ingyenebéd

Bognár Gergely

A parlamenti ciklus néhány hete lezárult anélkül, hogy az országgyűlés szavazott volna a jövő nemzedékek ombudsmanjáról szóló törvénytervezetről. A Védegylet sajtóközleménye szerint a tervezetet több évi hányattatás után legutóbb Szili Katalin terjesztette be, aki arra is ígéretet tett, hogy azt még a most elmúlt ciklusban megtárgyalja az Országgyűlés. Ez nem történt meg. Mivel a tervezetnek a következő ciklusban újra végig kell járnia a törvényalkotás útvesztőit, a közeljövőben valószínűleg nem lesz a jövő nemzedékeknek Magyarországon országgyűlési biztosa. Sajnálkozzunk-e emiatt?

A jövő nemzedékek országgyűlési biztosáról szóló törvénytervezetet Sólyom László jelenlegi köztársasági elnök dolgozta ki 2000-ben a Védegylet felkérésére (melynek vezetőségi tagja volt). A tervezet szerint az ombudsman feladata fellépni a most felnövekvő és eljövendő nemzedékek nevében, amennyiben úgy látja, hogy valamely jelenlegi politikai, gazdasági vagy társadalmi döntés veszélyezteti a jövő generációk életfeltételeit a környezet szennyezésén vagy károsításán keresztül. Az ombudsman ilyen esetekben tájékoztatást kérhet, a közvéleményhez fordulhat, vagy akár hatósági intézkedést kezdeményezhet a környezet károsítója ellen. Hatáskörébe tartozik egyebek mellett a környezetvédelemmel összefüggő jogszabálytervezetek és nemzetközi szerződések véleményezése, illetve javasolhatja környezetvédelemmel kapcsolatos jogszabályok megalkotását vagy módosítását.

Ahhoz, hogy a jövő nemzedékek ombudsmanjára vonatkozó javaslatot megítélhessük, először is szükség van némi fogalmi rendrakásra. Az alapvető probléma az, hogy a jövő nemzedékhez tartozó emberek (leszámítva a most felnövekvő generációk tagjait) nem léteznek – milyen alapon lehetne akkor a nevükben fellépni? És mit jelent az, hogy a nevükben lépünk fel?

A javaslat támogatói részben mintha azzal próbálnák e kérdések élét elvenni, hogy a jövő nemzedékek tagjainak a jogairól beszélnek.[1] Ennek az az előnye kétségkívül megvan, hogy a jogok tartalmára való hivatkozással elkerülhetjük alapvető problémánkat. Ha az embereknek joguk van a megfelelő életfeltételekhez, akkor nagyjából tudjuk, hogy mit követelhet meg e jog tiszteletben tartása, még akkor is, ha egyesek történetesen még nem léteznek. Megállapítható, hogy milyen kötelezettségek származnak e jogokból.

A Sólyom László által egykor kidolgozott törvényjavaslat azonban sehol sem említi a jövő nemzedékek jogait; ehelyett az eljövendő generációk

érdekeiről

beszél. Az ombudsman feladata ezeknek az érdekeknek a mai képviselete. Jog és érdek között azonban fontos különbségek vannak. Sok minden érdekünkben áll, amit nem véd jog. Érdekünkben áll, hogy mások elősegítsék boldogulásunkat, de nincsen jogunk rá, ami alapján azzal az igénnyel léphetnénk fel, hogy mások a mi céljainknak megfelelően cselekedjenek. Nem azonos az az állítás, hogy egy magzatnak érdeke, hogy megszülethessen, azzal, hogy joga van megszületni.

A javaslat vélhetően több okból hivatkozik jogok helyett érdekekre. Egyrészről önmagában vitatott kérdés, hogy lehetnek-e nem létező személyeknek jogaik. Másrészről, ha vannak is ilyen jogok és az ombudsman csak ezeknek a védelmében járhat el, akkor lehetőségei szűkebbek lesznek, mint akkor, amikor e személyek érdekeiben lép fel. Sok olyan – a környezet minőségével összefüggő – tevékenység, amely minden bizonnyal sérti az eljövendő nemzedékek érdekeit, nem sérti jogaikat (még ha feltesszük, hogy vannak is ilyen jogok); ezekben az esetekben az ombudsmannak nem lenne lehetősége eljárnia.

A különbségtétel azért is fontos, mert amíg a jogok kötelezettségeket teremtenek, az érdekek nem. Ha valakinek joga van valamihez, akkor kötelességem tiszteletben tartani ezt a jogot. Ha valakinek pusztán érdeke fűződik valamihez, akkor – bár erkölcsileg helyes lehet így tennem – nem kötelességem előmozdítani ezt az érdeket. Így az ombudsman tevékenységének alapja csak az eljövendő generációk érdekei iránt érzett törődésünk, értük önként vállalt felelősségünk lehet.

Ha az országgyűlési biztos a jövő nemzedékek érdekében járhatna el, akkor nem kerülhető meg az a kérdés, hogy mik ezek az érdekek. A probléma a most felnövekvő, már megszületett generációkra is vonatkozik: csak hiányos ismereteink lehetnek arról, hogy milyen életterveik és vágyaik lesznek, ha majd felnőnek. Ami a még meg nem született embereket illeti, a probléma nemcsak az, hogy nem tudjuk, mik lesznek az érdekeik. Sok ma hozott választásunk azt is meghatározza, hogy kik fognak megszületni.

