ingyenebéd

Váradi Balázs

[Ez a szöveg egy szoftverrendőrségi bevetésre adott mentális immunreakció terméke. A Magyar Narancsba szánom, de gondoltam, előbb felteszem ide, hadd formálódjon.]

A közgazdásznak nem esik nehezére, hogy a Ne Lopj parancsolattal kapcsolatos belénevelt burzsoá reflexeket racionalizálja. Egy olyan társadalom, amelyben a tulajdonjogok szentek, de legalábbis nem kell minden autó mellé fegyveres őrt állítani, kellő távolságból nézve jobb, mint egy olyan, amelyben mindent mindenki maga kell, hogy őrizzen. Ezért aztán a közgazdász nem bánja, hogy még akkor is, ha a rajtakapatás, a büntetés valószínűtlen, nagyobb számára a lopás okozta megfoghatatlan erkölcsi költség, mint az anyagi gyarapodás hozta haszon: nem lop. Ugyanez az erkölcsös közgazdász (szoftverrendőrök: nem a szerzőről, hipotetikus személyről van szó!) vidáman tölt le WAREZ szájtokról a boltban tízezrekbe kerülű szoftvereket vagy veszi meg őket fillérekért CD-n a tifliszi piacon. De hogy néz reggel a tükörbe, a tolvaj, az orgazda, az erkölcstelen, a nyavalyás? Figyelem, elmondom.

A tulajdon társadalmi konstrukció. Panorámát, tengerpartot, rabszolgát, elektromágneses hullámsávot, telefonszámot van, ahol és amikor lehet birtokolni, van, ahol vagy amikor nem. Az ún. klasszikus magánjószágok esetén, melyek hasznát csak a tulajdonos látja, ha változik a tulajdonos, változik a potenciális haszonélvező személye is: ha a jószágot eladják, többé nem az eladóé, a vevőé a haszon. Az ilyen jószágok esetén, ha féltucat absztrakt feltétel, melyek között ott van a tulajdon intézménye is, teljesül, Adam Smith sejtése matematikai tételként igaz: az egyéni céloknak szabad terepet adó versenypiac, ha nem is feltétlenül fair módon, de a társadalom egésze szempontjából hatékonyan rendezi el a gazdaság dolgait. Az információ (recept, regény, zene, szoftver, szabadalom, egyremegy) azonban nem olyan jószág, mint egy alma: attól, hogy megengedem neked, hogy lemásold a CD-met, én még nyugodtan hallgathatom tovább. Inkább az olyan ún. természetes monopóliumhoz vezető jószágokhoz hasonló, mint pl. a vezetékes víz, aminek biztosítása nagy, a termelt mennyiségtől független, ún. fix költséggel jár, de melyből egy egységgel többet kicsiny pluszköltséggel (határköltség) lehet előállítani. Az ilyen jószágoknál a hurráoptimista Smith-i logika csődöt mond. Ha szoftvert tilos lenne birtokolni, mint az embert vagy a tengerpartot, lelkes programozók talán sok mindent megírnának egy szem megrendelőnek, saját örömükre vagy hiúságból, azonban sok hasznos, de macerás és fantáziátlan program megíratlanul maradna.

Ennek a társadalmi problémának az enyhítésére szóbajövő tökéletlen eszközök egyike, hogy a klasszikus magánjószágoknál bevált jogi-erkölcsi konstrukciót, a tulajdont, kicsit toldozva-foldozva ráhúzzuk az információdarabkákra is. Esterházy inkább megírja regényeit, a Microsoft a szoftverét, Edison többet talál fel, ha megfontolásai közt ott a remény, hogy meggazdagodhat szellemi termékeinek eladásából. Ez a megoldás azonban igencsak tökéletlen. A szoftverből, melyért én mondjuk kétezer forintot adnék maximum, de amelyet tízezerért árul az előállítója, egy százasért (a CD-írás, a papírdoboz, a terítés pluszköltsége) előállíthatnának nekem is egyet. Ha nekem nem jut belőle (és ha csak a vásárlás által juthatok hozzá, biztosan nem éri meg megvennem: tízezer több, mint a kettő), az egész társadalom bukott 1900 forintot: így senkinek nincs haszna, míg ha a termelő adott volna nekem egyet, mondjuk egy ezresért, neki lenne kilencszáz forint haszna a bulin, nekem ezer (annyival többért is megvettem volna).

