ingyenebéd

Horn Dániel

Lamperth Mónika szociális és munkaügyi miniszter a minap az MSZP pedagógustagozatának ülésén megpendítette, hogy a gyerekek közötti esélyegyenlőség megteremtésének érdekében felül kellene vizsgálni a szabad iskolaválasztást. E gondolat egy magát szociáldemokratának tartó kormánytól nem meglepő, és nem egyedi az európai történelemben. De a magyar rendszerben nem tartom helyesnek a módszert, amivel a javaslat a kitűzött célt el kívánja érni; elhibázott az időzítése is; és a személy sem az, akinek meg kellett volna tennie. Már ha a javaslat komoly.

A magyar közoktatási rendszer a német, avagy a konzervatív rendszerekhez hasonlítható. Ezeket viszonylag korai, 10-11 éves korban végrehajtott szelekció és párhuzamos oktatási struktúra jellemzi (például szakiskola, szakközépiskola, gimnázium). E rendszer – logikusan – a szabad iskolaválasztás nélkül nemigen működne, hisz annak híján nem lehetne párhuzamos iskolai struktúrát fenntartani. A magyar iskolások legnagyobb része ugyan „csak” 14 éves korban választ magának iskolatípust, ám egy nem elhanyagolható, válogatott csoport már itthon is 10 vagy 12 évesen bekerül a kisgimnáziumokba. Az iskolák közötti szelekció nagy részét épp ezek a 6, illetve 8 osztályos gimnáziumok okozzák. A szabad iskolaválasztás megszüntetésével ezen iskolák és tanulók jogviszonyát is át kellene gondolni.

A szabad iskolaválasztás joga mellett Magyarországon adott a szabad iskolaalapítás joga is, azaz bárki alapíthat iskolát, ha az megfelel a törvény rendelkezéseinek. Ha megszüntetjük a szabad iskolaválasztást, de fennmarad a szabad iskolaalapítás joga, tehetősebb honfitársaink feltehetően magániskolákba járatják majd a gyermekeiket. Ez javítana ugyan a jelenlegi rendszeren – legalább nem az adófizetők pénzén tartanánk fenn az elitiskolákat –, de az iskolák közti különbségeket nem csökkentené.

Az iskola belső életét most jórészt a fenntartó szabályozza, ebbe az állam minimálisan szól bele. Leginkább csak a fejkvótát utalja ki a fenntartónak, amely ezt saját belátása szerint oszthatja szét iskolái között. A rendszer logikája szerint az iskolák minőségét az iskolák közötti verseny szavatolná: a szülők azzal fejezhetik ki nemtetszésüket, hogy másikat választanak a gyereküknek. Lábbal szavaznak. A fenntartó így eleshet a tanuló után járó fejkvótától – és mivel ezt nem szeretné, kénytelen lesz jobb iskolát csinálni. Egy másik, a magyar közoktatási rendszerben kevéssé működő minőségnövelő mechanizmus lehetne a szülői tiltakozás. A szülők nem csak iskolaváltással nyomatékosíthatnák minőségi kifogásaikat, hanem úgy is, hogy hangot adnak elégedetlenségüknek. Például leváltják az iskolaigazgatót. Vagy az önkormányzat oktatásért felelős vezetőjét; esetleg a polgármestert. Ez utóbbit ma Magyarországon négyévente lehet megtenni, pont míg a gyerek kijár egy iskolai fokozatot, ráadásul az oktatás sajnos még nincs a legfontosabb választási kérdések között.

A jelenleg hatályban lévő közoktatási törvény az MDF-kormány alatt készült. Azóta nyolc éven át magukat liberálisnak valló SZDSZ-es és négy éven át magukat konzervatívnak valló fideszes oktatási minisztereink voltak. És bár mindegyik – a maga módján – tett intézkedéseket az esélyegyenlőtlenség felszámolására, döntően egyikük sem nyúlt hozzá az oktatási intézményrendszerhez. Az SZDSZ-es miniszterek nem kívántak drasztikusan beavatkozni az egyébként is igen liberális oktatási struktúrába, a fideszesek meg, némely centralizációs intézkedést nem számítva, azért lehettek elégedettek, mert a rendszer tökéletesen kiszolgálja a középosztályt.

