ingyenebéd

Édes Balázs

A lustaság alapvető emberi tulajdonság. Mindannyian együtt élünk vele, és különböző módon viszonyulunk hozzá. Sajnos az a helyzet, hogy ebben az országban láthatóan sokaknak nem igazán sikerül eredményeket elérni ezen a téren. Szívesen foglalkozom a jelenség pszichológiai kérdéseivel, hiszen egyáltalán nem értek hozzá, de most ezt a trógerolást mégis mellőzném. Maradjunk egyszerűen annyiban, hogy az emberi tartás, értékrend és társaik mellett van egy egyszerűbb eszközünk is a probléma kezelésére, ez pedig a verseny.

A jelenség kulcsszava a kamu, melyet mindannyian jól ismerhetünk. Hogy mit is értek alatta, ahhoz segítségül hívnám a zenei előadó-művészet területét, ahol a köznapitól kicsit más értelemben használják ezt a kifejezést terminus technikusként. A fiatal zenész-generációk körében a kamuzás bevett fogalom, a teljesítményelkerülés egyik módját írja le. Például vegyük szimfonikus zenekar első hegedű szólamát. Ha az egyik hegedűs lusta volt megfelelő gyakorlással felkészülni egy nehéz passzusra (vagy eleve technikailag alkalmatlan a lejátszására), nincs túl nehéz helyzetben, hiszen további tíz-tizenöt társára nyugodtan támaszkodhat, a kialakuló hangzavarban nem igazán észrevehető hogy nem azt csinálja, amit kellene. Külön figyelnie kell azonban arra, hogy mindez vizuálisan ne legyen észrevehető. Koncerten elég ránézni a zenekarra, a kamuzókat a láthatóan legnagyobb virtuozitással, átéléssel játszó zenészek között találhatjuk meg. Sajnos azonban az a probléma adódik, hogy könnyen kialakul egy olyan helyzet, amikor mindenki potyautasként viselkedik. A jobb hallással megáldott koncertlátogatók bizonyára pontosan tudják, hogy ez a jelenség igen gyakran tűnik fel a magyar hangversenytermekben.

Ezt túléljük. Azt már kevésbé, hogy a kamuzás általános népszokás Magyarországon. Persze összefügg a korrupcióval, a belterjességgel, a potyautasságra való hajlammal, de olyan helyzetekben is találkozunk vele, ahol mindezek nem teszik indokolttá jelentkezését.

Amikor a versenyképességről beszélünk, nem árt elfelejteni, hogy nem csak a hatékonyság, az olcsó munkaerő és a megfelelő infrastruktúra szükségességéről van szó. A kamuzás önmagában nem zárja ki a hatékonyságot, ha megfelelően olcsó a tróger munka, akkor mindenki jól jár. Legalábbis rövid távon.

Trógerország versenyképes akar lenni, elküldi hát ifjait tanulni. A rászoktatás itt kezdődik el. Gyermekeinket először arra tanítjuk meg, hogy a tudás helyett az osztályzat a célja a tevékenységnek. Nem sokkal ez után szerzi meg a helyzet egyszerűbb megoldására vonatkozó készségeit, megtanul súgni és puskázni. Ezek az eszközök már a diplomáig elkísérik. Ahogy telnek az évek, egyre több olyan oktatóval ismerkedhet meg, akik maguk is a kamuzás nagyágyúi. Míg egy tanítónő nem igazán tudja kikerülni a feladatot, és kénytelen effektív tudást átadni, trógerország egyetemein már ez a kényszer sincs meg.

