ingyenebéd

Muraközy Balázs

Nincs is szebb gazdaságpolitikusi tett az olyan adókulcs-csökkentésnél, amely növeli az adóbevételeket! Főleg akkor, ha meg tudjuk győzni magunkat és (nem mellékesen) a választókat arról, hogy ez valóban lehetséges. Úgy tűnik, a Fidesznek sikerült az előbbi teljesítmény (ha az utóbbi nem is). Nem csupán a választás előtt lobogtatták a járulékcsökkentési ötletüket, hanem most is, miután kiderült, hogy országunkat a kormány sikeresen a szakadék szélére vezette. Az ötletet a Fidesz gazdasági szakértői is forszírozzák, például Varga Mihály nemrég ennek kívánatos voltáról beszélt az Indexnek.

Az Orbán és Varga által népszerűsített gondolat, mely szerint a túlzottan magas adókulcs az adóbevétel csökkenéséhez vezethet, nem új keletű. Ibn Khaldum muszlim filozófus például már a XIV. században felhívta rá a figyelmet, hogy „Tisztában kell lennünk azzal, hogy a dinasztia hatalomra kerülésekor alacsony a kivetett adó, és ebből magas adóbevétel keletkezik. A dinasztia uralmának vége felé viszont magasak a kivetett adók, és alacsonyak az adóbevételek”. Azt hiszem, ezt mindenkinek érdemes figyelembe vennie, aki dinasztia-alapításban gondolkodik.

A gondolat leghíresebb népszerűsítője azonban a XX. században született, és Arthur Laffernek hívják. A róla elnevezett Laffer-görbét a legenda szerint egy étteremben rajzolta le egy szalvétára 1974-ben, olyan neves személyek jelenlétében, mint Donald Rumsfeld és Dick Cheney (akiknek lelki fejlődésére nyilván nagy hatással volt), valamint Jude Wanniski (akinek a görbe a nevét köszönheti). A Laffer-görbe azt mutatja meg, hogy mekkora adókulcshoz mekkora adóbevétel tartozik. A görbe a 0 százalékos adókulcsnál kezdődik: nyilván ekkor nulla adóbevételre számíthat a kormányzat. Ha az adókulcs nő, akkor növekszik az adóbevétel. A fák és az adóbevételek azonban nem nőnek a végtelenségig. Honnan tudjuk ezt? Biztosak lehetünk abban, hogy 100 százalékos adókulcs esetén az emberek nem fognak semennyit dolgozni, és ezért az ehhez az adókulcshoz tartozó adóbevétel szintén nulla kell legyen.

Mivel a görbe két végpontján nulla az adóbevétel, közöttük pedig pozitív, a görbének egy fordított U betűhöz kell hasonlítania: az adóbevétel egy ideig növekszik az adókulcs emelésével, egy pont után viszont csökkenni kezd. Az ebből fakadó (kissé naiv) gazdaságpolitikai következtetés az, hogy túl magas adókulcsok esetén az adókulcs mérséklése rendkívül hasznos: ilyen módon csökken az adóterhelés, és nő az adóbevétel is. Az elmélet egyszerű és nagyon meggyőző. Egyetlen problémája, hogy nem (feltétlenül) igaz.

A Laffer-görbe számos radikális reformert ihletett meg. Ezek közül az egyik leghíresebb Ronald Reagan, aki radikális adócsökkentést hajtott végre (amelyet sokan sikertelennek gondolnak). A közelmúlt legfontosabb ilyen jellegű kísérlete a 2001-es orosz adóreform, amely – többek között – radikális adócsökkentéssel járt, és ezzel egy időben jelentősen növekedtek az adóbevételek. Erről a reformról még bővebben lesz szó. Az orosz reform sikere számos országban (például Ukrajnában és Szlovákiában) inspirált hasonló kísérleteket. És, mint látjuk, hazánkban is megtermékenyítő erővel hatott.

A politikai inkorrektség kedvéért viszont meg kell jegyezzem: a magyar Laffer-görbe néhány megdöbbentő tulajdonsággal is rendelkezik. A választási kampány óta tudjuk ugyanis, hogy a járulékcsökkentés hatására növekedni fognak az adóbevételek, mert a vállalkozók a csökkenő terheléstől vérszemet kapva munkahelyeket teremtenek. Ezt a hatást az is erősítené, hogy visszaszorulna a feketegazdaság. Ez eddig megfelel a Laffer-görbének: túl magas az adókulcs, és ennek csökkentése az adóbevétel növelésével jár. Azonban azt is tudjuk, hogy az adóterhek növelése (a minimálbér növelése képében) szintén növeli az adóbevételt, hiszen egyrészt több adót fognak fizetni a munkáltatók, másrészt visszaszorul a feketegazdaság. Ezért a magyar Laffer-görbe igazából U alakú: bármerre mozdulunk el, jobban járunk! Úgy tűnik, hazánk egy gödör alján van. Sőt! Orbán Viktor tavasszal egyszerre javasolta a minimálbér növelését és a járulékok csökkentését mint gazdaságpolitikai csodaszert. Vagyis akár az adókulcsok változatlansága mellett is el lehetne érni az adóbevételek növekedését. Hol van ettől Münchhausen báró!