Az európai történelemben azonban számos olyan szociáldemokrata oktatási reform volt, amely – hasonlóan ahhoz, amit a miniszter aszszony sugall – az oktatási szolgáltatás egységesítéséhez vezetett. Az egységes, úgynevezett komprehenzív rendszer a svéd, illetve általában a skandináv modellekre jellemző. Ebben minden tanuló pontosan ugyanazt az állami oktatást kapja, addig, ameddig csak lehet. Szelekció nélkül. Ez általában 16 éves korig működik. E rendszer legfontosabb eleme az egységes iskola: bárhova is iratkozik be a tanuló, 16 éves koráig ugyanazzal a tantervvel, ugyanúgy képzett tanárral, ugyanolyan oktatási módszerekkel találkozik. E modellben a szabad iskolaválasztásnak nincs jelentősége. Nem meglepő tehát, hogy az MSZP majd 10 évnyi kormányzás után előállt az oktatási rendszer egységesítésének gondolatával. A szabad iskolaválasztás megszüntetésével nem az a legnagyobb baj, hogy alapvetően kárhozatos elképzelés lenne.

E hirtelen jött szociáldemokratizmus más okokból aggályos.

Ha a jelenlegi rendszerből kiemeljük egyik legfontosabb ösztönzési mechanizmusát, a lábbal szavazást, vajon mi lesz helyette? Jogokat kellene adni – például – a szülőknek, ami az egész önkormányzati struktúra átformálásához vezethet. Egy olyan alapvető jog megváltoztatása, mint a szabad iskolaválasztásé, strukturális kérdések sokaságát veti fel: a miniszter asszony ezekről nem nyilvánult meg. A szabad iskolaválasztást önmagában nem lehet megszüntetni a magyar rendszerben, ehhez sokkal drasztikusabb változások szükségesek.

A rossz időzítés alatt nem azt értem, hogy a kormány már így is elég sok fronton vívja csatáját, s egy újabb megnyitása nem sok sikerrel kecsegtet. Hanem a közoktatási törvény 2005. decemberi módosítását (Ktv. 66. §), amely így szól: „Ha az általános iskola a kötelező felvételi kötelezettsége teljesítése után további felvételi, átvételi kérelmeket is teljesíteni tud, és valamennyi felvételi kérelmet helyhiány miatt nem tudja teljesíteni, az általános iskola sorsolás útján dönt. A sorsolásra a felvételi kérelmeket benyújtókat meg kell hívni. Sorsolás nélkül is felvehető a halmozottan hátrányos vagy sajátos nevelési igényű tanuló, továbbá az a tanuló, akinek sajátos helyzete indokolja. A sajátos helyzetet a helyi önkormányzat rendeletben állapítja meg”. Azaz 2007 szeptemberétől lehet ugyan más iskolát választani, s így a szabad iskolaválasztás alaptörvényben meghatározott jogán nem esik csorba, de az általános iskola nem válogathat a jelentkezők között. Ha többen jelentkeznek, mint ahány hely a körzetesek beiskolázása után maradt, sorsolnia kell; és ha az önkormányzat úgy kívánja, előnyt kell biztosítania a hátrányos helyzetűeknek. Lamperth bejelentése tehát pont arra az időre esett, amikor saját kormánya bevezetett egy, a rendszerrel kompatibilis, de az esélyegyenlőséget valószínűleg elősegítő törvénymódosítást. E módosítás egyik nagy előnye nemcsak az, hogy belesimul a jelenlegi rendszerbe, hanem az is, hogy eddig nagyobb konfliktusok nélkül elfogadták. Működni kezdett – noha az eredményei természetesen még nem látszanak.

Mármost, a miniszter asszony vagy nem tud a törvénymódosításról, vagy tudatosan tovább erőlteti a „reformokat”. Már az is furcsa, hogy egy oktatási kérdést a szociális és munkaügyi miniszter, és nem a párttársa, az oktatási (de-főleg-persze-kulturális) miniszter birizgál. Lehet, hogy a szocialista párt az oktatási intézményrendszer reformját tervezi egy-két éven belül, és úgy érzi, már most hozzá kell szoktatni a népet az újhoz. Ez erősen kétséges, tekintve, hogy a képviselők többsége boldog lenne, ha két év múlva nem a reform szó kötődne az MSZP nevéhez. Az ötlet, és másra tényleg nehéz gondolnunk, jelen formájában csak zajkeltésre való.

Megjelent a Magyar Narancs 2007/46. számában.