ingyenebéd

Veress Gábor

Az MTV kuratóriuma úgy döntött, hogy nem fizet a labdarúgó-ligának évi 450 millió Ft-ot a focimeccsek közvetítési jogáért, csak ha a Liga pályázatot ír ki, és ezen kiderül, hogy ez a valós piaci ár. A Liga erre kitiltotta az MTV-t a meccsekről, és az ATV-n láthatók ezek az események. (Mondjuk az ATV az én lakásomban olyan szemcsés, hogy csak a nagyobb termetű játékosokat lehet látni rajta). Ebben az írásban a piaci ár fogalmának rövid vizsgálata után méltatom ezt a döntést, amivel teljesen egyetértek.

A piaci ár – talán szerencsére – sok közgazdasági fogalomhoz hasonlóan némi misztikus fénnyel lett bevonva. A piaci ár valami olyan, ami méltányos, megmutatja valaminek a valódi értékét, és ha valamiért a piaci árat fizetjük, akkor nem járhatunk rosszul. Valóban, a klasszikus közgazdaságtan azt állítja, hogyha a világ súrlódásmentes, és az adott piac keresleti és kínálati oldalán is sok (konkrétan végtelen sok) szereplő van, akkor a piaci ár megmutatja, hogy mennyit ér az adott termék azok számára, akik azt eladják vagy megveszik. Az elmélet azonban végképp nem állítja azt, hogy mindenképp jól járunk, ha megveszünk valamit a piaci áron.

Vizsgáljuk meg a jelenlegi helyzetet. Amennyiben a Liga pályázatot ír ki, akkor viszonylag korlátozott számú jelentkezőre lehet számítani. Konkrétan a két országos kereskedelmi televízióra és a VIASAT3-ra. Korántsem biztos azonban, hogy ezek mindhárman jelentkeznek: egyáltalán nem világos, hogy szombat és vasárnap délután fantasy-filmek helyett érdemes magyar focit adni. Nem biztos, hogy ez éppen belefér a műsorstruktúrába stb. De még ha mindhárom televízió jelentkezik is a pályázatra, akkor is igencsak messze áll a számuk a végtelentől. Például, ha az egyik adó tudja, hogy a másik nem nagyon szeretne sokat fizetni, ennek megfelelően alakíthatja ajánlatát. Arra számíthatunk, hogy kiderül, hogy kb. mennyit ér ez a jog annak, aki azt ma Magyarországon a leghatékonyabban tudja felhasználni, és hogy ki ez. Jelenleg az sem világos, hogy ez a jog egyáltalán pozitív értékű-e. Azt vitatni, hogy általában Európában szokott-e fizetni a köztévé a közvetítési jogért, nem sok értelemmel bír: a magyar bajnokság nézettsége nem hasonlítható össze ezekkel a bajnokságokkal.

A kuratórium igénye teljesen jogos: nem szeretnének egy olyan jogért félmilliárd forintot fizetni, ami lehet, hogy semmit sem ér. És valóban a pályázat kiírása egy viszonylag hatékony mód ennek az információnak a megszerzésére. A másik lehetőség az volna, hogy egy szakértő vállalat kiszámítja, hogy mennyit ér ez a jog, mégpedig elsősorban abból, hogy hányan néznék a meccseket és ez mennyi reklámbevételt generálna. A közvetítési jog értéke nagyjából egyenlő ezzel a bevétellel. Általában egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen értékbecslés pontatlanabban mutatja az értéket, mint a pályázaton kialakult ár (ha csak ilyen kevés szereplő van). Most azonban a következőtől lehet tartani: az értékbecslés alapján kapott árat esetleg nem fogadná el a Fociliga, és a vita tovább folytatódna. Az önmaga által kiírt pályázat eredményét kénytelen lenne elfogadni a Liga. Vagyis a kuratórium nem csak jó irányú döntést hozott, hanem jó taktikát is választott.

