ingyenebéd

Muraközy Balázs

A régóta érlelődő ötletek közül egy újabbat vett elő kincsesládájából kormányunk, óvatosan és körültekintően, nehogy megártson neki a napfény, ebben a nagy melegben. Minden beteg fizessen 300 vagy 500 forintot minden orvos-beteg találkozáskor! És lám! A vizitdíj ötlete oly szép, oly előnyös, oly átgondolt, hogy még magának a miniszterelnöknek is tetszik (elég furcsa egy ízlése van), bár „majdnem ugyannyi érv szól a vizitdíj mellett, mint ellene”. Pontosan így kell előkészíteni egy döntést: három érv mellette, kettő ellene: nosza, vezessük be. Vagy mégsem?

Miért merül fel a vizitdíj (vagy bármilyen hasonló díj) bevezetése a (hazánknál) civilizáltabb országokban? Elsősorban azért, mert az ingyenes orvosi vizsgálat arra ösztönzi az embereket, hogy a szükségesnél többet menjenek orvoshoz (ez az ún. morális kockázat egyik típusa). Látott már olyan magányos és idős embereket, akiknek az orvosi rendelő a társasági élet folytatásának egy fontos színtere? A nem túl nagy, de a beteg számára érzékelhető vizitdíj csökkentheti ezt a káros jelenséget. Hazánkban mennyire súlyos ez a probléma? A nyers statisztikák alapján nagyon is. Az egy főre jutó orvos-beteg találkozások száma 6,5, ami duplája az EU átlagának. A szakértők szerint figyelembe kell venni néhány intézményi tényezőt is, például azt, hogy csak egy hónapra lehet gyógyszert felíratni. Azért ezek után a korrekciók után is az élbolyba tartozunk. Máshogy is megközelíthetjük azonban a problémát. Gondoljunk a lakosság egészségi állapotára és az ebben megfigyelhető egyenlőtlenségekre! Biztos, hogy az egészségügyi rendszer fő problémája a túl sok orvoshoz járás?

Ha a vizitdíj bevezetésének ez a morális kockázat elsődleges oka, abból sok érdekes dolog következik. Például jó ötlet-e, hogy a beteg minden orvos-beteg találkozásért fizessen? Nyilván nem, mert ha a háziorvosa elküldi a szakrendelésre, vagy megkéri, hogy egy hét múlva jöjjön vissza felülvizsgálatra, akkor nyilvánvalóan nincs szó arról, hogy a beteg csupán társasági életet kívánna élni a rendelőben. Sőt, a vizitdíj ezekben az esetekben kifejezetten káros: lehet, hogy vizitdíj hiányában visszamenne az orvosához, de egy ötszázast már nem ér meg neki, hogy orvosa ellenőrizze, meggyógyult-e, ha jól érzi magát. És mit gondoljunk ez alapján a legújabb ötletről, az ágydíjról (a kórházban tartózkodásért naponta 300-500 forintot kellene fizetni)?

A vizitdíj úgy működik, hogy megnöveli az orvos-beteg találkozások költségét. Ez a módszer messze nem csodaszer. Kissé erős feltétele van annak, hogy képes legyen pontosan elkülöníteni egymástól a fölösleges és a szükséges találkozásokat. „Csupán” arra van szükség, hogy minden ember számára minden fölösleges találkozás kevesebbet érjen egy ötszázasnál, és egy hasznos találkozás pedig többet ér annál. Ez nyilván nem így van. A szükséges orvos-beteg találkozások egy része is el fog maradni. A legfontosabb kérdés: mennyi és milyen szükséges találkozás marad el a vizitdíj miatt. Ezt persze nem nehéz kitalálni, de annál nehezebb pontosan kiszámolni. Mivel a szegényebb emberek számára ugyanaz az 500 forint sokkal többet jelent, a szegények látogatásainak számát jobban csökkenti a vizitdíj, mint mondjuk a középosztályba tartozókét. Mivel ők általában rosszabb egészségi állapotúak, és kevésbé tájékozottak a betegségek terén, a találkozások elmaradása különösen káros. Ez hatalmas költséggel jár: gondoljunk kieső jövedelmükre, a későbbi orvosi ellátás magasabb költségeire, és a családjuk által elszenvedett veszteségekre! Ez a kár sokkal magasabb lehet Magyarországon, mint mondjuk Németországban, mert nálunk sokkal magasabb az abszolút értelemben nagyon alacsony jövedelműek aránya. Ezeknek a hatásoknak a nagysága egyszerűen nem ismert, és persze nem is fog kiderülni az egy hónapos „társadalmi vita” során. Az intézkedés káros hatásai hosszú távon jelentkeznek: ilyen esetekben akár elő is lehetne készíteni az ilyen fontosságú döntéseket.

Természetes reakció erre, hogy a szegényeknek ne kelljen vizitdíjat fizetni. Ezzel egy elvi és egy gyakorlati probléma van. Az elvi probléma az, hogy amennyiben kivonunk mindenkit a szabály alól, aki kevesebbet menne orvoshoz a vizitdíj hatására, akkor az intézkedés nem csökkenti a morális kockázatot. Én például pont ugyanannyit fogok orvoshoz menni, mint eddig. A rengeteg orvos-beteg találkozás nagy részét valószínűleg az idős és a szegény emberek produkálják. A gyakorlati probléma persze az, hogy hazánkban nem lehet pontosan megmondani, hogy kik a szegények. A nyugdíjasok nagy része nem szegény; az igazán szegények egy része meg nem különböztethető meg a jó helyzetben lévő vállalkozóktól.

Nézzük meg, milyen további érvek szólnak a vizitdíj bevezetése mellett (kevésbé civilizált országokban)! Egy súlyos érv az a 20-30 milliárd forint, amely befolyhat belőle. Ez az összeg persze nem elhanyagolható, de azért nem segíti ki az egészségügy finanszírozását a bajból: csupán a gyógyszerkassza évi 1500 milliárd!

A harmadik csoportba olyan típusú érvek tartoznak, melyek szerint az egészségügy intézményi problémáit orvosolná bizonyos mértékben a vizitdíj. Például csökkentené a hálapénz elterjedtségét (persze csak a háziorvosnak adott hálapénz mennyiségét). Növelné a fogyasztói tudatosságot. Az ágydíj csökkentené azt a jelenséget, hogy a kórházak olyan betegek után is kérnek pénzt, akik nincsenek is a kórházban (persze, ha a nyugdíjasoknak nem kell fizetni, akkor ez a probléma nem oldódik meg). Ezek között vannak jó és tetszetős érvek. Azonban lehet, hogy vannak olyanok, akik még emlékeznek arra, hogy kormányunk állítólag – nemsokára (!) – egészségügyi reformba kezd. Nem lenne jobb – esetleg – megvárni annak a részleteit, és megnézni, hogy mennyiben illik bele abba a vizitdíj meg az ágydíj? Egy jelentősen eltérő intézményrendszerben egészen különböző érdekeltségek és intézményi alternatívák kerülhetnek elő!

A miniszterelnök úr egyetlen érvet osztott meg velünk, amiért támogatja a vizitdíjat: „kialakít egy viszonylag tudatosabb magatartást”. Azt hiszem, ez a viszonylag tudatosabb magatartás nem csak az egészségügyben volna fontos, hanem akkor is, amikor az ilyen fontos kérdésekről gondolkodunk, esetleg döntünk. Ezért a legközelebbi viszontlátásig viszonylag tudatosabb betegeket, tudatos döntéshozókat és rendkívül tudatos társadalmi vitát kívánok!

Megjelent a Magyar Narancs 2006/29. számában.