ingyenebéd

Friss topikok

Címkék

adó (13) államadósság (3) állami (3) ár (16) bank (2) befektetés (5) befektetők (1) bér (1) biztosítás (1) budapest (4) bukás (1) csőd (1) dömping (1) egészség (5) energia (10) eu (4) euró (3) externália (2) fejlesztés (4) felsőoktatás (2) finanszírozás (12) fogyasztás (2) forint (5) fúzió (2) galopp (1) gazdaságpolitika (13) gazdaságtörténet (1) igazságszolgáltatás (1) infláció (1) infrastruktúra (2) ingyenebéd (3) internet (1) intézmények (3) járadékvadászat (5) jólét (2) karácsony (1) kereskedelem (5) kocsma (1) költségvetés (3) könyv (2) környezetszennyezés (2) környezetvédelem (2) korrupció (1) korrupicó (2) kovács ádám (2) közbeszerzés (1) közgazdaságtan (2) közlekedés (7) közpénzügyek (26) köztársaság (1) külgazdaság (3) liberalizáció (3) makroökonómia (3) média (1) mellékvonalak (1) migráció (1) mikroökonómia (2) mol (2) monetáris (7) monopólium (6) munka (3) munkanélküliség (1) művészet (5) nyilvánosság (2) oktatás (11) pénz (1) pénzügy (3) rádió (2) rendezvény (2) részvény (3) segély (1) sport (3) statisztika (1) szabadlovasok (1) szabályozás (16) szegénység (1) szegéynség (1) szellemi (2) szerkezetváltás (1) szolidaritás (4) támogatás (10) tandíj (1) társadalombiztosítás (2) termelés (1) tilos (3) tóth istván jános (1) tudomány (2) tulajdon (3) usa (2) választás (3) vállalatok (3) válság (8) vasút (5) vérpumpa (3) verseny (2) versenyképesség (4) Címkefelhő

Networked Blogs

Facebook követők

2004.07.22. 22:49 süssmájer

Olvassunk az adatok közt!

Horn Dániel

A tévében azt ecsetelgette a minap egy orvosprofesszor, hogy a mobiltelefon már bekapcsolt állapotban is rontja a „férfipotenciált,” úgyhogy vigyázni kell vele, főleg, ha zsebben hordja az ember. Mármint a mobiltelefont. Egészen addig feszülten figyeltem, amíg az orvos egy ábrát nem mutatott, amelyen a mobilt sokat használók, és a mobilt keveset használók átlagos spermiumszámát tüntette fel. Húsz millió (milliárd?) volt a két oszlop között a különbség. A tévé mindez pompásan mutatta. Akárcsak az esetszámot (ami 16, illetve 64 ember volt) és a mintavételi eljárást (a minta a profhoz potenciazavarral forduló betegekből állt). Amikor azt hallottam, hogy még a kisebb oszlopon feltüntetett szám is normálisnak mondható, átváltottam egy másik csatornára.

Miért hordom azóta is a mobilomat a zsebemben?

A professzor feltehetőleg túl kicsi elemszámot vett tekintetbe. Szelektált lehetett az alapsokaság – a potenciazavarral küzdő férfiak – is, ahonnan a mintát merítette, azaz még véletlenül sem hasonlított a népességhez. Tegyük fel, hogy a fiatalok többet használnak mobiltelefont, mint az öregek. Ezek szerint azok, akiknek lomhábbak az ivarsejtjeik, általában fiatalabbak, vagyis – vonhatnánk le a konklúziót – az öregek kanosabbak. Előfordulhat, hogy a városiak többet használnak mobilt – ez esetben a vidéki férfinépesség a termékenyebb. Ennél még mindig életszerűbb azt gondolni, hogy azok, akik sokat mobiloznak, stresszesebb életet élnek, és ezért gyengébb a reprodukciós erejük. Ki tudja? Hisz arról fogalmunk sincs, hogy a mobiltelefon mit művel a férfizsebben. A professzor mindenesetre nem támasztotta alá megfelelően következtetését, hiszen nem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. Nem vette tekintetbe a férfiak életkorát, lakhelyét, az életviteli szokásait. Nem is tehette volna, hiszen 80 fő nem elég arra, hogy mindezeket vizsgálhassa. És semmiképpen sem lehet 80 potenciazavaros férgiről azt állítani, hogy hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, mint az átlagos magyar kandúr. Legalábbis remélem.

