ingyenebéd

Muraközy Balázs

Szerencsére vannak olyan pontok a gazdaságban, ahol töpörödésről szó sem lehet. Na jó, amelyek kevésbé töpörödnek, mint korábban. Nemzeti légitársaságunk, a Malév – a vezérigazgató szerint – egyre közelebb kerül ahhoz, hogy ne legyen veszteséges. Ez midenképpen komoly derűlátásra ad okot – hiszen a korábbi öt évben 35 milliárdos veszteséget sikerült felhalmozni. Persze az állandó kétkedők kétségbe vonhatják az ilyen jóslatokat, az mindenképpen pozitív fejleménynek, hogy a Malév csatlakozott a légitársaságok oneworld nevű szövetségéhez, amely sokat segíthet a jobb helykihasználásban. Önmagában ez a csatlakozás is 2 milliárd forinttal javíthatja az eredményt.

A mély válságból kikerülő vállalatok vezetése – miután már kevésbé kell a válságmenedzseléssel bajlódniuk – új, nagyra törő stratégiát alkothatnak. Ilyen messzire tekintő, a vállalat dolgozóinak célokat adó stratégiára a Malévnak is szüksége van. És íme! Gönci János, a vállalat vezérigazgatója ezt a következő módon fogalmazta meg: „A Malévnak, mint nemzeti légitársaságnak 2006-ban az a legfontosabb kereskedelmi célja, hogy minél több magyar utast szállítson. Tavaly a magyar utasok aránya csupán 30% volt, célunk, hogy ez az arány 40%-ra nőjön.” Ezután azt is elmondta, hogy a járatok szerkezetét ennek megfelelően szeretnék átalakítani. Ezt azzal indokolta, hogy a nemzeti légitársaság akkor szolgálja legjobban a nemzet érdekét, ha minél több magyart utaztat. Véleményem szerint ne tűzzön ki ilyen célt a Malév: az a vezetés, amelyik ilyen célt tűz ki az állami vállalat elé, nem képviseli megfelelően az adófizetők érdekét.

Mit tenne az olvasó, ha egy olyan vállalat részvényese lenne, amelynek a vezérigazgatója ugyanezt a cél fogalmazza meg a vállalat legfontosabb kereskedelmi céljaként? Hozzájárul a vállalat jövedelmezőségéhez, ha stratégiáját a fogyasztók etnikai megkülönböztetésére alapozza? Csak nem szavazna ez ellen a stratégia ellen a közgyűlésen? Esetleg elgondolkodna a vezetők leváltásán? Miért viselkedhet máshogy az állami tulajdonos?

Erre azt válaszolhatja az olvasó, hogy az állami vállalatoknak más célokat kell kitűzniük maguk elé, mint a magántulajdonban lévőknek. Pontosan azért vannak állami tulajdonban, mert az adott iparágban a piac valamiért a társadalom számára nem kívánatos eredményt hoz létre. Persze a Malév inkább csak azért, mert nem sikerült eladni. Ebben az esetben pedig pont ugyanaz a feladata az adófizetőkkel szemben, mint egy magánvállaltnak a részvényeseivel szemben: igyekezni, hogy minél kevesebb adót pocsékoljon el, esetleg minél többel járuljon hozzá a költségvetéshez. A kereskedelmi céljait pedig ezzel összhangban kell meghatároznia.

