ingyenebéd

Jankovics László

Az utóbbi napokban-hetekben újra slágertémává vált a mainstream médiában a forint árfolyama meg a jegybanki alapkamatláb, és valószínűnek tartom, hogy a bulvárlapokban ezúttal nem az örökzöld december elejei „Várja-e már az első hóesést?” című kérdést teszik fel a sztárpékeknek és sztárjárókelőknek, hanem az „Ön szerint meddig marad gyenge a forint?” dilemmára váltottak az újságírók.

Ezen még akár mosolyogni is lehetne, de hát erről írnak flekkeket a politikai napilapok vezető publicistái is, amiken viszont azt hiszem még szórványos közgazdasági alapműveltséggel is kötelező sírni. No de hagyjuk is ezt, hiszen én nem a sajnálatos piaci események médiareprezentációjáról szeretnék itt írni (habár ez is megérne jópár misét), hanem egy sajátos aspektussal szeretném kiegészíteni a jelenleg is zajló események közgazdasági interpretációját. Mégpedig egy olyan megfontolással, amit meggyőződésem szerint érdemes észben tartanunk, hiszen a közeljövőben is segítséget adhat a várható történések megfelelő értelmezési keretbe helyezéséhez. Az állításom a következő: a magyar kötvény- és bankközi devizapiacon a közelmúltban észlelhető magatartások kiváló illusztrációként szolgálnak a közgazdaságtudományban „időinkonzisztenciaként” elnevezett probléma szemléltetéséhez.

Az időinkonzisztencia (dinamikus inkonzisztencia) problémakörének alapcikke több, mint negyedszázada jelent meg Finn E. Kydland és Edward C. Prescott tollából. (Rules Rather Than Discretion: The Inconsistency of Optimal Plans. Journal of Political Economy. 1977. június, 473-492.o. A hazánkban elterjedt források közül közérthető leírás található a tételről Gregory N. Mankiw: Makroökonómia című tankönyvében (399-404.o.), és egészen frappáns összefoglaló hallgatható a témáról Pete Péter vonatkozó egyetemi előadásain is). Az időinkonzisztencia problémája a gazdaságpolitika hitelességéhez kapcsolódik: egy adott időpontban meghozott optimális döntés pusztán az idő múlásával, a folyamat dinamikájából következően válhat szuboptimálissá, ugyanis a vezetők számára túlzottan erős kísértés lép fel a döntés megváltoztatása mellett.

A következő példa talán érzékletesen szemlélteti a jelenséget: tegyük fel, hogy a helyi önkormányzat az ingatlanfejlesztések ösztönzése érdekében megígéri, hogy 100 évre eltörli az építményadót a vállalkozások számára, majd az ingatlanállomány dicséretesen gyors gyarapodása után mégis bevezeti, hiszen a már átadott épületek „nem menekülnek el”, és a pótlólagos adóbevételekből más irányú kiadások (pl. közösségi játszóterek építése, vagy akár a képviselői tiszteletdíj emelése) is finanszírozhatókká válnak. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a szituáció kialakulásához nem szükséges semmiféle rossz szándékot, vagy alattomosságot feltételeznünk a hatóságokat megszemélyesítő emberekről: amikor a döntést meghozták adott esetben ők is őszintén gondolták az ingatlanadó hosszú távú eltörlését, de a beindított folyamat önmozgása okán számukra megváltozott az optimális szabály. A racionálisan gondolkodó és informált piaci szereplők persze látják és érzékelik ezt a potenciális problémát, és eleve nem fognak hinni az adó eltörlését bejelentő választott politikusoknak. Az időinkonzisztencia tehát az explicit becsapási, átverési szándék feltételezése nélkül is a gazdaságpolitikai döntéshozók hitelességének és szavahihetőségének megkérdőjelezéséhez vezethet.