Azonban – mint már említettem – attól hogy valamit piaci áron kínálnak, még nem biztos, hogy azt meg kell vennem. Ez abból adódik, hogy az emberek és a vállalatok különbözőek: van aki szeret valamit, van aki nem, van olyan vállalkozó akinek megéri alkalmazni egy technológiát, mert képzett, és van aki nem. Hiába kínálják a brokkolit a piacon teljesen méltányos áron, mégsem fogom megvásárolni, mert nem szeretem. A televíziók is különbözően tudnak felhasználni egy erőforrást. Amikor a TV2 adta Lagzi Lajcsi műsorát, hülyére keresték magukat. Az MTV által szervezett Roadshow és társainak nézettsége töredéke ennek, nem is beszélve a reklámbevételről. Vagyis egy teljesen hasonló műsor sokkal több jövedelmet hoz egy kereskedelmi adónak: ezért számára nagyobb is az értéke. Ugyanez igaz lehet a fociközvetítésre is. Egyrészt a kereskedelmi televíziók nézettség eleve nagyobb. Másrészt a kereskedelmi televíziók valószínűleg sokkal hatékonyabban tudnak bánni a hirdetőkkel, mert ebbe jelentős erőforrásokat fektettek; hasonló nézettség mellett is jelentősen nagyobb lehet a bevételük. Esetleg a meccsek közvetítését technikailag is hatékonyabban tudják megoldani (ami nem biztos, mert ebben a köztelevíziónak sokkal nagyobb tapasztalata van). Mindezek miatt valószínűleg minden társaság számára más értéket képvisel ez a jog. Attól, hogy az egyik kereskedelmi TV számára fél milliárd forint a közvetítés értéke, elképzelhető, hogy a köztévé számára csak fele annyit. Vagyis az, hogy valamit a piaci áron adnak, nem jelenti azt, hogy a köztévének azt meg is éri megvenni. Ha a jog értéke kisebb, mint annak az ára, akkor a köztévé egyszerűen ne vegye meg a műsort. Hiszen van a piacon egy olyan szereplő akinek a jog többet ér, mint az M1-nek: ekkor a Liga jól jár, és a jog ahhoz kerül, aki azt a leghatékonyabban tudja felhasználni.[1]

A köztévé semmiképpen ne fizessen többet, mint a piaci ár, vagy amennyit neki ér a jog. Ekkor ugyanis a köztévé támogatná a Ligát, aminek semmi értelme nincs. Ez a köztévének nem feladata. Ha az állam támogatni szeretné a Ligát, adjon neki pénzt: ez sokkal átláthatóbb megoldás, legyen benne a költségvetésben, hogy az adott évben mennyibe került a remek színvonalú bajnokság fenntartása. Persze ez nem érdeke néhány politikusnak, de elsősorban nem érdeke a Ligának. Ha átlátható lenne a támogatása, akkor sokkal könnyebb lenne megvágni azt, például ha egy takarékossági csomagra van szükség: az elsők között adódna, hogy kevesebb pénzt adjanak a focira. Most azonban valószínűleg számtalan helyről kapnak különböző jogcímeken pénzt, sehol sem látható, hogy mennyivel támogatja őket az állam. Ez egy rendkívül rossz struktúra: akármilyen értékítéletünk van a magyar labdarúgásról, fontos, hogy mint adófizetők tudjuk, hogy adónk mekkora része érkezik meg e nemes célra.

A Liga viselkedése természetes: mivel képtelen állami támogatások nélkül fenntartani magát, mindent megtesz azért, hogy el ne veszítsen egy ekkora összeget. (Egyébként van némi logika abban, hogyha a tévé nem fizet, akkor nem is közvetíthet.) Mindenesetre ez a közvetítési díj a Liga olyan szerzett jogai közé tartozik, amitől meg kell fosztani. Ha a közvetítési jog értéke a piacon dől el, a liga ösztönözve lesz arra, hogy normális színvonalú mérkőzéseket szervezzen, mert akkor több pénzt kap a közvetítési jogért. Kis foci – kis pénz, nagy foci – nagy pénz.

Összességében tehát ezt a döntést jó irányba mutatónak tartom. Hasznos lenne a kuratóriumnak mostantól azokra a kiadásokra is hasonlóan kritikusan odafigyelni, amelyek egyenként nem ilyen nagyok, és nem egy teljesen külső szervezetnek fizetnek, hanem saját alvállalkozóiknak, munkatársaiknak. Az igazán sok pénz ugyanis itt folyik el. Különösen célszerű lenne, ha nem csak akkor gondolkoznának ezeken a kérdéseken, amikor nem kapnak annyi pénzt amennyit szeretnének. Ha ugyanis ez ilyen erősen ösztönzi őket a megtakarításokra, akkor egyértelmű, hogy mit kell tenni.

[1] Felmerülhet az az érv, hogy a mérkőzések közvetítése valamilyen közcélt szolgál. Ebből két dolog következhet, attól függően, hogyan értelmezzük a köszolgálatiságot: 1. nagyon fontos, hogy valaki közvetítse ezt az eseményt. 2. nagyon fontos, hogy a köztévé közvetítse az eseményt. Az első esetben semmi gond nincs: ha a pályázatra jelentkezik valaki, akkor az fog közvetíteni, ha nem jelentkezik senki, akkor kiderül, hogy a jog értéke nulla, és a köztévé közvetít ezen az áron.

A második esetben – bár ez az értelmezés szerintem nem túl értelmes – a köztévé eldönti, hogy üzletileg mennyit ér neki a közvetítés. E mellett meghatározza, hogy mekkora annak az erkölcsi értéke, hogy ő közvetít és nem más (vagyis a nagyon fontost lefordítja Ft-ra). A kettő összeadásából megkapja, hogy mennyit ér neki a jog, és akkor veszi meg, ha az árverés során kialakult ár kisebb ennek a kettőnek az összegénél. Vagyis a közszolgálatiság semmilyen értelmezése nem változtat jelentősen az eddigieken.