ingyenebéd

Muraközy Balázs

A kormány döntése alapján – nem rövid haldoklás után – kimúlt a sorozás intézménye. Milyen sok szép dolog vész el örökre! Mondjuk ez a nosztalgiázás nem túl hiteles az én számból, mert egyetemre járás címen sikerült ellógnom ezt is, mint annyi mást is. Ezért – jobb híján – teljesen absztrakt, érzelmektől mentes érvekkel próbálom szomorúságomat kiadni magamból.

A haza védelmét kivételesen nem tudja ellátni a piac, mert egy olyan vállalat, amely ezzel próbálkozik, nem tudja beszedni ennek az árát. Senki sem fizetne, mert az ő befizetése nem javítja érzékelhetően a haza biztonságát, a befizetés elmulasztása viszont jelentősen javíthatja a jólétét, konkrétan több sört tud venni. Ezért a védelem az állam feladata, mert csak ő alkalmazhat kényszert arra, hogy az emberek hozzájáruljanak a nemes ügyhöz.

A '90-es években kialakult helyzetben a sorköteles korú korosztályoknak csak elég kis része vonult be, mert sokakat egyszerűen nem hívtak be, sok ember pedig alkalmatlannak minősült. Vagyis a haza védelméhez közel sincs szükség mindenkire. A sorkatonaság eltörlésével az állam fizetést ajánl embereknek, hogy legyenek katonák – mint a gazdaság összes szektorában, ahol embereket szeretne alkalmazni. Így azok az emberek vonulnak be, akik ennyiért szívesen vállalják ezt a munkát. A sorozás esetében erről a kérdésről az állam dönt, pedig ő nyilván kevesebb információval rendelkezik arról, hogy ki mennyire (és mennyiért) akar katona lenni, mint az emberek maguk. Ilyen módon azok is katonák lehetnek, akik ezt nagyon utálják, és csak nagyon drágán vállalnák ezt a feladatot, és sokan pedig nem lesznek azok, pedig sokkal szívesebben és olcsóbban is szolgálnának a hadseregben. Tegyük fel, hogy nekem megér két millió forintot, hogy ne kelljen egy évig katonának lenni, de az állam engem kiválaszt a nemes feladatra. Ha van valaki, aki egy millió forintért szívesen lenne katona, akkor miért ne fizethetnék neki másfél millió forintot, hogy vállalja el a feladatot helyettem? Az állam ilyen hatásköre súlyosan sérti az emberek döntési szabadságát, ehhez pedig nagyon erős érvek kellenének, mégpedig nem abban az értelemben, hogy mennyire erős az, aki mondja őket.

A legerősebbnek azt az érvet tartom, hogy nem lehet piaci csere tárgya semmi, ami az ember alapvető jogait érinti. Vagyis nem lehet szerveket eladni, vagy az adósrabszolgaság sem legális. Mondhatjuk azt, hogy a katonai szolgálat veszélyezteti az ember életét, és ezért erről ne döntsön a munkapiac, mert ha az dönt, akkor a szegények és a kiszolgáltatottak kockáztatják az életüket. Mivel ez nem helyes, ezt a kockázatot igazságosabban kell elosztani, mint ahogy azt a piac tenné, amire csak az állam képes. Ilyenre volt példa talán Vietnám, amikor az Egyesült Államokban sorsoltak arról, hogy kinek kell bevonulnia. Nyilván alapvető különbség az, hogy a magyar sorkatonák nem nagyon szoktak harcolni, vagyis ez a kockázat jóval kisebb, de ettől persze még lehet túl nagynak minősíteni ahhoz, hogy a piac döntsön róla. Lássuk be azonban, hogy hazánkban ez az elosztás rendkívül igazságtalanul alakult: a középosztály és a felső osztály tagjai még véletlenül sem lettek katonák. Ezért a sorkatonaság intézménye igazából egy transzfer volt a kevésbé jó helyzetben lévőktől a középosztályhoz – azok az emberek, akik még adót sem tudtak fizetni, idejükkel és vérükkel támogatták abban a középosztályt, hogy ne kelljen adóikból megfizetni a katonákat. Elosztási szempontból tehát jelentősen javul a helyzet: mostantól legalább pénzt is kapnak ezért a szolgálatért.

Emlékezzünk meg itt kegyelettel arról a remek ösztönzési rendszerről, amelyet kialakítottak. Nyilván remekül működhetett volna a rendszer, úgy, hogy aki katona lesz, az kap pénzt, aki nem, az pedig fizet, és ilyen módon meg is lett volna oldva a finanszírozás. E helyett azonban egy objektív kritérium volt megállapítva: aki úgymond beteg, annak nem kell katonának lennie, és még fizetnie sem kell. Az ilyen típusú objektív kritériumok remekül működnek mindig, amikor a középosztály valamilyen módon önigazolni akarja, hogy nem kell részt vennie a közteherviselésben, vagy részesülhet az állam jótéteményeiből. Aki beteg (van egy orvos ismerőse), az nem lesz katona. Aki jól teljesít a felvételin (jó középiskolába járt), az ingyen járhat egyetemre. Aki vesz egy számítógépet (nem szegény), annak adókedvezményt ad az állam.

Vizsgáljuk meg a dolog költségeit. Egy sorkatona nyilván kevesebbe kerül, mint egy zsoldos. Miért? Mert nem kell neki zsoldot fizetni, rosszabb laktanyában is el lehet szállásolni, kevésbé drágán eszik, sőt meg is pucolja magának a krumplit stb. Miért is? Azért, mert őt kényszerítik, hogy katona legyen. Nyilván ő is annyiba kerülne, mint a zsoldos, ha ő maga dönthetne: a költségmegtakarítást a sorkatonák fizették meg elmaradt bérük, poloskáik, lefogyásuk és hasonlók formájában. Vagyis ez valóban olcsóbb az államnak, de drágább a társadalomnak. Ráadásul még az a kérdés felmerül, hogy milyen minőségű az a honvédelem, amelyben az emberek kényszerből és rossz körülmények között szolgálnak, de nem teszek úgy, mintha erre nem tudnánk a választ.

Tehát: végre ennek is vége.

Megjelent a Magyar Narancs 2004/26. számában.