ingyenebéd

Muraközy Balázs

A Gyógyszerészkamara büszkén, önmaga igazságának biztos tudatában elgáncsolta a gyógyszerpiaci liberalizációt, amely a ciklus legfontosabb lépése lehetett volna az egészségügy megreformálása terén.

A minisztérium és a kormány, látva a gyógyszerészek által feltárt szörnyű veszélyeket, gyorsan kihátrált a liberalizációt támogató SZDSZ mögül, amely már lassan megszokja, hogy milyen kemény a föld, amelyre ilyenkor ráesik.

A gyógyszerpiac lehetséges liberalizációja

Melyek voltak hát azok az intézkedések, amelyek megásták volna a sírt, melyben nemzet süllyed el? Az eredeti előterjesztés szerint a TB által nem támogatott gyógyszereket (ezek a patikai forgalom 17 százalékát teszik ki, és olyan termékek tartoznak ide, mint a hashajtók, a fogamzásgátlók vagy a nyugtatók egy része) szabadon árazhatták volna a gyógyszertárak, míg a jelenlegi szabályozás szerint a nagykereskedelmi árra szabályozott árrést tehetnek rá. Ez az jelenti, hogy a gyógyszergyárak ugyanannyiért adnák nekik, és ők a haszonkulcsukat (15-20%) állapíthatnák meg szabadon. A másik fontos korlátozás az, hogy szabályozva van a gyógyszertárak száma. Egy településen 5000 lakosonként egy gyógyszertár lehet, és két patika nem lehet egymáshoz 250 méternél közelebb. Ha megvizsgáljuk, akkor az ország telítettnek tekinthető: körülbelül 2000 gyógyszertár van, vagyis újabbakat nem lehet már alapítani. A tervezet szerint ezt a korlátot feloldották volna, és ha valaki extra szolgáltatásokat vállal (pl. non-stop nyitva tartás, házhoz szállítás), akkor bárhol alapíthat gyógyszertárat. Vizsgáljuk meg, hogy mit várhatunk egy ilyen liberalizációtól, és mit nem.

Hangsúlyozni kell elöljáróban, hogy itt a liberalizáció után is szabályozott verseny lenne. Csak az léphetne be, aki szakmailag, személyileg, stb. megfelel a nagyon szigorú követelményeknek. A patikák működése továbbra is szigorú szabályokhoz lenne kötve. A TB által támogatott gyógyszerek ára ezután is szabályozott lenne. Az árrés maximalizálva lenne a TB által nem támogatott gyógyszerek esetében is. A szabályozott verseny annyi változást hozna, hogy aki a feltételeknek megfelel, az beléphetne a piacra, és a TB által nem támogatott gyógyszerek árai lehetnének alacsonyabbak, mint a maximális.

A gyógyszerészkamara elnöke, Hávelné Szatmári Katalin számos problémát lát. Egyrészt a nem támogatott gyógyszerek ára kiszámíthatatlanná válik, amely követhetetlen a betegeknek. Miközben ez nyilván igaz, mert az árak minden piacon változni szoktak, az árak változékonyságát a társadalom nem tartja problémának olyan alapvető élelmiszerek esetében, mint a kenyér vagy a tojás. Nem világos, hogy a hashajtónál miért okozna nagyobb problémát. A gyógyszerek esetében sokkal kisebb a szezonális változások jelentősége, ráadásul a verseny erősödése mellett – ha demagóg akarok lenni – a változékonyság azt jelenti, hogy időnként olcsóbb a gyógyszer, időnként meg még olcsóbb. Az árak változékonysága a piac velejárója: a legtöbb termék esetén a piaci mechanizmus előnyei jóval meghaladják az árak változékonysága által okozott költségeket. Ha valami időnként 80 forint, időnkét meg 90, akkor ez jobb, mintha mindig 100. A gyógyszerpiac esetén is ugyanez a helyzet.

A verseny démonai: a szabályozott verseny hatásai

A legfontosabb kérdés természetesen az, hogy milyen irányba mozdulnának el az árak. Az árak csökkenésének az a feltétele, hogy elég sok patika versenyezzen egymással. Ezért csak a nagyobb településeken számíthatunk jelentősebb árcsökkenésre. A kisebb helyeken a patika gyakorlatilag monopólium, és amennyiben valóban szabadárassá válnak bizonyos gyógyszerek, elképzelhető, hogy az ilyen településeken áremelésre kerülne sor. Ezért volna fontos meghatározni egy maximális árrést (legalábbis kezdetben), mert így semelyik település lakói nem járnának rosszul a liberalizációval.