Ha a professzor „felmérése” lenne az egyetlen példa, nem vetném mindezt papírra. De több ilyet is említhetek. Biztosan emlékeznek a Felvételi Információs Szolgálat (FISZ) felmérésének szalagcímére: „Mátyás király az élen, Hitler a hatodik”. Megkérdezték a 10., 11. és 12. évfolyamos diákokat, és kiderült, körükben a 6. legkedveltebb történelmi személyiség maga Adolf Hitler. Az újságolvasók szörnyülködtek. A kutatási anyagban ez áll: „Az idén 414 középiskolából összesen 26 678 kitöltött kérdőív érkezett vissza. A kutatást szinte minden középiskolában egyforma lelkesedéssel támogatták, ezért kielégítően reprezentatívnak tekinthetjük a felmérést, hiszen a diákok, az ország minden részében, és minden középiskola típusában azonos valószínűséggel töltötték ki a kérdőíveket. A rendkívül nagynak számító mintanagyság pedig leehetővé teszi, hogy sok szempont szerint, mélyen elemezzük a válaszokat”.

Ennyit tudtam meg a kutatásról. És ez nem sokkal több a semminél. Nem tudjuk, hogyan zajlott le a mintavétel (a kérdőív feltehetőleg önkitöltős volt, tehát az küldte vissza, aki akarta), hogy mely iskolák válaszoltak (azt ugyan említik, hogy az ország minden részéről és minden programtípusból azonos valószínűséggel töltötték ki a kérdőíveket, de azt már nem, hogy milyen településtípusok vagy fenntartók iskolái ezek). Arról sincs fogalmunk – feltehetőleg a felmérés készítőinek sem – hogy milyen gyerekek válaszoltak (nem, társadalmi, gazdasági hovatartozás, iskolai teljesítmény, stb. szerint). Nem is beszélve a „rendkívül nagy” esetszámról: a minta a tanulók körében 8, az iskolákéban viszont 35%-os volt. Azaz erőteljes önszelekció lehetett a válaszadók között.

Tegyük fel, hogy a nagyvárosok legfelkapottabb iskolái válaszoltak, onnan is az „értelmiségi” szülők gyerekei. A következtetés: a jövendő magyar elitje vagy már most neonáci, esetleg hülye, vagy az lesz. De lehet, más történt. A kisvárosi szakközépiskolák aktivizálták magukat, és leginkább az alsóbb osztályok lányai és fiai válaszoltak. Ez esetben a szegényebb népesség körében örvendenek nagy csáberőnek a felsorolt államférfiak. Esetleg az osztályfőnökök jelölték ki a legokosabb gyerekeket. Vagy a legbutábbakat. És mi van, ha minden válaszadó csak fiú vagy csak lány volt? (Ezt el sem tudom hinni.) E változatok mindegyike belefér abba, amit a FISZ magyarázatként a mintavételi eljárásról közölt.

Maradjunk inkább annyiban: mindaddig nem lehet a teljes népességre vonatkozó következtetéseket levonni, amíg meg nem győződünk arról, hogy a minta a fellelhető összes jellemző alapján pont ugyanolyan, mint a népesség. Ekkor mondhatjuk, hogy a minta reprezentatív. Manapság a politikusok, döntéshozók, boldog-boldogtalan egyre gyakrabban dobálózik ilyen-olyan számokkal, s támasztja alá érveit statisztikai adatokkal. És ez jó. Vagy jó lenne. Jó lenne tudni, hogy ezek az illetők, vagy legalább a tanácsadóik konyítanak a statisztikához. Ismerik a mintavételi eljárások alapvető követelményeit. Vagy legalább azt tudják, hogy mi az a mintavétel, és hogy milyen következményekkel járhat a válaszmegtagadás. Képesek felmérni a különbséget két eltérő szórású átlag között, sőt legyen fontos számukra a szórás, vagy legalább sejtsék, hogy mi is az. Röviden: jó lenne biztosnak lennünk abban, hogy a felmérésekkel hadonászókat érdekli, mi áll az adatok hátterében, és a munkájukhoz rendelkeznek az alapvető statisztikai tudással is.

De sajnos nem mindig rendelkeznek, és ami a nagyobb baj: ezt még problémának sem tartják. Sőt, a tanácsadók és a kutatók sem tudják, vagy nem akarják tudni mindezt. (Akinek nem inge, az most egyetért velem.) Pedig így iszonyatosan nagy hibákat lehet elkövetni, akár a legjobb szándékkal is. Aközött, hogy valaki tudja, mi akar megkapni az adatokból, meg aközött, hogy az illető nem figyel arra, hogy a valóságot ismerje meg, nincs nagy különbség. Az elsőt sötétségnek, a másodikat a butaságnak hívják.

Megjelent a Magyar Narancs 2004/29. számában.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://ingyenebed.blog.hu/api/trackback/id/tr54986403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása