Muraközy Balázs

Mindannyian büszkék vagyunk a magyar tudományos eredményekre. Örömmel jelenthetem, hogy kormányunk az építési vállalkozókkal karöltve felfedezte a feketegazdaság elleni küzdelem gyógymódját. És milyen egyszerű is az egész! Az ember a homlokára csap, hogy nem neki jutott eszébe először.

A probléma ugyanis az, hogy a magyar építési vállalkozók egy része közbeszerzésre végzett munkák esetén (is) feketén alkalmaz munkásokat, esetleg alvállalkozóin keresztül. Az ilyen vállalkozók nyilván nem csak ezzel károsítják meg a társadalmat, ennél alávalóbb dolgokra is képesek. Például az alacsonyabb költségeik miatt alacsonyabb árajánlattal indulnak a közbeszerzésen, és ily módon kiszorítják a feketén munkásokat nem alkalmazó vállalkozásokat. És itt jön a zseniális gondolat: ha az állam nem fogadja el a túl alacsony árú ajánlatokat, akkor ez a probléma nyilván csökkenni fog! A gonosz vállalkozók pedig megszégyenülve elkullognak. Nem is kell mást tenni, mint az iparág képviselőivel együttesen kidolgozni az úgynevezett „minimális vállalási árakat”, és aki ennél kevesebbet kér, azt kizárni a közbeszerzésből. Szerencsére a zseniális felismerés után „a szaktárcánál már javában folynak a minimális vállalási ár bevezetésével kapcsolatos munkálatok” – értesült az egyik gazdasági napilap, amely az intézkedés hat darab előnyéről is beszámolt, és egyetlen hátrányt sem említett meg.

Remélem, nem kell sokáig várni, hogy ezt a felülmúlhatatlan ötletet a gazdaság más területein is sikerrel felhasználják. Nem szabad ugyanis az építőiparnál leragadni. Mi a helyzet például a mezőgazdaságban? Nyilván vannak olyanok, akik feketén alkalmaznak munkásokat a földjükön. De semmi probléma: be kell vezetni a búza, az alma és a paradicsom esetén is a minimális árat, lehetőleg a gazdákkal egyeztetve! És aki olcsóbban adná áruját, azt súlyosan meg kell büntetni. Nincs olyan területe a gazdaságnak, ahol ne lehetne bevezetni a minimális árakat, a feketegazdaság vesztére és a közgazdaság-tudomány nagyobb dicsőségére.

A szkeptikusabb olvasókban felmerülhet ugyanakkor a kérdés, hogy a „gonosz” vállalkozók ezután vajon miért ne kérnék el a minimális vállalási árat – és ha nyernek, ugyan miért ne foglalkoztatnák ugyanúgy feketén is a munkásokat? Ezek a kötekedő olvasók érvelhetnének azzal – Gary Becker Nobel-díjas közgazdász nyomán –, hogy a vállalatok vagy az emberek leginkább úgy döntenek a feketefoglalkoztatásról vagy bármely más illegális tevékenységről, hogy annak költségeit és hasznait összevetik. Ebből az következik, hogy leginkább olyan intézkedésekkel lehet visszaszorítani a feketegazdaságot, amelyek az illegális cselekedet költségét növelik, vagy a hasznát csökkentik. Nos, tegyük fel, hogy egy vállalat már megnyert egy pályázatot, és arról dönt, hogy befizesse-e dolgozói után az adókat. Milyen mértékben befolyásolja a minimálár a feketefoglalkoztatás költségeit vagy hasznait? Szinte semennyire.

Hozzáteszem, a feketefoglalkoztatás akkor sem szorul vissza, ha az áron kívül más tényezőket is figyelembe vesz a pályáztató, és mostantól többen is a minimálárral pályáznak. Tegyük fel, a döntésnél extra műszaki tartalmat vagy a munka minél előbbi befejezését is figyelembe veszik: az alacsonyabb bérköltséggel feketemunkásokat alkalmazó vállalatok ekkor előnyben lesznek, mert több pénzük marad az ilyen szolgáltatásokra. Nem könnyű olyan közgazdasági mechanizmust találni tehát, ami alátámasztaná a minimális vállalási árak gazdaságfehérítő hatását.

Annál könnyebb viszont olyan mechanizmust mutatni, amely alapján az adófizetők rosszul járnak.

Vajon hogyan fogja a mérnökárat megállapítani a minisztérium – az építési vállalkozókkal együttműködve? Az ezzel kapcsolatos tapasztalatok hazánkban is, külföldön is egyértelműek: a szabályozott árak jó magasra szoktak sikerülni, de cserébe később gyorsan nőnek. A kevésbé hatékony technológiát alkalmazó vállalkozók – akik többen vannak – könnyen elérhetik, hogy az ő költségeik érvényesüljenek a minimálárban. Ezért a hatékonyabban működő vállalatok nem kerülnek akkora előnybe a közbeszerzéseken, mint ha nincs minimális ár. A verseny hiánya lassítja a termelékenyebb munkaszervezés elterjedését, hiszen az állam a minimális vállalási árral segíti az alacsonyabb hatékonysággal működő vállalatok fennmaradását. A verseny csökkentése és a növekvő minimális vállalási árak biztos nyereséget biztosíthatnak a vállalkozóknak, és biztos veszteséget az adófizetőknek.

A helyzet azonban ennél is rosszabb. Közbeszerzés esetén – ahogy ezt az autópályáknál is láttuk – viszonylag könnyen ki lehet alakítani kartelleket, ha a piacon lévő vállalatok megegyeznek, hogy melyik kiírást melyikük nyeri meg. A kartelleket akkor nehéz működtetni, ha sok kommunikációra van szükség, mert akkor nagyobb eséllyel buktatja le a résztvevőket a versenyhivatal. A legtöbb kommunikációt az árak megbeszélése igényli. Ha viszont van egy olyan ár, amit mindenki ismer, akkor elég előre megbeszélni a stratégiát (például az egyik cég 10 százalékkal a minimálár fölötti összeget kínál, a többi pedig 15-20 százalékkal többet). Így máris magasabb árakat érhetnek el a vállalatok. Ezért segíti a minimális vállalási ár a kartelleket.

Mielőtt tehát a paradicsom piacán is bevezetnék a minimális árakat, érdemes még egyszer végiggondolni a hatásait. Csak akkor érdemes olyan intézkedéseket bevezetni, amik mindenképpen az árak emelkedéséhez vezetnek, ha biztosak vagyunk abban, hogy az intézkedés haszna felülmúlja annak költségét. Ez a minimálár esetében erősen kétséges. A gazdaság kifehérítésére sajnos nemigen van más eszköz, mint a hatékonyabb ellenőrzés, az alvállalkozókra vonatkozó szigorúbb szabályok vagy hosszú távon a járulékok csökkentése. Segítene talán az is, ha nem lehetne a különféle rossz hírnevű cégek felszámolása után tiszta lappal indulni. Örökmozgók márpedig a gazdaságban sem léteznek – legfeljebb olyan intézkedések, amik hosszú ideig pumpálják az adófizetők pénzét mások zsebébe.

Megjelent a Magyar Narancs 2008/13. számában.

Fotó (cc) antaldaniel