ingyenebéd

Muraközy Balázs

A választási kampány egyik érdekes és egyben radikális javaslata az egykulcsos adó bevezetése. A parlamenti pártok közül kettő – a két kisebb – is egyetért abban, hogy egykulcsos személyi jövedelemadót kellene bevezetni: vagyis minden jövedelem ugyanakkora százalékát kelljen befizetni a közösbe. A két párt programja azonban nemcsak a javasolt adókulcsban (SZDSZ: 20%, MDF: 18%) különbözik egymástól, hanem abban a sokkal fontosabb kérdésben is, hogy az MDF javaslata csupán a személyi jövedelemadóra terjed ki, az SZDSZ programja szerint viszont az áfa, a vállalati nyereségadó is 20%-os lenne a személyi jövedelemadóhoz hasonlóan. A másik fontos különbség, hogy az SZDSZ javaslata szerint a minimálbér után nem kell adót fizetni a továbbiakban sem. Ami persze igazságosnak tűnhet, csupán az a probléma van vele, hogy ez nem egykulcsos adó: az alacsony jövedelműeknek nulla százalék adót fizetnek, a magasabb jövedelműeknek 20%-ot; ez a konstrukció konkrétan fából vaskarika.

Az egykulcsos adó hosszú ideig radikális elméleti közgazdászok elméleti ötlete volt. Néha persze a politikai életben is megjelent: egy-két milliárdos, feltűnve az Egyesült Államok politikai színterén, felvetette ezt az ötletet. Sokáig azonban nem tették magukévá ezt a megválasztott politikusok, mert meglehetősen igazságtalannak tűnik, hiszen egykulcsos adó mellett a szegényeknek többet kell fizetniük, ha ugyanakkora adóbevételt akarunk elérni. A modern államok esetében az adórendszer általában fontos szerepet játszik az újraelosztásban, olyan módon, hogy a gazdagabbak arányaiban is magasabb adót fizetnek (ezt hívják progresszív adózásnak). Ennek az az alternatívája, hogy mindenki jövedelme ugyanakkora százalékát fizeti be a kasszába, és utána a szegények valamilyen módon többet kapnak vissza. Ez azonban költségesebbnek tűnik, mert ekkor a pénznek át kell folynia az állami bürokrácián, és ennek során bizony egy része eltűnik. No, nem kell semmi rosszra gondolni: csupán szükség van néhány állami alkalmazottra, aki beszedi, és még néhányra, aki kiosztja. Vagyis a progresszív adórendszer egy viszonylag hatékony eszköze a társadalmi szolidaritás gyakorlásának.

A progresszív adózásnak persze árnyoldalai is vannak. Egyrészt ellentmond a társadalmi igazságosság egy másik értelmezésének, mely szerint az az igazságos, ha mindenki ugyanakkora részét tarthatja meg munkája gyümölcseinek. Ez Amerikában a republikánus, hazánkban pedig a konzervatív érvelésben található meg. Másrészt hatékonysági, a gazdasági növekedést lassító hatásai is vannak a progresszív adózással. A nagyon progresszív adórendszerek esetében a legmagasabb jövedelműeket sújtó adósúly rendkívül magas is lehet, aminek következtében a társadalom legnagyobb jövedelmű, és így a nemzeti jövedelemhez leginkább hozzájáruló tagjai egyszerűen csökkentik erőfeszítéseiket. Hazánkban sem boldog az ember, amikor munkája gyümölcseinek felét tarthatja meg, de hol van ez a 90-es években Oroszországban alkalmazott 90%-os, vagy Nagy Britanniában a jóléti állam fénykorában érvényben lévő 96%-os kulcstól! Miután a közgazdászok különösen érzékenyek az ilyen problémákra, közülük sokan ezt a teljesítmény-visszafogást tartották a legjelentősebb költségnek. De nem elhanyagolható az sem, hogy a modern adórendszerek rendkívül bonyolultak, ezért az állam igen sok pénzt költ arra, hogy minél több adót szedhessen be, az adózók pedig arra, hogy minél kevesebbet. Ráadásul az adórendszer bonyolultsága azzal is jár, hogy a gazdagabbak – drága adótanácsadókat megfizetve – névleges adókötelezettségeik kisebb részét fizetik be – vagyis egy adórendszer valójában kevésbé szolidáris, mint amilyennek tűnik. Mindezek miatt a nyugati országokban csökkentették az adórendszer progresszivitását, és megpróbálták egyszerűsíteni az adórendszert – utóbbit nem sok sikerrel.