Tegyük fel mégis azt, hogy léteznek olyan piachibák, amelyeknek orvoslását a Malév képes megoldani. De milyen piachibáról lehet itt szó? Túl kevés magyar utazik a Malév járatain? De miért? Nincsenek tisztában azzal, hogy feltalálták a repülőgépet? Esetleg a társadalom számára kiemelt haszonnal járt, hogy nem fapados, hanem Malév járatokon utaznak, és ők ezt a társadalmi hasznot nem veszik figyelembe döntéseiknél? De mi ez a haszon? Talán arról van szó, hogy amennyiben egy járaton csupán 30% magyar utazik, akkor őket maradandó pszichikai károsodás éri, amelyet később a közkórházak csupán magas költséggel képesek kezelni? Esetleg ha nem egy csoportban utaznak a magyarok, hanem különböző légitársaságok gépein, akkor megfogalmazódik bennük az igény, hogy idegen nyelveket tanuljanak, és így növekedni fognak a nyelvoktatásra fordított kiadások? őszintén szólva nehezen tudok olyan piachibát kitalálni, amelyiknek a tünete az lenne, hogy túl kevés magyar utazik a Malév gépein.

Elképzelhető viszont, hogy vannak olyan városok, amelyekbe nem menne közvetlen repülőjárat, ha a Malév magántulajdonban lenne, de a közvetlen járat üzemeltetésének társadalmi haszna meghaladja annak társadalmi költségét. Például azért, mert a közvetlen összeköttetés hatására több üzletember vagy oktató látogatna hazánkba, akik megismervén hazánkat később befektetnek itt vagy idejönnek oktatni. Vagy honfitársaink a közvetlen járaton nagyobb valószínűséggel jutnak el ebbe a városba, és ott fontos kulturális értékeket ismernek meg. Egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos járatok fenntartása hasznos a társadalom számára még akkor is, ha üzletileg nem kifizetendő a légitársaság számára. Ez a legfontosabb olyan pont a légiközlekedésben, ahol szükség lehet az állami beavatkozásra. Ennek persze semmi köze ahhoz, hogy hány magyar utazik a Malév járatain. És ahhoz sem, hogy a Malév állami tulajdonban van-e, sőt ahhoz sem, hogy bezárják-e vagy nem. Amennyiben a Malév magántulajdonba kerülne, a magyar állam bejelenthetné, hogy hajlandó fizetni azért, ha egy légitársaság közvetlen járatot indít Magyarországról abba a városba – és annak a légitársaságnak fizet, amelyik ezt a legolcsóbban vállalja. Ez egy sokkal hatékonyabb megoldás lenne erre a problémára, mint egy állami légitársaság fenntartása.

Remélhetőleg sikerült meggyőzni az olvasót arról, hogy az szolgálja leginkább az adófizetők érdekét, ha a Malév olyan stratégiát követ, amely a jövedelmezőségét a leginkább javítja. A kérdés ez után leginkább az, hogy miért jelent be ilyen stratégiát a Malév vezérigazgatója a televízióban. Természetesen elképzelhető, hogy tényleg azt gondolja, hogy ez a vállalat feladata: ebben az esetben talán meggyőzhető az ellenkezőjéről. Azonban felmerül az a lehetőség is, hogy ez a stratégia nem az adófizetők, hanem a Malév dolgozóinak érdekét hivatott szolgálni. Valószínűleg a vezetés és a dolgozók számára jóval előnyösebb, ha nem privatizálják a vállalatot, hanem továbbra is élvezheti az állami tulajdon ólmelegét. A privatizáció ellen viszont nyilván nem könnyű úgy érvelni, hogy a Malév ugyanazt csinálja, amit egy magáncég is csinálna, csak kicsit rosszabbul. Ha azonban nagyon sok magyar utazna a járatain, ráadásul olyan helyekre, ahova más légitársasággal nem utazhatnának, akkor könnyebben bizonyítható, hogy a Malév „stratégiai fontosságú”, és ezt a fontos vállalkozást kár lenne kitenni a magántulajdon szűklátókörűségének.

Az állami vállalat céljai sokszor nem azért mások, mint a magánvállalaté, mert kijavítja a piachibákat. Maga az állami tulajdon hoz létre olyan érdekeltségeket, amelyek károsak az adófizetők számára. A megoldás viszont kézenfekvő. Csak erősnek kell lenni. Egyszer.

Megjelent a Magyar Narancs 2006/11. számában.