Ez a fenti társadalmi probléma egyetlen megoldása? Vagy a legjobb? Megéri-e ez a veszteség (becses neve: holtteher-veszteség) a hasznot, amit a profit reménye azzal hajt, hogy ösztönzi az információ előállítóját (regényírót, programozót, feltalálót)? Biztosan nem ez az egyetlen megoldás. Konyhai receptekre, sebészeti eljárásokra nincs copyright, regényekre se volt a XIX. századig, elég volt a becsvágy. Beszállhat az állam a termelésbe (könyvtár, ösztöndíjak), a termelők is kitaláltak sok más megoldást: lehet ingyen, de reklámokkal megtűzdelve adni a jószágot, magánembereknek vagy türelmeseknek ingyen adni azt amit intézménynek-türelmetleneknek pénzért. Ezek se tökéletes megoldások persze. Hogy melyik a legjobb, attól függ, mik a költségek, a technológiák, az alternatívák. És biztosan érdemes legalább időben korlátozni az információra alkalmazott tulajdonjogot: nem valószínű, hogy ötvenről hatvanévre kiterjesztve a copyrightot, a BMW-ből Ferrariba átülű unokák reménye különösen jó újabb regények megírására ösztönözné az írót, míg ez azzal jár, hogy Camus vagy Ottlik regényei még tíz évig túl drágák lesznek jópár kispénzű kultúrlénynek.

Az információ átvitelének technológiája és közgadaságtana az elmúlt tíz évben óriásit változott. Az interneten találunk mindeféle kísérletet az árazás kiváltására, megreformálására, rugalmassá tételére; a GNU, a copyleft, a shareware csak példák. Borítékolható, hogy legkevésbé rossz társadalmi megoldások közé, legalábbis ami a monopóliumok által előállított szoftvert illeti, a tulajdon fogalmának a mostani rugalmatlan és brutális kiterjesztése az internet és a public-key-private-key-titkosítás korában nem fog bekerülni. Másolással a termelőnek közvetlenül semmi kárt nem okozunk, elmaradt haszna is maximum a rezervációs ár minusz a határköltség (fent: 1900 ft) lehet, nem az árcédulán álló tízezer.

Erkölcsileg tehát a szoftvermásolás kérdésének nem a nyolcadik parancsolathoz van köze, hanem inkább ahhoz, mi a teendő, ha az egész társadalom szempontjából rossznak gondolt törvények vágnak a húsunkba. Tekintve, hogy itt összeurópai és főleg amerikai törvényekről van szó, a megváltoztatásukat képviselőnknek írt levéllel nem lesz könnyű elérni, de azért szolidaritásunkat bilincsben elhurcolt egyetemisták iránt kimutathatjuk. Támogathatjuk azokat az országokat, amelyeknek jobbnak tűnnek a törvényei, avval, hogy ott vesszük az ottani törvények szerint legális, nálunk illegális ezt-azt. Rossz törvények esetén erkölcsös lehet a polgári engedetlenség is: megsértjük a törvényt, de vigyázva, hogy ez ne hajtson hasznot és vállalva a büntetést.

De, mégegyszer, olyan szoftver lemásolásával, amelyet az előállító által legálisan kínált feltételek mellett semmiképp se vennénk meg, közvetlenül kárt senkinek, hasznot magunknak okozunk. A közvetett kár, melynek nem az árhoz, hanem a mi fizetési hajlandóságunkhoz van köze (biztosan kevesebb), abból fakad, hogy így a termelő nem keres rajtunk annyit, amennyit egy jobb árazási rendszerben kereshetne. Ha még mindig skrupulusaink vannak, illegális másolás után küldhetünk pénzt a kedvenc sharewareünk programozójának, írhatunk GNU-licenszű programokat, vagy, és ez már tényleg a pózna teteje, elküldhetjük a feltételezett elmaradt hasznot (a fenti példában mondjuk egy ezrest) csekken a Microsoftnak. De hogy ez az egész erkölcsileg egy tízezer forint értékű áru ellopásával lenne egyenértékű, arról szó sincs. Hol az a tükör?