A várható árcsökkenés mértéke persze nagyban függ attól, hogy az árak most mennyire alacsonyak vagy magasak. A Gyógyszerészkamara véleménye szerint nagyon alacsony a patikai árrés: miközben ez Nyugat-Európában 25%, nálunk csak 15-20%. Persze eléggé más az ország ár- és bér szintje is, ezért könnyen lehet, hogy ez nem is annyira kevés. Persze jogos a kérdés: akkor miért telített a piac? Miért akarnak folyamatosan új szereplők belépni, még úgy is, hogy plusz szolgáltatásokat vállalnának? Azért, mert bizonyos területeken, ahol nagy a forgalom, nagyon nyereségesen lehet belőle patikát üzemeltetni, egy kisebb faluban pedig esetleg csak veszteséggel. Az egységes árrés ezt nem veheti figyelembe. Pontosan ezért lenne jó a szabályozott verseny: nem az árrés, hanem a haszon válna hasonlóvá, legalábbis azokon a helyeken, ahol a verseny elég erős.

A Gyógyszerészkamara ezzel szemben egy egészen apokaliptikus víziót vázol fel. Ebben a Gonosz maga is megjelenik, mégpedig – mint a közgazdasági demagógiában oly sokszor – a csúnya multik képében. Ezek a következő furmányos taktikával segítenék elő a nemzethalált. Először levinnék az árakat, amitől a becsületes magyar patikusok tönkremennének. Majd – immár versenytárs nélkül maradva – elviselhetetlen drágaságot okoznának. Ez a történet – amelyet egyébként felfaló árazásnak nevez a versenyjog – a közgazdasági demagógia folklórjának elidegeníthetetlen része, emlékezzünk csak a dömpingár körüli vitákra. De, mint már említettem, a gyógyszerpiac liberalizációja szabályozott versenyt takar. Amennyiben a patikai árrés maximálva van, akkor a multik az utolsó lépést nem tehetik meg, vagyis nem emelhetik fel az árat az égbe. Ezért nem éri meg nekik magas költséggel kiiktatni ellenfeleiket, mert ez után sem kérhetnek monopolárat, vagyis hiányzik a motiváció. (Az egy más kérdés, hogy erre valószínűleg a teljes liberalizáció esetén se kerülne sor, de mindegy.) Ami igaz a vízióból az az, hogy a hatékonyabban működő gyógyszertárak kiszorítanák a kevésbé hatékonyan működőket. Tovább folytatódna a koncentráció, hiszen a patikák szövetségei nagy tételben olcsóbban tudnak tárgyalni a nagykereskedőkkel. Mint ahogy ez a kiskereskedelemben lenni szokott. Ez a fogyasztóknak jó, a privilégiumaikhoz ragaszkodó patikusok egy részének rossz.

Mi történik azonban, ha valaki a minőség rontásával csökkenti költségeit? Ez a veszély az ilyen szerkezetű iparágakban valóban fennáll. Elképzelhető, hogy nem rendelnek elég nagy készletet, nem tájékoztatják megfelelően a vevőket, lejárt szavatosságú gyógyszereket hoznak forgalomba stb. A minőségrontás elkerülésének eszköze a megfelelő szabályozás. Talán több haszonnal járna a társadalom számára, ha ennek a kidolgozásával foglalkozna a Gyógyszerészkamara, és nem közgazdasági demagógiával. A szabályok betartatása azonban az állam feladata lenne. Amennyiben a minőségi követelményeket sikerül megfelelően meghatározni, akkor a szabályozott verseny nem ronthatja a minőséget.

Az előbbiekből az következik, hogy a kisebb településeken nem számíthatunk arra, hogy a szabályozott verseny csökkentse az árakat, sőt itt a kisebb forgalom miatt a patikák fajlagos költségei is magasabbak. Az ilyen települések patikáit jelenleg is állami támogatások tartják éltben. Ez a probléma csupán része az egészségügyi ellátáshoz való egyenlőtlen hozzáférés problémakörének. Milyen dolog az, hogy ezeken a településeken drágábban lehet megvenni bizonyos gyógyszereket, mint a nagyobb városokban? (És milyen dolog az, hogy messzebb van a kórház, lassabban ér oda a mentő?) Miközben ezek jogos kérdések, nem hiszem, hogy a nagyobb településeken élő embereknek csak azért drágábban kell adni a gyógyszereket, hogy ne kapják meg olcsóbban, mint a kisebb településeken élő embertársaik. Fontos viszont, hogy a verseny szabályozott legyen, abban az értelemben, hogy ezeken a településeken se legyen magasabb a gyógyszerek ára valamilyen előre megszabottnál. Amennyiben ezzel az árréssel a patikák veszteségesek az adott keresleti viszonyok mellett, akkor az államnak az ilyen patikákat támogatnia kell, hiszen egyetemes szolgáltatást biztosítanak. Átlátható módon kell megállapítani, hogy milyen településen mekkora támogatást kap egy patika.