Most térjünk vissza a hazai pénzpiaci fejleményekhez. A forintgyengülés és az állampapír-piaci hozamemelkedés kapcsán megkérdezett hazai és külföldi elemzők szinte mindegyike kiemelte a hitelességi probléma szerepét a történtekben, azt a drasztikus bizalomvesztést, amely a magyar gazdaságpolitikával szemben felgyülemlett a piaci szereplők körében. Ennek kialakulásában persze nemcsak a dinamikus inkonzisztencia a bűnös, természetesen hozzájárult az ügyhöz a jegybank és a kormány közötti cseppet sem harmonikus viszony; döntéshozóink némelyikének vélelmezett inkompetenciája; a közelmúlt hibásnak bizonyult intézkedései (v.ö.: júniusi sáveltolás); valamint a rossz kommunikációs gyakorlat is. Mindemellett szögezzük le: a várakozásokat leginkább alakító történet a magyar pénzpiacokon már majd egy éve (az uniós tagságunk bebiztosítása után) a közös európai valuta bevezetésének időhorizontja, illetve ehhez kapcsolódóan az egyre többet emlegetett maastrichti konvergencia-kritériumok teljesítése. A nyáron kitűzött 2008. január elsejei céldátum feladata lenne irányítani az inflációs és hozamvárakozásokat, biztos nominális horgonyként szolgálva például a hosszú távú kamatok számára (ha elhiszik a piacon a 2008-as csatlakozást, akkor az erre, vagy az ezen túli időszakra vonatkozó magyar adósságpapírok hozamainak már az esetleges (de éppen az eurózóna tagság miatt lecsökkent) országkockázatot kell csak tükrözniük, az árfolyamkockázatot értelemszerűen már nem).

A magyar gazdaságpolitika júliusi döntése az euró lehető leghamarabbi bevezetéséről optimálisnak tekinthető, hiszen szakmai konszenzus övezi azt a jegybanki értékelést, hogy az euró nem elhanyagolható növekedési többleteket generál a gazdaságunk számára. Ennek érdekében persze vállalni kell az inflációcsökkentés és az államháztartási pozíció konszolidálásának (a folyó deficit 3% alá faragásának) terheit is. A piaci szereplők azonban a nagy nekibuzdulás dacára vélhetően legalábbis időinkonzisztenciát sejdítenek az elhatározás mögött, hiszen könnyen elképzelhető, hogy a feszített menetrendhez szükséges szigorú fiskális politikát nem vállalják fel 2005-2006-ban a kormányzat oldaláról, többek között az akkortájt esedékes parlamenti választások miatt. A „tetthelyre” érve a magyar politikusok eltökéltségét komoly kísértések fogják aláásni, tekintetbe véve a jelenlegi belpolitikai hangulatból következő várhatóan szemérmetlen ígérgetési licitet is. Ha viszont a relatíve gyors euróátvételi programmal kapcsolatban töredezik a gazdaságirányítás szavahihetősége, akkor az ehhez szükséges nominális konvergenciapálya sem hiteles többé, vagyis a tervezettnél magasabb inflációt, magasabb államháztartási hiányt és növekvő adósságot valószínűsítenek a piaci elemzők, így a korábban kialakult hozamszintet már nem ítélik megfelelőnek a racionális befektetők a felmerülő kockázatok kompenzálására, eladják a kötvényeiket, megugranak a hozamok, gyengül a forint. Vegyük észre, hogy a korábban ismertetett logikából következően a folyamat akkor is lezajlik, ha a pénzpiacok egyébként jóravaló és becsületes karaktereknek gondolják el a vezetőinket.

Remélem sikeresen érveltem amellett a fentiekben, hogy az időinkonzisztencia modellje hasznos betekintést ad az elmúlt napokban a magyar pénzpiacokon történtek magyarázatához. Milyen megoldás következik ebből a kialakult bizalmi válságra? A dinamikus inkonzisztenciát az eseti mérlegelésen alapuló diszkrecionális politika elleni, illetve a szabálykövető politika melletti érvként szokás elsősorban felhozni a közgazdasági vitákban. A tanulság tehát, hogy az euró bevezetésére vonatkozó céldátumot (akár egy esetleges felülvizsgálat után) és az annak eléréséhez szükséges intézkedéseket célszerű lenne „betonba önteni” a gazdasági kormányzatnak, akár úgy is, hogy mondjuk előre több évre törvénybe foglalják a költségvetési hiány maximális mértékét. Ezt a legutóbbi mondatot a gazdasági kényszerzubbony kívánatos felöltéséről természetesen annak tudatában írtam, hogy annak politikai realitását (mind a kormányzat, mind az ellenzék ismeretében) zérusnak értékelem.