ingyenebéd

Veress Gábor

Váradi Balázs „A kincsek átka” című írásában azt fejti ki, hogy egy országban váratlanul felfedezett nagy értékű nyersanyag-kincs miképp válik nagy valószínűséggel az ország kárára. A magyarázat szerint a kár egyrészt az árupiacok, a nemzetgazdasági termelés torzulásának köszönhető, ám az igazi veszélyt a többletjövedelem okozta torz társadalmi és politikai ösztönzők megjelenése okozza. A cikk üzenete, hogy bár az első veszély kevésbé jelentős Magyarország esetében, ám a második annál inkább, hiszen a „mi olajunk” az európai uniós források.

Izgalmas vitát lehetne folytatni a szerzővel a szellemes cikkben felsorolt pontokról, hogy mennyire állnak fenn ezek a problémák Magyarországon, én azonban csak pár pontot kiemelve szeretnék vitatkozni vele. A fő állításom az, hogy az európai uniós források Magyarország szempontjából kevésbé hasonlítanak egy váratlanul feltörő olajforrásra, hanem sokkalta inkább arra a helyzetre, amikor az embert beíratják egy továbbképző tanfolyamra. Ha ügyes, sokat tanul belőle, ha kevésbé, akkor lemarad a többiektől. A következőkben azt szeretném bemutatni, hogy ez a „továbbképzés” hol jelenik meg, és milyen fejlődést remélhetünk tőle.

Magyarországon a legfontosabb változás a kormányzás (governance) és a közigazgatás működése terén várható. A 8000 milliárd menedzselése és az európai szabályozás (amelyik többek közt pont a fejlődő országok segélyeinek hasztalansága miatt alakult ki) számos olyan mechanizmusra támaszt igényt, ami az elmúlt 15 évben vagy eltűnt, vagy ki sem fejlődött.

Stratégiaalkotás, programtervezés, programozás: Magyarországnak vajmi kevés tapasztalata van hosszú távú politikák, programok kialakításában. Először a kilencvenes évek közepén jelentek meg átfogó ágazati politikák, ám megvalósulásuk sokszor esetleges volt, hiszen a gyorsan változó politikai és költségvetési kényszerek közepette a célok megváltoztak, a források menetközben megszűntek, átcsoportosították, szétdarabolták azokat. Magyarországnak most a külső kötelezettség miatt kötelező legalább 7 évre gondolkozni. Most előre el kell dönteni, hogy nagyjából mire és hogyan kívánjuk ezeket a forrásokat felhasználni. Persze közben a részletek megváltozhatnak, de a célok és a keretek kevéssé. Ennek a jelentősége igen nagy, hiszen ezáltal a költségvetésbe is bekerült egy mozdíthatatlan tétel – ami a korábbiakhoz képest sokkal jelentősebben meghatározza a fejlődés irányát, mint a korábban jellemző rángatózás. Érdemes elgondolkozni azon, hogy az ilyen jellegű program tervezés hogyan hasznosítható a központi költségvetés tervezésében, vagy akár a konzisztens politikák kialakításában – akár helyben, a városok, falvak, vagy akár mamutként mozgó állami intézmények esetében is.

Szabályozott végrehajtás: Az Unió a korábbi magyarországi pályázati rendszereknél összetettebb és szigorúbb szabályokat hozott létre a források felhasználására, azok nyomon követésére. Immár nem csupán „sikeres” pályázatokra van szükség, hanem olyan jól működő (mind szervezetileg, mind jogilag, mind pénzügyileg) projektekre, amik aztán valóban hatásosak tudnak lenni. Ezeknek a projekteknek államigazgatási oldali menedzselése, mind azok nyomon követése számos új tudást hoz be a közszférába, amit más területeken (pl. szociális, jóléti, vagy akár ügyintézési munkakörökben is) sikeresen lehet majd alkalmazni.