Új értékesítési csatornák: behajtani tilos!

A Gyógyszerészkamara áldásos tevékenysége az utóbbi években kiterjedt arra is, hogy mindenféle alternatív gyógyszer-értékesítési csatornát betiltasson. Pedig számos ilyen lehetséges. Például a gyógyszerek házhoz szállítása, internetes megrendelése, vagy benzinkutaknál, szupermarketeknél történő értékesítése. Gondoljunk bele, hogy ezek a lehetőségek mennyire megkönnyítenénk sok ember életét, és mennyi szenvedéstől vagy kényelmetlenségtől szabadítanák meg őket! Milyen nagy mértékben csökkenthetné egy ilyen rendszer a területi egyenlőtlenségeket! Ez a magatartás mutatja meg leginkább a Gyógyszerészkamara végtelen álszentségét, és közömbösségét az emberi szenvedés iránt. Persze számtalan érvet ki lehet találni, hogy miért lenne felelőtlenség ezeknek a szolgáltatásoknak az engedélyezése. Ezek legtöbbje megfelelő szabályozással megoldható: ki végezhet ilyen tevékenységet, hogyan tájékoztassa a vevőket, hogyan kell tárolni a gyógyszereket stb. Miért baj az, ha egy idős ember az általa öt éve szedett vérnyomáscsökkentőt interneten rendeli meg, és nem kell elmennie érte a patikába kéthavonta? (Persze azon kívül, hogy a patikus nem keres rajta?)

A legtöbbet hangoztatott ellenérv az, hogy a magyar lakosság egészségügyi kultúrája fejletlen, és ezért a benzinkútnál össze-vissza bevásárolna a gyógyszerekből, nem is kapna hozzá megfelelő szakmai tanácsot, aztán jól megbetegedne tőle. A gyógyszerész jelenléte valamiféle kontrollt jelenthet ebből a szempontból. Miközben nyilván vannak problémák a magyar lakosság természettudományos műveltségével, vagy akár szövegértési képességeivel, nem nagyon szimpatikus az olyan érvelés, amely az ország lakosait 10 millió félanalfabéta drogosnak tekinti. Az embereknek a továbbiakban is lehetősége van megkérdezni az orvostól vagy a gyógyszerésztől, hogy milyen gyógyszereket szedjenek. Akik meg önpusztani akarnak, azokat a patikusok sem igen tudják megvédeni. Ezzel a logikával meg kellene kímélni az embereket az olyan döntések által okozott feszültségtől, mint amilyen például a kettős állampolgárság (valóban bonyolult) kérdése, és e helyett a Kamara előírhatná az étrendjüket vagy azt is, hogy kivel házasodjanak, mert ezek legalább akkora hatással vannak az egészségükre, és legalább olyan rossz döntéseket szokta hozni ezekben a témakörökben is.

Miért nem lett szabályozott verseny? A Gyógyszerészkamara meglehetősen nagy erővel rendelkező lobbiszervezet. Mindez már korábban is sokszor megmutatkozott. Az egyik legjellemzőbb példa az volt, amikor a kormány – az éppen érvényesnél 15 százalékkal alacsonyabban – befagyasztotta a gyógyszerárakat. Miközben ez rendkívül rosszul érintette a gyógyszergyárakat, amiket az ember nagy és erős vállalatoknak képzel, azok egész jól viselték. Nem úgy a Gyógyszerészkamara, amely kormánybuktatással fenyegetőzött, mert a patikák valamivel később kapták meg a pénzüket. Természetesen gyorsan ki is kellett dolgozni a megoldást, amely némi készpénz formájában öltött testet. A fogyasztók, és mindazok, akiknek pénzbeli kárt vagy szenvedést okoz ez a lobbiszervezet, sokkal rosszabbul szervezettek, sőt időnként el is hiszik, hogy az ő érdekük a liberalizáció késleltetése. Az egészségügy reformja – többek között – azért nem halad sehogy, mert a mindenkori kormány nem mer ezekkel az érdekcsoportokkal szembeszállni. Pedig muszáj.

Megjelent a Magyar Narancs 2005/27. számában.