Muraközy Balázs

Ön mit adóztatna meg egy lemaradó országban a XXI. század elején?

Kormányunk úgy döntött, hogy a nagyobb ívű reformok elmaradása után a haza kultúráját leginkább az internet-előfizetések, a mobil-tartalomszolgáltatás és az importbútorok megadóztatásából kell továbbfejleszteni. Különösen jól mutat ez az intézkedés a korábbi időszak olyan jelszavainak fényében, mint az adók egyszerűsítése vagy a komoly összegekkel támogatott digitális írástudás és más internetközeli programok. De nem is az a baj, hogy kiterjesztik a kulturális járadékot az internetre – ez logikus lépés; a járulékot be kell fizetni a tévészolgáltatás és az újságok után is. A baj az, hogy a kulturális járadék még létezik, és nem törölték el az adóegyszerűsítés első lépéseként.

A kulturális járulékot 1993-ban vezették be, és eredetileg arra szolgált, hogy akik olyan „káros” dolgokat vesznek (vagy adnak el), mint az erőszakot vagy pornót tartalmazó kiadványok, egy csekélyebb összeggel hozzájáruljanak a kultúra fejlődéséhez. Az évek során viszont a termékek elképesztően széles köre kerül be a járulékköteles kategóriába: faanyagú dísztárgyak, kiadási, nyomtatott és egyéb sokszorosított termékek, fotokémiai anyagok, műanyag dísztárgyak, fém dísztárgyak, írógép, másológép, stb. Ezek persze csupán a nagyobb gyűjtőkategóriák. A „száz évnél idősebb régiségek” után például 1 százalékot kell fizetni, de az „ünnepi, farsangi és különféle más szórakoztató tárgyak után (beleértve a bűvésztárgyat és a beugratós tréfakelléket is)” már hármat. Ez viszont semmi a magyar kultúrára olyan veszélyes holmikhoz képest, mint a „szórakozóhelyi felszerelés, asztali vagy társasjáték, pénzérmével vagy koronggal működő más játék, beleértve a tivoli játékot, a biliárdot, a különféle típusú játékkaszinó-asztalt”, amelyek után egyenesen tíz százalék dukál a kincstárnak! Az olvasók megnyugtatására nyomban hozzáteszem, hogy az utóbbi kategóriába nem tartozik bele a tekepálya-felszerelés, amely – nyilván a magyar kultúrában játszott kiemelkedő szerepe, valamint sportértéke miatt – úgy tűnik, mentesül e teher alól. A kártya (amely egyrészt ugye az ördög bibliája, másrészt viszont segíti a hungarikumnak méltán tekinthető ulti fennmaradását) kompromisszumos, 3 százalékos kulcscsal szembesül (kérdés, hogy mi történik, ha egy szórakozóhely veszi meg, vagy – ne adj isten – egy bűvész használja). És vajon nem kellene-e különböző járulékkulcsot fizetni a magyar és a francia kártya után?

Ebből a járulékból mindösszesen 8 milliárd forint folyik be, a költségvetés bevételeinek körülbelül 0,05 százaléka. Ez a Nemzeti Kulturális Alapba kerül, amelyet kollégiumok, valamint maga a kulturális miniszter osztanak el az arra érdemes felhasználók között. A rendszer haszna világos, mint a nap: a kultúra finanszírozása így függetlenné válik a költségvetési alkutól.

De vajon miért pont a kultúra finanszírozását kell kiemelni az összes állami funkció közül? Miért nem a hadsereget vagy a közoktatást? És mibe kerül ez a kisadó? A kulturális járulék adóügyi szempontból ugyanis egyszerűen atavizmus. Hatalmas adminisztrációs költsége van annak, hogy egy ilyen kis összeget minden egyes termék után rengeteg vállalattól külön beszedjenek. Persze ezzel az NKA elköltőinek nem kell törődniük, mert ez a költség az általános adóbevételekből finanszírozott adóhatóságnál és a vállalatoknál jelentkezik.

Gondoljuk végig a leginkább hasonló esetet, a benzin után fizetendő útalapot. Itt a külön adó mellett sokkal erősebb érvek szólnak, mint a kulturális járuléknál. Egyrészt csak néhány termék után és néhány vállalattól kell beszedni egy viszonylag magas adót – ennek a költsége nem túlzottan súlyos. Ráadásul elvi szempontból is meg lehet indokolni az adó ilyen kialakítását. Az emberek benzinfogyasztásukkal nagyjából arányos kárt okoznak az utakban, és a benzinre kivetett adó elvileg szembesíti őket ezzel a költséggel. A használó fizet. De milyen hasonló érvet tudunk mondani a kulturális járadék esetében? És mi indokolja, hogy ennyiféle kulcsot fizessenek a különböző termékek iránt? Egy pakli kártya vagy egy csocsóasztal antikultúrát gerjeszt, amit csak adott mennyiségű igazi, veretes, magyar kultúra olthat ki? És honnan tudjuk, hogy egy pakli kártya pontosan 6 forint antikultúrát hoz létre? Megmérték a kultúrsublerral?

Képzeljük el ezek után a besorolással megbízott köztisztviselőt, amint 2008-ban felismeri, hogy számos honfitársunk otthon – vagy a munkahelyén – ott ül az internet előtt, és adózatlanul nézi rajta a pornót és az erőszakot! Nem beszélve azokról, akik otthonukba csak úgy, ész nélkül importbútorokat szereznek be, és gátlástalanul fetrengenek rajtuk, ahelyett, hogy orosz realistákat vagy egy pompás, az NKA-ból finanszírozott irodalmi lapot olvasnának! Itt az idő lesújtani rájuk! A vicc az, hogy e köztisztviselő gondolatmenete logikus: ha egyszer a rádió- és televíziószolgáltatás után is kulturális járulékot kell fizetni…?

A kulturális járulék ellentmondásban áll a modern adórendszer követelményeivel és a kormány kinyilvánított céljaival. Az adónem esetlegessége arra utal, hogy bármikor, bárkire, mindenféle indoklási kötelezettség nélkül tetszőleges sarcot lehet kivetni – ez meg a másik gond. Még mindig csak a szavak szintjén látta be a kormány, hogy az adórendszernek nem az a funkciója, hogy mindenki érdemei vagy az általa gyártott termék állítólagos érdemei alapján fizessen adót. Az adórendszernek az a funkciója, hogy átláthatóan, egyszerűen és hatékonyan működjön. Csak ekkor segíti azt, hogy az emberek és a vállalatok hosszú távon tudjanak tervezni, és előbb-utóbb olyan módon élhessünk, mint az Európai Unió jómódú lakói.

Megjelent a Magyar Narancs 2008/16. számában.

+ A téma időközben aktualitását vesztette, bár jó eséllyel előkerülhet még.