ingyenebéd

Antal Dániel

A sikeres magyar gazdasági rendszerváltás lendülete uniós csatlakozásunkat követően megtört. A tervgazdaságból a piacgazdaságba történő átmenet első tizenöt évében nemzetgazdaságunk teljesítménye meghaladta a tervgazdaság utolsó időszakáét, a magyar emberek jövedelme történelmi léptékkel is meredeken növekedett. Úgy hihettük, hogy az egyik legfejlettebb közép-európai nemzet vagyunk.

A múlt év végére azonban megtorpant felzárkózásunk az EU átlagához. Románia sok gazdasági mutató tekintetében megelőzőtt bennünket és idén a szlovák nemzetgazdaság a miénknél magasabb fejenkénti jövedelem előállítására lesz képes. De nemcsak ez az összehasonlítás mutat kissé lehangoló képet. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) számításai szerint Magyarország gazdasági teljesítménye szempontjából a világranglista 41. helyén áll. Az összes nemzetgazdaság 23 százaléka, azaz 40 nemzetgazdaság képes a miénknél magasabb fejenkénti bruttó jövedelem előállítására (az árakkal korrigálva), és 150 képes ennél csak gyengébb teljesítményre. A Világgazdasági Fórum hazánk versenyképességét a világpiacon szintén a 41. helyre tette a Globális versenyképességi jelentésben.

A rangsorból az is kitűnik, hogy a piacgazdaság modellje világszerte jól teljesít: a nálunk fejlettebb nemzetgazdaságok kivétel olyan piacgazdaságok, amelyekben a gazdasági szabadság szintje is magasabb a hazainál. (Magyarország a Heritage Foundation és a Wall Street Journal gazdasági szabadságot mérő indexe szerint a 44. legszabadabb gazdaság a világon). Ugyanakkor azt sem hiszem, hogy piacgazdaságunk „koraszülött” jóléti vagy szociális jellege egyfajta rendszerhiba volna. A világ legversenyképesebb nemzetgazdaságai között olyan jóléti államok is találhatók, mint a dán vagy a svéd. Közösségi választás kérdése, hogy az emberek egyes szolgáltatásokat a piacon akarnak megvenni, vagy az adóhivatal útján akarják rendezni a számlát. A liberális és a szociális piacgazdaságok is képesek kiváló teljesítményre. A versenyképesség problémájának megoldása tehát nem okvetlenül a „jóléti kiadások” lefaragása.

Nem kétséges tehát, hogy a piacgazdaságok világméretű versenyében csak szabad versenyes piacgazdaságként van esélyünk talpon maradni. Ha a többiek fejlődnek, és sosem adják alább, nekünk is ezt kell tennünk. És erre minden elvi lehetőséget meg is adott magának ez az ország. 1989-ben e társadalmi-gazdasági modell, a liberális demokrácia mellett köteleztük el magunkat, s ezt az elhatározásunkat azóta több demokratikus választáson megerősítettük. A gazdasági és politikai átmenet szabályait rögzítő, 1989-es átmeneti alkotmányunk „a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében” úgy rendelkezik, hogy „Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát”. Papíron tehát minden adott ahhoz, hogy Magyarország minden polgára egyenlő eséllyel váltsa kreativitását, dolgosságát gazdasági sikerre. Téved, aki modellválságot sejt amögött, hogy tizennyolc évvel a gazdasági átmenet megkezdése után nem adatott meg az általános, a társadalom minden csoportja számára kézzelfogható jólét. A hibát máshol kell keresnünk.

*

Versenyképességünk visszaszerzése egyike azoknak a nemzeti céloknak, amelyek megvitatására a kormány, az Országgyűlés, az Akadémia és a kamarák képviselőiből létrejött a Versenyképességi Kerekasztal. A bevezető tanulmányt Vértes András készítette (pdf letöltés) s már ezt a kiindulópontot is szakmai vita övezi. Madár István amellett érvelt, hogy ez a tanulmány nem alkalmas a versenyképességi hátrányok azonosítására, és hogy helytelen a versenyképességgel a nemzetközi tapasztalatok szerint kevés összefüggést mutató adórendszert állítani gondolkodásunk középpontjába. Chikán Attila és Czakó Erzsébet tizenkét éves tudományos kutatásukra alapozva azt mutatták be, hogy a hazai vállalkozások egyre nagyobb tehernek érzik a magyar állam és a gazdaságpolitika működését, noha a nemzetgazdaság versenyképességét nem lehet a piacokat egyre jövedelmezőbb termékekkel meghódító vállalatok versenyképességétől elválasztani. Ezekkel a kritikai észrevételekkel egyetértve úgy vélem, szükség van egy olyan alapos diagnózisra, ami megmutatja, hogy a rendszerváltás nem teremtett elég stabil gazdasági alkotmányosságot.

*

A piacgazdaság legnagyobb, Nobel-díjas teoretikusa, Milton Friedman szerint az általunk is választott rendszer lényege a szabadon gyakorolható magántulajdon három szavával írható le. Magyarország elkötelezte magát a magántulajdonon alapuló piacgazdaság mellett, de állami intézményei, jogrendszere ennek nem nyújtanak optimális működési környezetet. A nagy célnak alapvetően megfelelő alkotmányunkat – hasonlóan a gyarmati sorból felszabaduló afrikai országokhoz – kevéssé tudjuk megtölteni valódi tartalommal. Az intézményi közgazdasági megközelítés szerint egy ország versenyképességét egyes gazdasági intézményeinek teljesítménye határozza meg, ide értve a vállalkozásokat, az őket körülvevő közintézményeket, és a nem intézményesült, de berögzött szokásokat is.

Úgy vélem, Magyarországon ebben kell keresnünk bajaink gyökerét. A versenyhátrányt ott kell keresni, ahol nincsen verseny, vagy ahol nem is akarnak versenyezni. Míg vállalkozásainknak a globális versenyben folyamatosan többet kell teljesíteniük, az őket körülvevő szélesebb intézményi körön a kormányzat, a szokásokon az oktatásban, nevelésben részt vevő intézmények tudnak csak javítani. A első rövid-, a második hosszú távú feladat. A döntően magánvállalkozások és munkavállalóik által előállított bruttó hazai termékben (GDP) kifejezett jövedelme alapján a magyar produktív szférát 40 ország előzi meg. A legtöbb gazdasági intézményünk teljesítménye ennél jóval szerényebb. A Világbank összehasonlítása szerint a 41. helynél jobban áll az idejekorán magánosított pénzügyi közvetítő rendszerünk, vagyis hazánk hitelintézeti rendszere meglehetősen fejlett. Ugyanez mondható el a magánjogi szerződések érvényesítéséről is. Ugyanakkor adó-, vám-, külkereskedelmi rendszerünk, hatóságaink és bíróságaink jóval fejletlenebbek – átlagosan a 80. hely környékén állnak gyorsaság és költségesség szempontjából.

Igazuk van azoknak a magyar vállalkozásoknak és azoknak a magyar munkavállalóknak, akik úgy érzik, hogy erőn felül teljesítenek, de az, hogy a fejlett országok közül nálunk jut egy adófizetőre a legnagyobb adóteher, pusztán tünete, nem oka a magyar gazdaság versenyképtelenségének. Igaz, hogy túl kevés az adófizető, de ez is csak tünet: kevesen dolgozunk, és kevesen kérünk számlát. A magyar állam a nemzetgazdaság fejlettségéhez képest nem szed túl sok adót, csak rossz, és gyakran felesleges intézményeket finanszíroz belőle. A világ 41. legfejlettebb gazdaságának szereplői befizetéseikből a világ 80. legfejlettebb gazdasági intézményrendszerét tartják el. Ugyan az APEH a rossz hír hozója, de az igazi problémák a földhivatalban vagy a cégbíróságon kezdődnek. Modellválság helyett sokkal helyesebb intézményi válságokról beszélni. Magyarország például épp a törvényesen szerzett magántulajdon közhiteles regisztrálásában (lásd az ingatlannyilvántartást) és a befektetők jogainak védelmében rendelkezik kimagasló versenyhátránnyal; ezeken a területeken a világ országainak a fele megelőz bennünket.

