ingyenebéd

Baranyi László

Az egészségbiztosítási törvény vitái arról szólnak, hogy egy ideális állami egészségügyet hasonlítgatunk a démoni, embertelen, pénzéhes „kutyáknak harca ez egy konc fölött” típusú piachoz. Ez a baromság böfögődik vissza mindenhonnan. Ha egészségügyről van szó, mintha elfelejtenénk, hogy az állam egyrészt messze nem ideális, másrészt nem is oszthatatlan, minden alattvalójának a legjobbat akaró entitás.

A magyar egészségügyi rendszert szeretik „bismarcki”-nak nevezni, pedig a kettő olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. A „bismarcki” rendszer egy „minden foglalkoztató a saját pénztárán keresztül finanszírozza a dolgozói egészségügyi ellátását” jellegű modellhez hasonlítana a legjobban. A magyar rendszer egy jelzővel írható le a legjobban: tipikus posztkommunista egészségügy. Hasonlít egyes európai megoldásokhoz, de sajátosan magyar. Európában jobban ismerik a saját rendszerüket a döntéshozók, jobban szeretnek adatokra támaszkodni, itten nálunk csak zavaróak a tények. A transzparencia minimális. Németországban legalább két lehetősége van az egyénnek: vagy megy a regionális pénztárba vagy az ágazati pénztárba, ha pedig magas jövedelmű, akkor privát megoldást is választhat.

Minden rendszernek vannak haszonélvezői; a jelenlegi magyar rendszernek is. Vannak, akik minden változtatási szándék elébe fognak feküdni, akár a sumér vagy az ősközösségi egészségügyi modellt szeretnénk választani. Az ellenkezés nem a piacnak szól, hanem a változásnak.

A magyar egészségügy nem egyforma szolgáltatást nyújt az összes biztosítottnak. Jelenleg is vannak egyenlőtlenségek az ellátásban, de ezt csak sejteni lehet. Nem kap mindenki egyforma lúdtalpbetétet. Sőt, a rendszerben nem igazán érdeke senkinek, hogy kiderüljön az, hogy vannak egyenlőtlenségek, és ha igen, akkor mekkorák.

Rengeteg pluszköltséget jelent a beteg számára a szolgáltatás igénybevétele: várakozás, kiesett szabadidő, hálapénz stb. Ezeket meg sem próbálta soha senki felmérni. Ha ezen költségek csökkennek a jövőben, azt senki sem fogja látni, és nem fogja a változás javára írni, csak a betegek.

Az orvos, a kórház, a szakrendelő önmaga ügynöke is, saját céljai vannak. Nem feltétlenül egyezik meg a beteg célfüggvénye és a szolgáltató célfüggvénye. Vajon mit tesz a kórház vagy az orvos, ha az érdeke ütközik a beteg érdekeivel? Közkeletű vélekedés, hogy az orvos mindig a betegéért van, de ha megkapargatnánk ezt a hitéleti tételt, lehet, hogy komoly meglepetésben lenne részünk. Nem tudok olyan vizsgálatról, amely azt nézte volna meg, hogy a betegek milyen minőségben kapják meg az ellátást, a megfelelő ellátást kapják-e és hogy a hasonló diagnózisok kezelésében milyen eltérések mutatkoznak országszerte.

Az előzőekben említett közvélekedéssel ellentétben viszont a profit csak a beteg érdekével ellentétes lehet. Aki egy kicsit is közgazdász, tudja, hogy ez piaci szerkezettől, állami szabályozástól és ezer más tényezőtől függ. Megjegyzem, hogy az OEP bevételeinek nagy része profitorientált magáncégek zsebébe vándorol, úgyhogy ezen az alapon talán az AstraZeneca is legyen a magyar állam kezében.

Az OEP soha nem lesz költségtudatos. Mindig könnyebb lesz az államon behajtani a hiányt, mint a szolgáltatókon számon kérni bármit is. Miért? Segítek: puha költségvetési korlát. Jöhetünk azzal, hogy az OEP valójában monopszónia; ez igaz lenne, ha kemény lenne a költségvetés és nem lennének erős lobbik és eladók a másik oldalon. (Nem igazán egy kórház jelenik meg eladóként például, hanem a kórházszövetség.)

A piac alternatívája a központi tervezés (ezalatt értem a regionális és a megyei tervezést is mint alternatívát). Az egészségügytől mindenki azt várja, hogy a lehető legnagyobb egészségnyereséget szerezze meg a társadalomnak. Ez az egész társadalomra vonatkozó célfüggvény. Az a vélekedés, hogy ezt a függvényt a központi tervezés jobban tudja maximalizálni, mint a piac, általános ma nálunk. Lehet, hogy létezik olyan központi tervezés, amelyikre ez igaz. Igaz ez a mai magyar állapotokra? Nem lehet, hogy ha egy hatékonyabb központi tervezést szeretnénk, akkor legalább ekkora felfordulás lenne?

A mai rendszerben rengeteg szereplő van: kis és nagy lobbik, szövetségek, erős érdekérvényesítő képességgel bíró személyek, szakszervezetek, profitérdekelt gyógyszergyárak, profitérdekelt gyógyászati segédeszköz-gyártók, profitérdekelt dialízis szolgáltatók, hálapénzre éhes szülészorvosok, a betegért élő szülészorvosok, műhibaperre éhes ügyvédek, állami bürokraták, pénzügyminiszterek, minisztériumok, OEP, mentők, háziorvosok, szakorvosok, kórházaknak dolgozó mosodák és kifőzdék, orvosi műszer-forgalmazók, informatikai cégek, tanácsadók, közgazdászok. Mi a céljuk? Mit szeretnének? Mi mozgatja őket? És a cselekedeteik eredőjeként milyen szolgáltatást kapunk? Hatékony rendszert eredményez ez? És ott vannak a betegek. Kinek van nagyobb befolyása a döntéshozatalra, a törvényhozásra, a kórházak gazdálkodására? Kik adják egymás kezébe a kilincset a miniszter előszobájában? Erős szereplő-e az állam? Kinek az érdeke ezek közül a pénztárak megjelenése?

Szóval legyenek kétségeink minden irányban. És ha lesznek pénztárak, hogyan fognak versenyezni? Ha versenyeznek, miben fognak versenyezi? Jól van-e megalkotva a törvényben a pénztárak állami szabályozása? Talán erről kellene már vitatkoznunk.