A közgazdászokat viszont, e földhözragadt alakokat leginkább az adókulcs csökkentésekor lejátszódó folyamatok megértése és mérése köti le. A befizetett adó három tényező szorzata: az egyik az adókulcs, a másik a jövedelem, a harmadik pedig azt mutatja, hogy az emberek átlagosan jövedelmük mekkora részét vallják be az adóhatóságnak.

Vizsgáljuk meg, hogyan hat az adókulcs csökkentése ezekre a tényezőkre!

Az első az egyszerű aritmetikai hatás: ha tíz százalékkal csökken az adókulcs, akkor adott bevallott jövedelem után 10 százalékkal kevesebb adót kell fizetni.

A második hatás az, amit általában a feketepiac visszaszorulásaként szoktak leírni. A közkeletű bölcsesség szerint az adókulcs csökkentésének hatására visszaszorul a feketegazdaság, mert az emberek kevesebbet nyernek jövedelmük elrejtésével, nem éri meg ezzel bíbelődniük. Talán meglepő, de sem az elmélet, sem az empirikus eredmények nem bizonyítják ezt egyértelműen. Az egyik teória szerint például – mivel a büntetés mértéke a be nem fizetett adó nagyságával arányos – alacsonyabb adókulcsok esetén több jövedelmet érdemes elrejteni, hiszen ekkor kisebb a kockázat. Úgy tűnik, hogy az adókulcs és a feketegazdaság nagysága közötti kapcsolat számos tényező függvénye: ilyen az ország intézményrendszere, az adóhatóság anyagi és jogi lehetőségei, a munkapiac különböző jellemzői, a feketegazdaság szerkezete vagy akár az országban uralkodó normák.

A harmadik csatornát a közgazdászok kínálati hatásnak nevezik. Az adókulcs csökkentése hatására növekszik az az összeg, amit egy óra munkáért haza lehet vinni. Ezért az emberek az elmélet szerint több időt szánnak munkára, szabad idejükből feláldoznak néhány órát a jobban megfizetett munka kedvéért. Emiatt magasabb lesz a bruttó jövedelmük, és így magasabb összeg után fizetnek adót. Elméletileg elég világos a hatás iránya: az alacsonyabb adókulcsok hatására megnő az adóalap. (Persze ez sem biztos: többet dolgozna ön, ha órabére hirtelen százszorosára nőne? Igen? És a jövő héten is?) A hatás mértékéről az elmélet nem sokat árul el: ez alapvetően empirikus kérdés.

A kínálati hatások közé tartoznak még hosszabb távú hatások is. Az adókulcsok csökkentése hosszú távon arra ösztönözheti a vállalkozókat, hogy növeljék vállalataik méretét, hiszen a profit kisebb részét kell befizetniük az államnak. Az alacsony adókulcsok meggyőzhetik a külföldi vállalatokat, hogy befektessenek az országba. Egyszóval az alacsony adókulcsok magasabb növekedéshez vezethetnek. Ez általában nagyon fontos érv az alacsonyabb adókulcsok mellett, ám e hatások nem egy-két év alatt jelentkeznek. Egy olyan gazdasági helyzetben lévő országban, mint hazánk, nem lehet erre várni. A radikális adócsökkentés inkább elriasztaná a befektetőket, hiszen – joggal – tarthatnának attól, hogy nemsokára súlyos gazdasági válság alakul ki.

Foglaljuk össze! Az adócsökkentés elméletileg három hatással jár az adóbevételek nagyságára. Az adókulcs csökken. Az adóelkerülés mértékéről nem tudjuk, milyen irányba változik. A kínálati hatás pedig feltehetően pozitív lesz. Az egyenleg attól függ, melyik hatás erősebb. Ennek illusztrációjaként érdemes megvizsgálni, mi történt Oroszországban, amelyet sokan a modern kori adócsökkentés legnagyobb sikertörténetének könyvelnek el. Szerencsére ezekről az eseményekről rendelkezésünkre áll egy remek elemzés, amely az Economic Policy-ban jelent meg tavaly Ivanovna, Keen és Klemm (IKK) szerzők tollából.

Oroszországban 2001 előtt három személyijövedelemadó-kulcs volt: 12, 20 és 30 százalék. Az adóbevételek rendkívül alacsonyak voltak. 2001-ben egységes, 13 százalékos adókulcsot vezettek be, és rendkívüli módon megerősítették az adóhatóság jogkörét, motivációját és anyagi helyzetét. A reform hihetetlenül sikeres volt: a személyi jövedelemadó-bevételek reálértéken 26 százalékkal növekedtek. Ez számos elemzőt meggyőzött arról, hogy a Laffer-görbe működött Oroszországban. Néhányan azért felvetették, hogy esetleg nem az adócsökkentés, hanem az adóhatóság megerősítése vezetett ilyen briliáns eredményhez. Pár közgazdász, elsősorban IKK, ugyancsak meglehetősen szkeptikus volt. Az jutott eszükbe ugyanis, hogy az, hogy az adócsökkentés és a bevételek növelése egy időpontban történt, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a bevételek növekedése az adócsökkentés következménye. Elképzelhető ugyanis, hogy valamilyen közös ok húzódik meg mögöttük: például történetesen pont abban az évben nagyon magas volt a földgáz ára, vagy éppen erőre kapott a gazdaság az 1998-as válság után. Ezért IKK olyan módszert választott, amely alkalmas a kérdés megválaszolására. Ehhez olyan egyének adatait használták fel, akik kitöltöttek egy kérdőívet 2000-ben és 2001-ben is. Az embereket két csoportba osztották. Az egyik csoport jövedelme magasabb volt, így ők korábban magasabb adókat fizettek, mint a reform után. A másik csoport korábban 12, most 13 százalék adót fizetett, vagyis őket lényegében nem érintette az adócsökkentés. A szerzők összehasonlították a két csoportot, és azt találták, hogy bevallott jövedelmük ugyanolyan mértékben változott 2001-ben, pedig az első csoportot nem is érintette az adóreform. Vagyis úgy tűnik, hogy senki se dolgozott többet az adócsökkentés miatt; a kínálati hatás nulla volt!

Az adóelkerülés változását a szerzők szintén szellemes módon vizsgálták. A felmérésből tudták az emberek bevallott jövedelmét és az általuk az adott évben fogyasztásra elköltött összeget is. Abból indultak ki, hogy az emberek fogyasztása nagyjából akkora, mint valós jövedelmük (és nem a bevallott jövedelmüktől függ). A szerzők a fogyasztás és a bevallott jövedelem arányából következtettek az adóelkerülés mértékére. Úgy tűnik, az adóreform ebben a tekintetben sikeres volt: harmadával csökkent a be nem vallott jövedelem aránya. De ez feltehetően nem az adókulcs csökkentésének a hatása volt, hanem annak köszönhető, hogy sokkal szigorúbban betartatták az adószabályokat. Összességében tehát az adóbevételek növekedésének nagy részét az magyarázza, hogy a válságból kilábaló, természeti kincseit drágábban értékesítő Oroszországban növekedtek a bérek, és nem valamilyen csodálatos Laffer-hatás.

E vizsgálatból számos következtetést vonhatunk le. Egyrészt nagyon kevés bizonyíték van a kínálati hatások létezésére. Másrészt abból, hogy Oroszországban szűkült a feketegazdaság, nem következik, hogy nálunk is csökkenne; Oroszországban meglehetősen extrém körülmények uralkodtak ebben a tekintetben. Harmadrészt komoly gazdasági szakembernek nem illik összekevernie egymással az egyidejűséget és az okságot. A Fidesz egyik legfontosabb szakértője, Varga Mihály volt pénzügyminiszter képes ilyenre: „Magyarország a túladóztatott országok közé tartozik, eddig három olyan példa is volt, amikor bebizonyosodott, hogy az adócsökkentés többletbevételt hozhat”. Varga szerint az egyik a társasági adó csökkentése 1994-ben, a második a Fidesz tb-járulék-csökkentése 1998-ban, a harmadik pedig az EVA bevezetése. Szó sincs arról, hogy bárki is rendesen – mondjuk IKK-hoz hasonlóan – megvizsgálta volna, hogy csupán egyidejűségről vagy okságról van szó. De ennél egyszerűbb vizsgálatok sem feltétlenül utalnak arra, hogy valóban adóbevétel-növekedés lett volna ezekben az esetekben. Például az EVA bevezetése után sokkal kisebb mértékben növekedtek az áfabevételek, mint korábban, ami bizony könnyen lehet, hogy az EVA bevezetésének volt a hatása.

A legtöbb bizonyíték arra utal, hogy az adócsökkentés csak rendkívül magas adókulcsoknál jár jelentős kínálati hatással. Hazánk adóterhelése meglehetősen magas, de feltehetően nem annyira, hogy az adócsökkentés növelné a bevételeket. Lehet, hogy többen rosszul alszanak, amíg nem tudják meg biztosan az igazságot ezzel kapcsolatban. De talán nem ez az alkalmas pillanat: a legtöbb görbén hazánk nem a gödör alján van, hanem a szakadék szélén.

Megjelent a Magyar Narancs 2006/48. számában.