*

A magyar gazdasági rendszerváltás kisebb részben az 1968. óta zajló, a „második gazdaságként” működő piacgazdasági jellegű szigetekre, az óvatos „reformokra”, nagyobb részben pedig a nyugat-európai piacgazdaságok intézményeinek átvételére épített. Mára gazdasági jogrendszerünk és az annak végrehajtásáért létrehozott állami intézmények döntő többsége uniós előírást követ. De a másolásban nem bizonyultunk elég jónak: a Világbank, az OECD vagy a World Economic Forum mérései szerint a régiókban nem egy rendszerváltó ország több hasznos mintát talált a csatlakozási dossziékban. Mintha magunk sem értettük volna meg, hogy miért csatlakoztunk az Unióhoz.

Mi sem jobb példa erre, mint épp a versenyképesség kérdése. Az Európai Uniónak magának is van egy kötelező versenyképességi programja, az ún. lisszaboni célok végrehajtása; ám ebben Magyarország éppenséggel nem jeleskedik. A Centre for European Reform hat éve elemzi, hogy az egyes EU-tagok mekkora erőfeszítéseket tettek a lisszaboni célok megvalósításáért. Magyarország 2004-ben az akkor 25 tagú EU középmezőnyében, a 14. helyen kezdte, mára a 19. helyig csúszott. Erőfeszítéseink egyenletesen gyengék: egyetlen szempontból sem kerültünk még szégyenpadra, ami már előfordult Csehországgal, Lengyelországgal és Ausztriával is, de semmiben sem mutattunk kimagasló teljesítményt. Az unió gazdaságpolitikájában, vagyis az Európai Gazdasági és Monetáris Unióban (EMU) eleve nem is vehetünk teljes jogú tagként részt, mivel nemzetgazdaságunk nem teljesíti a maastricthi minimumcélokat.

*

Ha versenyhátrányunkért elsősorban a legrosszabbul teljesítő gazdasági intézményeink a felelősek, úgy először ezeken kell részletes állagfelmérésük után változtatni. Versenynek kell kitenni a közműveket, és a közhivatalok számára is érzékelhetővé kell tenni a globális verseny szellemét (hiányos mondat: a versenyképességre érzékenynek a közhivatalokat), hiszen ezek minden magyarországi vállalkozás számára költséget okoznak. Ha a versenyhátrányunkat itt kezdjük el keresni, valószínűleg arra is választ találunk, hogy miért nem olyan fontosak az adóterhek: a gyakran szükségtelen eljárásokat végző hatóságok lényegesen több eljárási díjat szednek, mint amennyi társasági adót fizetnek a vállalkozások. A kiszámíthatatlan és lassú bíróságok illetékterhe a teljesítményhez képest a legmagasabbak között van a világon. Az állami tulajdonú postai, vasúti és energetikai cégek hatékonyságának tíz százalékos növelése (például egy jobb tulajdonos, vagy egy erős árszabályozó hatóság kezei között) a teljes befizetett társasági adó egyharmadára rúgó postai, vasúti és energetikai számlacsökkentést tenne lehetővé a vállalkozásoknál és a lakosságnál is. Így több jutna kutatásra, fejlesztésre, és már ettől nőne a dolgozók elkölthető jövedelme is.

