ingyenebéd

Muraközy Balázs

Egyelőre nem ígért egyik párt sem örökmozgót a választási kampány során, de ennek közgazdasági megfelelőivel már egyre nagyobb számban találkozunk. Ezek közül az egyik legszaftosabb darab a munkahelyteremtés, hiszen mi lehet hasznosabb az „embereknek”, mint hogy az állam bácsi elintézze, hogy legyen egy jól fizető munkájuk? Legfeljebb az, hogy elintézze nekik azt is, hogy minél kevesebbet kelljen ott dolgozniuk. Azért talán többeknek is feltűnt, hogy a munkahelyek (általában) úgy szoktak keletkezni, hogy egy vállalat felvesz egy munkavállalót, mert az a vállalat és a munkavállaló számára is előnyös. Mi köze mindehhez az államnak?

Az első válasz az, hogy jó esetben nem sok. Az a társadalmi berendezkedés, amelyben az állam erősen próbált beleszólni ezekbe a kérdésekbe – finoman szólva –, nem jött be. (Ezt egyébként politikusainknak sem ártana tudomásul venni, és esetleg számításokat készíteni az általuk tervezett intézkedések hatásairól, ahelyett, hogy úgymond megegyeznének a munkaadókkal, hogy azok hány munkahelyet teremtenek.) Annak, hogy a munkaviszonyról a munkaadó és egy potenciális munkavállaló határoz, az a nagy előnye, hogy ezek a felek sokkal több információval rendelkeznek az adott döntéssel kapcsolatban, mint bárki más. Vagyis ilyen módon hatékony döntés születik: a munkavállalók a számukra leginkább megfelelő munkahelyekre kerülnek. Az állam tehát akkor teheti a legtöbbet a gazdaság hatékony működöséért, ha nem szól bele közvetlenül a munkaviszonyok létrejöttébe, de közvetett módon biztosítja a megfelelő intézményeket. Például egyértelmű és kiszámítható törvényeket hoz, és ezeket megfelelően betartatja. Hasonlóan fontos az, hogy jó minőségű oktatást biztosítson, vagy hogy stabil és kiszámítható gazdasági környezetet tartson fenn. A gazdaság hosszú távú növekedését alapvetően ezek az intézmények határozzák meg, és nem a bombasztikus adócsökkentések vagy átgondolatlan munkahelyteremtési támogatások. Egy munkaviszony sokban hasonlít egy házassághoz: jó esetben hosszú távra szól, és két fél számára kölcsönösen előnyös. Ezek a fantasztikus szlogenek majdnem annyira értelmesek, mintha a fogyatkozó népesség problémáját „házasságteremtéssel” próbálnák kezelni. Ön mennyivel több házasságot kötne az idén, ha az esküdő után az állam meglepné 10 ezer forinttal? De ez mindegy is; a házasságteremtő programoké a jövő! Csak meg kell egyezni előtte a vőlegények érdekvédelmi szervezeteivel!

Az átgondolt, jól célzott beruházás-támogatás azonban – a házasságteremtéssel és a bombasztikus bejelentésekkel ellentétben – megoldhat olyan problémákat, amelyeket a piac nem kezel jól. Hogy megértsük, mikor hasznos a munkahelyteremtés támogatása, érdemes végiggondolni, hogy miért nincs értelme a házasságteremtő programoknak. Feltételezhetjük, hogy a házasulandó felek mindenki másnál több információval rendelkeznek arról, hogy jó lenne-e nekik, ha összeházasodnának, és ezért azt is feltételezhetjük, hogy állami beavatkozás nélkül azok (és csak azok) házasodnak össze, akiknek érdemes. Ilyen értelemben a piac jól működik. Amennyiben beindulna a házasságteremtő program (és mondjuk minden esküvőhöz 1 millió forinttal járulna hozzá a nagy testvér), akkor legfeljebb azt érnénk el, hogy olyanok is összeházasodjanak, akiknek ez amúgy nem éri meg. Vagyis a házasságteremtés hatására két dolog történt: sikerült elkölteni az adófizetők pénzét, és az optimálistól eltérő számú házasság köttetett. Vagyis a házasság támogatásának akkor van értelme, ha ki lehet mutatni, hogy a házasságok olyan harmadik felekre is erős hatással vannak, akiknek az érdekeit a házasulandók nem veszik figyelembe.

