ingyenebéd

Muraközy Balázs

A környezetvédelmi termékdíjjal kapcsolatos vitában – úgy tűnik – elvérzik az a javaslat, mely szerint a szatyrokra és a nem visszaváltható műanyag palackokra valamint alumínium dobozokra egységalapú adót vetnének ki. A kérdésről „komoly társadalmi vita” is folyt. Ennek résztvevői a következők voltak: a környezetvédők szerint az intézkedés jó, mert csökken a szemét mennyisége. A sörgyártók szerint az intézkedés helyes, mert a német sörgyárak – akik otthon már nem adhatják el termékeiket alumínium dobozokban – túl erős versenytársat jelentenek, akiket így jól megadóztatnának. Az üdítő- és ásványvízgyártók nem értenek egyet a javaslattal, mert nőnek a költségeik. Emellett nem szektorsemleges, mert az olajgyártók is műanyag palackokat alkalmaznak, és őket nem sújtja ilyen szabályozás. A nagy üzletláncok szintén nem értenek egyet, mert így csökkenhet a forgalmuk. És a többiek?

A szemetelés költséges a társadalomnak. A társadalmi költség kifejezésnél a költség szót tág értelemben használom. Nem csak arról van szó, hogy mennyibe kerül az, hogy a szemetet beleöntsék a kukásautóba, majd valahol a városon kívül kiöntsék belőle. A szemetelés költségébe beleértjük a korszerű hulladékkezelési eljárások alkalmazásának költségét, az új kapacitások kiépítésének költségét, a tájkép tönkretételének társadalmi költségét és sok mást is. A környezetvédelmi politika egyik fontos eleme, hogy ezeket a költségeket számba vegye. Mivel a költségek mértékéről a különféle szervezeteknek vagy a különböző embereknek meglehetősen eltérő elképzelései lehetnek, fontos, hogy ebben a kérdésben valamilyen konszenzus alakuljon ki. Egy környezetszennyező technológiát ez alapján – a társadalom szempontjából – akkor érdemes alkalmazni, ha az abból adódó termelési költség-megtakarítás meghaladja a több szemétből adódó társadalmi költséget. Ellenkező esetben a környezetkímélőbb technológiát kell alkalmazni, mert az társadalmi értelemben olcsóbb.

Amikor valamelyik ásványvízgyár vissza nem váltható palackokat forgalmaz, akkor ezzel társadalmi költséget okoz, hiszen a szemét feldolgozása, elhelyezése sok költséggel jár. Ez önmagában nem baj, probléma akkor jelentkezik, ha ez az extra költség nem jelenik meg az árakban. Ha a fogyasztók nem érzékelik azt, hogy a nem visszaváltható palackok és szatyrok vásárlása költségesebb a társadalom számára, mint ha visszaváltható palackokat vesznek, akkor a társadalom számára (a fenti értelemben) optimálisnál több környezetszennyező megoldást fognak választani. Hasonló a helyzet a gyártókkal is: ha nem érzékelik azt, hogy az általuk választott környezetszennyező megoldások költségesebbek a társadalom számára, akkor olcsóbban és a környezetre károsabban fogják csomagolni termékeiket. A szatyoradó alkalmas lehet arra, hogy megfelelő árjelzéseket biztosítson. Ha az állam megfelelő nagyságú adót vet ki a nyilvánvalóan durván környezetszennyező termékekre, akkor a gyártók és a fogyasztók érzékelik, hogy az ilyen csomagolás komoly társadalmi költségeket okoz, és így ezeket a költségeket figyelembe veszik döntésükkor, és ki is fizetik őket.

Az adónak van azonban alternatívája is. A szemétdíj elvileg pontosan arra szolgál, hogy a szemetelés társadalmi költségét jelezze a fogyasztóknak. Ha a fogyasztók tisztában vannak azzal, hogy a nem visszaváltható palackok kidobásakor jelentős mennyiségű szemétdíjat kell fizetniük, akkor kevesebb ilyen ásványvizet vásárolnak. Tehát elvileg az optimális mértékű szemétdíj is alkalmas lehet arra, hogy a fogyasztók érzékeljék a társadalmi költséget. Ez azonban a gyakorlatban nem igaz. Egyrészt a szemétdíj megállapításánál általában mindenféle szociális szempontokat is figyelembe szoktak venni, aminek következtében a szemétdíj mértéke a valós társadalmi költség alatt van. Másrészt a szemétdíjjal kapcsolatos tudatosság meglehetősen alacsony. Ön mennyi szemétdíjat fizetett múlt hónapban? Mennyivel fizet több szemétdíjat, ha egyel több nem visszaváltható üveget dob ki? A mi házunkban például a szemétdíj a közös költség része, így az általam kidobott szemét költsége 20 lakás között oszlik meg. Ezért egyáltalán nem érzékelem azt, hogy költséges lenne többet szemetelnem. Az emberek ennél sokkal inkább odafigyelnek arra, hogy mennyibe kerül az adott üdítő, amikor megveszik. Ezért jó, ha az adó közvetlenül a vásárlásnál szemmel látható; vonatkozik ez a különböző csomagolású üdítők árkülönbségére és a szatyrokért fizetett díjra is. Ezek miatt az érvek miatt a szatyoradó hatékonyabban ösztönzi az embereket a társadalmi költség figyelembe vételére, mint a szemétdíj.

Egy ilyen, környezetvédelmi jellegű adó kivetésekor a politikai döntéshozónak nem szabad túl nagy súllyal figyelembe vennie az olyan típusú érveket, mint: az árak nőni fognak, a vállalatok költségei nőni fognak, egyes vállalatok csődbe fognak menni. Mert pontosan az a cél, hogy nőjenek az árak, mégpedig pontosan azon termékek esetében, amelyekből a többletköltség adódik. Pontosan az a cél, hogy a vállalatok költségei megnőjenek, amikor környezetszennyező csomagolásokat alkalmaznak, és ezért optimális mennyiségben alkalmazzanak ilyen technológiát. Ha valamelyik vállalat ezért csődbe megy, akkor az eddig abból élt, hogy a valós költségeket az adófizetők fizetették: az ilyenek működése a társadalom számára káros, béke poraikra.

És mi a helyzet a szektorsemlegességgel? Ha mások is használnak műanyag palackokat, akkor nyilván következetes dolog őket is megadóztatni. Persze érthető az, hogy először az olyan termékeket termelőket adóztatják meg, akik könnyen alkalmazhatnának környezetkímélő technológiát is. Probléma lehet, hogy egyes vállalatoknak már van palackozó kapacitásuk, másoknak nem, így az előbbieket nagy előnybe hozhatja a szabályozás. Ez indokolttá teszi azt, hogy csak fokozatosan lépjen életbe a szabályozás, amely feltételnek a javaslat többé-kevésbé eleget is tesz. (Bár nem érzem felháborítónak, hogy a szabályozás megjutalmazza azokat, akik eddig is környezetkímélő csomagolásokat alkalmaztak.) Sajnos a kisebb vállalatok sokkal rosszabb helyzetbe kerülhetnek, mint a nagyobbak, mert nem tudnak olyan könnyen finanszírozni egy ilyen beruházást. Ezekre esetleg tekintettel lehet a szabályozó.

Összességében tehát a szatyoradó egy olyan adó, amely közvetlen ösztönzést jelent arra, hogy a vállalatok és a fogyasztók figyelembe vegyék a környezetszennyező technológiák által okozott költségeket. Ezért a javaslatot támogatandónak tartom, és azt gondolom, hogy az iparági lobbi érveinek nem kell bedőlni.

Megjelent a Magyar Narancs 2004/46. számában.