedő sportteljesítmények hasznai a következők. Egyrészt az emberek büszkék a magyar sportolók eredményeire, lelkesek stb., ez egyfajta közvetlen haszon. A kiemelkedő sportteljesítményeknek van két közvetett haszna is. Egyrészt jelentősen képes javítani az országimázst, és ilyen módon többen jönnek hazánkba nyaralni, többen veszik meg a magyar termékeket stb., amely bevételt jelent az országnak. Harmadrészt ezek arra ösztönzik az embereket, hogy sportoljanak, és ilyen módon egészségesebbé váljanak. Ennek a három hatásnak az összege tekinthető egy sportteljesítmény társadalmi hasznának. Elképzelhető, hogy egy sportszövetség képes ezeknek a hasznoknak egy részét beszedni, például tévéközvetítésből, de vannak olyan sportágak, amelyek esetében ez lehetetlen.

Ez alapján a különféle sportágak esetén drasztikusan különbözik az az összeg, amellyel az államnak az élsportolókat támogatnia kell. Nyilván az olyan sportágak, mint a vízilabda, ami sok büszkeséget okoznak, javítják az országimázst és sok fiatalt képesek lelkesítni, sok hasznot nyújtanak, és ezért sok támogatást érdemelnek. Az olyan sportágak, amelyben sportolóink csalnak, lebuknak és ily módon rombolják az ország nemzetközi tekintélyét, negatív társadalmi haszonnal járnak, és ezért – legalábbis élsportolói szinten – nem érdemelnek támogatást. A foci esetének megítélését a kedves olvasóra bízom.

Térjünk át ezután a tömegsportra. Itt az államnak alapvetően két okból kell beavatkozni. Egyrészt – mint az élsport esetén – itt is fennáll az a helyzet, hogy valakinek a sportolása a társadalom többi tagjának is hasznára válik, de a társadalom többi tagja nyilván nem fog magától fizetni ezért a haszonért, és az államnak kell meggyőznie erről. Klasszikus példa az, hogy a rendszeresen sportoló emberek egészségesebbek, ezért kevesebb kell rájuk költeni a társadalombiztosítás keretében, és többet is képesek dolgozni. Mivel az egészségügyi ellátást amúgy is az adókból kell fizetni, érdemes lehet ezen kiadások egy részét a sportra átcsoportosítani. Hasonló példa az is, hogy a sportoló emberek agresszivitása csökken, és ezért kevesebb bűncselekményt követnek el. Ha az állam nem avatkozik be, akkor kevesebben fognak sportolni, mint amennyi társadalmilag optimális, ezért az emberek az optimálisnál betegebbek lesznek és többet fognak bűnözni. Ebből az érvelésből az következik, hogy az olyan sportokat kell támogatni, amelyek a legolcsóbban járulnak hozzá az emberek egészségének megőrzéséhez, illetve a leghatékonyabban képesek csökkenteni a bűnözést. Ilyen lehet az asztalitenisz vagy a foci (mint tömegsport), de a szörf vagy a súlyemelés nyilván nem. Az is következik ebből, hogy azoknak a csoportoknak – időseknek, alacsony jövedelműeknek, fiataloknak – a sportolását kell támogatni, akiknél – egységnyi költséggel – a legnagyobb javulást lehet elérni. (Hozzá kell tenni azonban, hogy annyira nem erős ezt az érvelés, mert az emberek elég sok mindentől lesznek egészségesebbek és kevésbé agresszívak. Én például értékelném, ha államköltségen elmehetnék egy romantikus hétvégére egy kissé nehezen kezelhető szőkésbarna társaságában, mondjuk Párizsba.)

Az állami beavatkozás másik fontos indoka az egyenlőtlenség csökkentése. Az egészséges életmódhoz való jog alapvető – pl. alkotmányos – jog, vagyis az államnak kötelessége az, hogy mindenkinek biztosítsa a sportolás lehetőségét. Ez a jog azonban sokféleképpen értelmezhető: pontosan kiknek és pontosan milyen sportolás lehetőségét kell biztosítani? Az erre szánt erőforrások mértéke fontos politikai döntés, amelyet – és a mögötte álló elveket – nyilvánosságra kell hozni. Másrészt tisztában kell lenni azzal, hogy az ilyen intézkedések gyakran – nem meglepő módon – a középosztály állami támogatásához vezetnek. Ha az uszodajegy ára eredetileg 800 forint lenne, és ennek felét az állam állja, akkor az igazán rossz anyagi és egészségügyi helyzetben lévők – akiknél a legfontosabb lenne – továbbra sem fognak uszodába menni, én viszont olcsóbban úszom, ami annyira azért nem indokolt.

Összességében tehát megfelelő közgazdasági érvek szólnak mind az élsport, mind a tömegsport támogatása mellett. Szükség van azonban arra, hogy a döntéshozók kiszámítsák és nyilvánosságra hozzák azt, hogy milyen hasznokat remélnek a különféle sportágak támogatásától. Fontos még az is, hogy az élsport és a tömegsport támogatása ne fonódjon össze, hiszen teljesen más megfontolások alapján kell támogatni őket.