Mivel feltételezhetjük azt is, hogy a munkaadó és a munkavállaló is képes saját érdekeinek megfelelő döntést hozni, a helyzet itt is hasonló: akkor van értelme az állami beavatkozásnak, ha a munkaviszony létrejötte másokra is hatással van, és így állami beavatkozás nélkül túl sok vagy túl kevés munkaviszony jön létre. Például lehet, hogy amennyiben nem jön létre a munkaviszony, akkor egyel többen fognak munkanélküli segélyt igényelni, ami az adófizetők számára költséggel jár. Ezért az adófizetők számára megéri mondjuk a munkanélküli segély felét odaadni a vállalatnak, hogy felvegye az adott embert. Egy másik példa az lehet, ha egy külföldi, fejlett technológiát alkalmazó vállalat azt fontolgatja, hogy egy üzemet létesítsen hazánkban. Ekkor a vállalat megjelenése a térségben működő többi vállalat számára lehet előnyös (vagy hátrányos): például beszállítóvá válhatnak, és ilyen módon növekedhet a versenyképességük, de természetesen lehet, hogy a külföldi vállalat által generált erősebb verseny kifejezetten előnytelen ezeknek a vállalatoknak. A harmadik példa az elmaradott térségek helyzete: az itt megtelepülő beruházások beindíthatják az egész térség fejlődését, és így sok harmadik felet hozhatnak jobb helyzetbe. Amennyiben ki lehet mutatni ilyen hatásokat, amelyeket a piac nem old meg magától, akkor indokolt lehet az, hogy az állam a munkahelyteremtést ösztönző támogatásokat adjon.

Ha elfogadjuk a fentieket, akkor abból következik néhány érdekes dolog. Az első az, hogy a támogatás mértékének alapvetően azzal kell arányosnak lennie, hogy milyen hasznokat okoz a munkahelyteremtés harmadik feleknek, és csak közvetve attól, hogy a dolgozó és a munkaadó számára mennyire előnyös az. Például, ha a külföldi vállalatok jelenléte valóban komoly pozitív hatással vannak a környezetükre, akkor nincs mese: indokolt nekik többet fizetni. Érdemes azonban látni ennek a típusú logikának a korlátait is. Általában nagyon sok olyan harmadik felet lehet találni, akikre a munkaviszony létrejötte közvetlenül vagy közvetetten hatással van. A pozitív és negatív hatások megmérése és összesítése egy meglehetősen nehéz és információigényes feladat. Ezért az államigazgatás azzal a kísértéssel szembesül, hogy csupán egy-két jól hangzó érv alapján ossza ki a munkahelyteremtési támogatásokat. A bürokrácia túlbuzgósága és módszertani felkészületlensége könnyen az adófizetők pénzének elpocséklásához vezethet.

Ne essünk hasra tehát az olyan miniszterek és önjelölt miniszterjelöltek előtt, akik mindenféle támogatással és programmal sok-sok munkahelyet szeretnének teremteni. Hosszabb távon azokkal járunk jobban, akik ezt nem gondolják komolyan. De semmiképpen ne háborodjunk fel például azon (rögtön), hogy ugyanannyi támogatásból külföldi vállalatok csak harmadannyi munkahelyet teremtettek: a fő kérdés az, hogy ennyivel több-e ezeknek a munkahelyeknek a pozitív hatása harmadik felekre.

Megjelent a Magyar Narancs 2006/5. számában.