Építészeink harminc éves tankönyvekből tanulnak olyan épületszerkezeti elemekről, melyeket évtizedek óta nem gyártanak, közgazdászaink gazdaságpolitika órán megismerkedhetnek az új gazdasági mechanizmus részleteivel, szociológusaink maximálisan kiképezhetik magukat marxizmusból; a sort a végtelenségig folytathatnánk. Kamu oktatók tartanak kamu tantárgyakból kamu előadásokat, amik persze érdeklődés hiányában elmaradnak már a harmadik alkalommal. Aztán a végén lehet puskázni kamu tankönyvekből készült kamu jegyzetekkel, megajánlott jegyet kapni fél óra alatt készült, letöltött anyagokból összebarkácsolt, senki által el nem olvasott kamu dolgozatokkal. Kamu nyelvvizsgát tehetünk úgy, hogy egy szót sem tudunk külföldiül, ha nem megy, megfelelő összegért más megcsinálja helyettünk. Százezer körül már diplomát is írnak nekünk az erre szakosodott vállalkozók, tessék beírni a keresőbe, számtalan lehetőség közül választhatunk. Trógerországban mindenki jól jár.

A kamuzás mindenhol ott van. Természetesen főleg olyan területeken tenyészik, ahol nehezebb mérni az teljesítményt, mindenek előtt a művészet, a kutatás, a tudományos élet tipikus jelensége. De a versenyszféra is könnyedén produkál hasonlót. Elég bekapcsolni a TV-t, és dől belőle a kamu-áradat. Trógerországban évek óta silányabbnál silányabb műsorok versenyeznek egymással a képernyőn. Természetesen a közszféra is jól teljesít. A szintén kamu újságírás pedig garantálja, hogy minderről lehetőleg ne tudjunk semmit. A napilapokból tájékozódva például nehéz volna véleményt alkotni arról, hogy egyes közpolitikai területeken mi számít progresszívnak, sikeresnek. Ha tényleg információra van szükség, személyes kapcsolatokat kell megmozgatni, és akkor esetleg kiderülhet, hogy éppen hol mekkora a káosz. Tökéletes példa erre az utóbbi időszak „reformvitája”, ahol azt láthatjuk, hogy a politika és a sajtó ugyanabban a stílusban, szóhasználattal és egyező gondolati íveken kommunikál felénk. Szigorúan kamu tartalmakat. A kritikai attitűd pedig előre programozottan jelenik meg, értelemszerűen mindig a másik oldallal szemben, és lehetőleg ezzel vége is.

És nem csak azokon a területeken figyelhetjük meg mindezt, ahol belterjes érdekcsoportok védik szakmájukat bármiféle elvárás, kritika, teljesítménykényszer ellen. Ezek a helyzetek valóban nehezen kezelhetőek. A kamuzásban azonban mindenki benne van. Ha az összes autókereskedő kritikán aluli hozzáállással értékesít, akkor mindenki jól jár a piacon, és sokkal egyszerűbb dolga van, mintha ezen a téren is versenykényszerrel szembesülne. Tele vagyunk ilyen területekkel. Ha mindenki kamuzik, akkor mindenkinek kevesebbet kell tennie a szakmájában, ez bárki számára könnyebbséget jelent. Ez az igazi magyar szolidaritás, korra, nemre, politikai preferenciára való tekintet nélkül.

Pedig elsőre csak arra lenne szükség, hogy mindennapi döntéseink során megértsük, és használjuk a verseny adta lehetőségeket. Ha a vízvezeték szerelő több kárt tesz, mint amennyibe kerül, akkor másikat kell keresni. És a tizedik után is. Addig senki ne kritizálja üvöltve a telefonszolgáltatóját, amíg nem próbálta ki a többit. Ha drága a bankod (már pedig biztosan az), akkor hagyd ott! Ha gyűlölöd a munkahelyedet, keress másikat! És ha élvezhetetlen a TV, akkor nem kell nézni. Az efféle tudatosság nélkül trógerország mindig is az marad, ami.

Persze mindez sok szívással jár, hiszen utána kell járni, elintézni, és jó eséllyel nem találunk sokkal jobbat, mint ami előtte volt. De ha mégis megtesszük, a dolog haszna nem csak annyi, amennyivel a saját helyzetünket javítjuk. Ez sajnos egy nagyon hosszú távú történet lesz. Ideje volna belekezdeni.