Nyilvánosság, átláthatóság: Az uniós szabályok kötelezik a magyar végrehajtó intézményrendszert, hogy mind az előzetes tervek, mind a futó programok is teljes nyilvánosságot kapjanak. A magyar politikától és jogalkotástól hagyományosan idegen ez a fajta átláthatóság. Ám, ha az országot járjuk, szinte mindenhol belebotlunk az „Európai itt épül” táblákba. Azáltal, hogy egyértelművé válik, hogy ezeket a beruházásokat az állam támogatta, megnyílik annak a lehetősége, hogy az állampolgárok megvitassák és válasszanak, hogy ők hogyan akarják igénybe venni ezeket a forrásokat. Sőt, akár ellenezhetik is – ld. számos civil szervezet aktivitásának erősödését. A projekt-előkészítés, értékelés külső szemlélők számára is láthatóvá teszi a beavatkozások célját, eredményét – ami által a magyar lakosság által magasnak érzékelt korrupciós ráta jelentősen javulhat. Az uniós elvek komolyan vétele olyan mechanizmusok létrehozását eredményezhetik, amelyek gyorsabb fejlődéshez vezethetnek. Azaz, ha az iskolásunk belátja, hogy ha nem csal, azzal reálisabb önképe lesz magáról, ezáltal jobban tud olyat tanulni, amelyek valóban segítik a személyes fejlődését.

Elemzés, értékelés: Egy kicsit hazabeszélve[1] mindenképpen el kell mondani, hogy ennek a tanulási folyamatnak van egy korábbi magyar gyakorlatban egyáltalán nem megjelenő része: az önvizsgálat. A programok végrehajtóinak időről időre elemzéseket, értékeléseket kell végrehajtaniuk, hogyan valósulnak meg a céljaik, azok mennyire reálisak, mit érdemes változtatni az addigi gyakorlatukon. Ezeket az önvizsgálatokat segítik mind a nyomonkövetési, mind az értékelési indikátorok, amelyek mintegy külső mérceként szolgálnak a teljesítmény mérésére. Mint korábban mondtuk, a magyar közigazgatás egyik gyenge pontja pont a szakpolitikák tervezése, következetes végrehajtása. Ezek az értékelések éppen ezen kívánnak javítani, hiszen megtudhatjuk belőlük, hogy melyek azok az állami beavatkozások, amelyek hatékonyabbak, melyek azok, amelyek hatásosabbak, mindkettők, vagy egyikek sem.

Persze lehet, hogy Magyarország úgy veszi ezt a „tanfolyamot”, mint ahogy egy átlagos magyar diák venné – úgy csinál, mintha komolyan venné. Bejár ímmel-ámmal, levizsgázik, közben egy kicsit puskázik, de azért a plecsni meglesz. (Ez egy járható út, gondoljunk csak az örök notórius Görögországra!) Nos, én ebben az ügyben nem szeretnék állást foglalni. A tanulás általában fáradtságos munka, rövid távon nem látja az ember a hasznát, sokszor később sem biztos, hogy kifizetődik – ám ha már be kell járni, talán mégiscsak ragad ránk valami.

A problémák, amelyeket Váradi Balázs is említ, valósak. Ám a fentebb vázolt új szabályok, eljárások megtanulása már sokat lendíthet a „periferikus, gyönge intézményekkel megvert posztszocialista országok” kormányzásán, ezzel segítve azt, hogy a források valóban áldást jelentsenek, ne pedig átkot. Politikai közgazdászként ekkor a kérdés úgy fogalmazható meg, hogy melyek azok az ösztönzők, amelyek a szabályok betartását, a fenti mechanizmusok valós elsajátítását, tovaterjedését serkentik? Azaz, a kérdés immár pedagógiai-módszertani: hogyan vegyük rá vásott nebulónkat, hogy immár tényleg tanuljon, ne csak köntörfalazzon?

[1.] A szerző a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség Elemző, Értékelő, Modellező Főosztályának elemző közgazdásza.

+ A Váradi-Veress vitát foglalja össze, ill. egészíti ki a portfolio.hu cikke: Elátkozott EU-támogatások - mit ér a könnyen jött pénz?