Ha betiltjuk a genetikailag módosított élelmiszerek termelését és forgalmazását, a legszegényebb országok éhínségben szenvedői lakosai közül sokan meg fognak halni. Az ő gyermekeik nem fognak megszületni; a mi gyermekeink igen. Amikor a géntechnológiával kapcsolatos döntéseket meghozzunk, így vagy úgy, de ítélkezünk ma még nem létező emberek sorsáról.

Ezért nem pusztán filozófikus szőrszálhasogatás ezeknek a kérdéseknek a felvetése. Az érdekeket – akár már létező, akár még meg sem született emberek érdekeiről van szó – mérlegelnünk kell. Amennyire hiányos ismereteink és a jövőre vonatkozó bizonytalanság mellett lehetséges, mérlegelnünk kell a ma élők közötti érdekkonfliktusokban; mérlegelnünk kell a jelenbeli és az eljövendő nemzedékek érdekeit; és mérlegelnünk kell a lehetséges eljövendő nemzedékek közötti választásban.

A törvénytervezet mintha azt sugallná, hogy nincsenek ilyen érdekkonfliktusok – vagy legalábbis vannak olyan alapvető környezeti javak, melyekkel kapcsolatban nincsenek nyertesek és vesztesek, melyeket a jövő generációk egyértelmű alapvető érdekeinek, életfeltételeinek védelmében nem szabad költség-haszon elemzés tárgyává tenni. Mint Sólyom László írja egy helyütt, az a feladat, hogy „minél kevesebb tartalmi döntést hozzunk meg [a jövő nemzedékek helyett], s inkább a választás szabadságát őrizzük meg számukra”.[2]

Ha nem teszünk a globális felmelegedés ellen, akkor sokak életfeltételei jelentősen romlani fognak a jövőben, többek között a szélsőségessé váló időjárás és az egyre gyakoribb s új területeken megjelenő trópusi járványok következtében. De mekkora áldozatot kell a mai nemzedékeknek hozniuk ahhoz, hogy a felmelegedés okozta károkat elfogadható korlátok között tartsuk? Mekkora áldozatot várhatunk el a jelen nemzedékeitől unokáink érdekében? Ha például környzetetbarát, de költségesebb energiaforrásokra váltunk, hol van az a pont, ahol a jelenbeni áldozatok meghaladják a jövőbeni hasznokat?

És hogyan kezeljük a jövőt illető bizonytalanságot? Ha lemondunk az atomenergiáról, a kőolajkészletek kimerülésével elképzelhető, hogy vissza kell térnünk a szénhez. Elfogadható-e a növekvő légszennyezés, ami a jövő generációk életminőség-romlásához vezet, a nagyon kis valószínűséggel bekövetkező nukleáris katasztrófák ellensúlyozására?

Ha úgy teszünk, mintha nem lenne másról szó, mint hogy meghagyjuk a választási lehetőséget az elkövetkező generációknak, homokba dugjuk a fejünket ahelyett, hogy szembenéznénk e kérdésekkel. Úgy teszünk, mintha valóban lenne lehetőségünk arra, hogy nyitva hagyjuk a jövő generációk választási lehetőségét, miközben valójában bármit teszünk, egyes lehetőségeket elzárunk, másokat megnyitunk előttük. Úgy teszünk, mintha el tudnánk kerülni a tartalmi döntések meghozatalát. Valójában nem tudunk nem tartalmi döntéseket hozni.

Nem azt akarom állítani mindezzel, hogy nem kell törődnünk a környezetszennyezéssel, hogy nem kell megváltoztatnunk fogyasztási szokásainkat, ha élhető bolygót akarunk utódainkra hagyni, hogy nincs közös felelősségük az eljövendő nemzedékekkel szemben. De ha ez önként vállalt közös felelősségünk, akkor nekünk kell felvállalnunk, s ennek nem az a legszerencsésebb módja, hogy létrehozunk egy újabb állami intézményt. Ha magunk és leszármazottaink alapvető érdekeit érintő döntésekről van szó, nekünk kell cselekednünk. Nyomást kell gyakorolnunk rövidlátó politikusainkra, fogyasztói választásainkkal felelős viselkedésre kell kényszerítenünk a gazdaság szereplőit, és mindezek mellett tudatosítanunk kell, hogy az előttünk álló döntéseknek milyen költségei és hasznai lesznek ránk és utódainkra nézve.

Ezeket a feladatokat legjobb a társadalom önszervező erejére, a civil társadalomra bízni.

1. Így tesz például Jávor Benedek és Schiffer András cikkében. Lásd „Jövő nemzedékek ante portas” Élet és irodalom, 2006/6.

2. Sólyom László: „A jövő nemzedékek jogai és ezek képviselete a jelenben”. In Jávor Benedek (szerk.) A jövő nemzedékek jogai. Budapest, 2000, 37. o.