Ez az egyszerűsítési hullám azonban egészen 1994-ig nem jutott el az egykulcsos adóig, amikor is Észtország, majd Litvánia, és 1995-ben Lettország is bevezette. Fontos tisztában lenne azzal, hogy ezekben az országokban csak a jövedelemadó lett egykulcsú, és a többi adókulcs (áfa, társasági nyereségadó) nem lett egyenlő a jövedelemadó kulcsával. És rögtön le kell számolnunk egy legendával: az egykulcsos jövedelemadó nem feltétlenül alacsony. Az éllovas Észtországban 26%, Lettországban pedig egyenesen 33%. A balti országok adóreformját hatalmas gazdasági fellendülés követte, amit az egykulcsos jövedelemadó hívei szeretnek az adóreformnak tulajdonítani. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ezekben az országokban kiszámítható, liberális, hiteles szabályozás volt érvényben, politikailag stabilak voltak, és rendkívül alacsonyak voltak a bérek. A balti országok kevesebb érdekcsoportot örököltek a rendszerváltás előttről, és lakóik nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy az állam eltartja őket. Ezen tényezők kombinációja segíti a gazdasági növekedést és a külföldi tőkebeáramlást. Az egykulcsos jövedelemadó csupán egy elem ebben a gazdasági környezetben – nem érdemes felnagyítani a jelentőségét. Érdekes jelenség, hogy miközben egyre inkább terjed az egykulcsú adó, ezekben az országokban egyre kevésbé elégedettek vele: a baltiak egyre inkább igazságtalannak és rugalmatlannak tartják.

A legfontosabb sikertörténet azonban Oroszország. A 90-es években a kormányzat egyszerűen képtelen volt beszedni az adókat, amely 1998-ban hatalmas pénzügyi válsághoz vezetett. Ebben az évben a legnagyobb vállalatok adókötelezettségüknek 8%-át fizették be pénzben, és további 63%-ot természetben (a fennmaradó 29%-ot pedig sehogy). Például egy nagyvállalat, amely 80.000 dolláros adóhátralékkal rendelkezett, ezt 10 tonna mérgező vegyi anyag formájában próbálta kiegyenlíteni. 2001-ben az addig 12, 20 illetve 30%-os adókulcs helyett egységes 13%-os adókulcsot vezettek be (vagyis az adókulcsok radikálisan csökkentek), és több intézkedés történt az adóhivatal hatékonyságának növelése érdekében is. Az adóbevételek 26%-al nőttek mindennek hatására. A kutatások szerint ennek a növekedésnek nagy része abból származott, hogy kevesebb jövedelmet titkoltak el az adózók, és nem abból, hogy az alacsonyabb adókulcsok hatására többet dolgoztak. Az orosz tapasztalat rámutat egy fontos összefüggésre: az alacsony és egykulcsos adó jelentősen növelheti az adózás hatékonyságát olyan gazdaságban, amelyben a központi hatalom képtelen beszedni a magasabb adókat: az adózók kevésbé érdekeltek abban, hogy eltitkolják jövedelmüket, és az adózás egyszerűsége és egyértelműsége miatt ezt nehezebben is tehetik meg. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy az orosz tapasztalat általánosítható például Magyarországra: a két gazdaság állapota jelentősen különbözik, például nálunk az adókötelezettségnek nem csak 8%-át sikerül beszedni, hogy ne is említsünk néhány más különbséget.