*

Eddig csak intézményekről volt szó, ám azok a szokások és társadalmi elvárások, amelyek a gazdaságban részt vevő emberek és eltartottjaik mindennapjait kormányozzák, ugyanolyan fontosak, mint a vállalatok, közművek és hatóságok fejlettsége. Nem az APEH-et kellene turbózni, ha a taxistól már csak azért is elkérnénk a számlát, hogy az áfa eljusson saját gyermekünk iskolafenntartójához. A gazdasági aktivitás növelése nem csak jól szervezett munkaközvetítő irodát igényel, hanem azt is, hogy a munkaszerződéssel nem rendelkező dolgozó munkakereséssel, és ne fusizással vagy segélynyomtatványok töltögetésével kezdje a napját. A vállalatok versenyképessége akkor növelhető jobban, ha dolgozói arra törekszenek, hogy jobban dolgozzanak, ha kívánják az előléptetést és munkakörük bővítését, ha munkaidejükben azon törnék a fejüket, hogy miként tudnának több feladatot értékesebben elvégezni az előző naphoz képest. A legtöbb innováció már csak így születik, ez az attitűd fejlesztési támogatással vagy adócsökkentéssel aligha alakítható ki.

Az első közgazdászok egy nemzetgazdaság teljesítményét kizárólag a benne elvégzett munka értékével azonosították; a kapitalizmus első átfogó gazdaságszociológiai leírása Max Webertől pedig éppen a különböző felekezetekhez tartozó emberek munkaethoszára vezette vissza a piacgazdasági átmenet sikereit és kudarcait. Mai gazdaságpolitikai elméleteink jelentősen átalakultak, de azt senki nem tagadja, hogy a szervezeti fomában nem megtestesült intézmények, vagyis a napi szokások és az elvárásoknak megfelelő hárítások ugyanolyan erős, ám hosszabb időn át stabil hatással vannak egy adott nemzetgazdaság teljesítményére, mint a vállalkozásokat körülvévő intézményesült szervezetek. Egyes szokások erősítik, mások gyengítik a gazdaság teljesítményét. A tavalyi Nobel-díjas Edmund Phelps egy esszéjében arra tett kísérletet, hogy az általa gazdasági kultúrának nevezett, nem megtestesült intézmények – a törekvés az előmenetelre, a nagyobb felelősségvállalás képessége munkavállalóként vagy egyéni vállalkozóként, a munkában való kiteljesedés társadalmi elfogadottsága – alapján magyarázza Európa harmadik generáció óta tartó versenyképességi lemaradását Észak-Amerikához képest. Mi, magyarok ezen mutatók szerint valahol Észak-Amerika és Európa között vagyunk: ez a pozíció szükséges, de nem elégséges feltétele a felzárkózásnak Nyugat-Európához.

Az alapösszefüggés látványos: a világ minden olyan népe gazdagabb nálunk, ahol az emberek elégedettebbek magukkal és a munkájukkal, illetve többet dolgoznak, függetlenül az adórendszertől vagy az állami támogatáspolitikától. A nem intézményesült gazdasági normák olyan mintákon alapulnak, amelyeket az emberek a családban, az iskolában, az értékek szerint szerveződő közösségekben – például vallási intézményekben – sajátítanak el. Éppen ezért az ország hosszú távú versenyképességéről szóló vitát nem sajátíthatják ki a közgazdászok, és nem különíthetik el a nevelési és oktatási rendszer megújításáról szóló vitától. Ezen a téren nincsenek gyors megoldások. Sőt, még diagnózisunk sincs: nem tudjuk, hogy melyek azok a jó szokásaink, amelyek segítségével utólérhetjük Európát. De egy biztos: a versenyképesség visszanyeréséhez nem csak az előttünk nyargalókat kell meglesnünk, hanem néha tükörbe is kell néznünk.

A szerző a Magyar Vasúti Hivatal elnöke, a Versenyképességi Kerekasztal tagja. A cikk kevesebb hivatkozást tartalmazó változata a Magyar Narancs 2007/15. számában jelent meg. A linkek mögött gyakran szabadon kiegészíthető és vitatható anyagok találhatók, azért, hogy a vitába minél több olvasó bekapcsolódhasson.