Ebben az évtizedben több volt szocialista ország is követte a fenti országok példáját (Szerbia, Ukrajna, Románia, Grúzia). A számunkra legfontosabb kérdéseket azonban a szlovák adóreform veti fel. Ez az adóreform jelentősen radikálisabb a korábbiaknál: ugyanis nem csupán a jövedelemadó vált egykulcsúvá, hanem az áfa és a nyereségadó is 19%-os lett. A különböző adónemek egységesítése újabb kérdéseket vet fel, és ez a legfontosabb különbség az SZDSZ és az MDF programja között is. Mi indokolja a különböző adónemek egységesítését?

A leginkább elméleti közgazdasági modellek szerint semmi. Az optimális adózás elmélete szerint a tőke vagy a munka után fizetendő adót annak kell meghatározni, hogy az adó hatására mennyire csökken az adott tényező mennyisége. Mivel a tőke sokkal könnyebben mozog országhatárokon át – folytatódik az érvelés – arra alacsonyabb adót kell kivetni. E szerint tehát kifejezetten káros, ha ugyanakkora a jövedelemadó és a nyereségadó. Ráadásul az ilyen rendszer sokkal kevésbé rugalmas: bizonyos gazdasági problémákat hatékonyan lehet kezelni, ha csak az egyik adónemet változtatjuk meg. A valóságban viszont az a probléma, hogy az adózók – bizonyos keretek között – maguk döntik el, hogy jövedelem- vagy nyereségadót fizetnek. Például egy korábbi munkavállaló alapít egy céget, és a korábbi munkaadó megbízza a céget – ugye ismerős? Vagyis az egykulcsos adónak az a haszna, hogy csökkentheti az emberek érdekeltségét ebben a trükközésben – és ilyen módon az adórendszer áttekinthetőbb, igazságosabb és olcsóbb lesz. Persze egyáltalán nem világos, hogy mindezt megoldja ez az innováció. Például TB-járulékot is kell fizetni a munkavállalók után, nem csak jövedelemadót. A kérdés az, hogy ezek a pozitív hatások elég erősek-e ahhoz, hogy ellensúlyozzák azt, hogy ezek az adókulcsok más szempontból egyáltalán nem optimálisak.

Mi következik mindebből Magyarországra? A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gazdaság kifehéredett az alacsony és egykulcsos adóktól – egy olyan országban, ahol a kormány gyakorlatilag az adók 8%-át volt képes behajtani. Ez a pozitív tapasztalat egyáltalán nem biztos, hogy általánosítható olyan országokra, amelyekben ettől jelentősen különbözik a gazdasági környezet. Hasonló szempontból előnyös lehet a különböző adónemek kulcsainak egységestése is – ezzel kapcsolatban viszont nagyon keveset tudunk: a szlovák csoda sok tényező eredője, és az alacsony általános adószint valószínűleg sokkal fontosabb szerepet játszott ebben, mint az egységes adókulcs. Harmadrészt úgy tűnik, hogy az egykulcsú adó egyfajta divattá vált ebben a térségben. Például a befektetők is jó jelnek tartják, ha egy országban ilyen az adórendszer, ezért bevezetésével esetleg több külföldi tőkét lehet hazánkba csábítani. Úgy tűnik, van ilyen hatás, és ez az adórendszer átalakítása mellett szól. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a divathullámok nem csak a nyári ruhák esetében változékonyak.

A tapasztalatokból úgy tűnik, hogy az egykulcsos adó hasznos lehet egy radikális adóreform részeként, amely eltörli a kivételeket, réseket, kedvezményeket. Talán az egykulcsos adó bevezetésére hivatkozva könnyebb lehet az összes kedvezményt eltörölni, mint egyenként, minden egyes érdekcsoporttal megküzdve. Látni kell azonban, hogy amennyiben a kedvezmények megmaradnak (mint például az EVA), akkor az egykulcsos adó csupán egy választási szlogenné válik, hiszen önmagában egyáltalán nem csodaszer.

Megjelent a Magyar Narancs 2006/14. számában.