Lőrincz Lászó

Az internetet mindenkinek „mozgalom” mára annyira népszerűvé vált, hogy szinte eretnekségnek számít feltenni a kérdést: Miért is?

Az USÁ-ban civil szervezetek hatalmas energiákat fektetnek a „digitális szakadék” áthidalásába: a hátrányos társadalmi rétegek számára internet-hozzáférést biztosítanak, kísérleti megoldásokat hoznak létre a harmadik világ országaiban, majd publikálják helyi tapasztalataik sikertörténeteit. Persze ha valaki erre teszi fel az életét, nyilvánvalóan hisz is ennek hasznosságában. Magyarországon a fő téma a „lemaradásunk” a fejlett világ országaitól – sőt, a közép-európai országoktól – de a digitális szakadékról is előszeretettel cikkeznek a kutatók.

A mozgalom mögött álló érveket áttekinteni szinte lehetetlen. Ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy az információs társadalommal való foglalkozás filozófiai-szociológiai víziókból nőtt ki, nem policy-elemzésekből. A víziók mellett néhány érvrendszert azért érdemes megemlíteni.

Az egyik az emberi jogokból, és ezen belül az információhoz való jogból eredezteti az „internetet mindenkinek” célt. Nem lehet ugyanis kizárni az információból embereket, tehát kell nekik a Net. Szembeötlő, hogy ez az érvrendszer nem igazán alkalmazható Magyarországra. Egyelőre ugyanis nem sok olyan dolog létezik a magyar weben, ami másutt nem lenne elérhető. Legfeljebb bizonyos dolgok hatékonyabban érhetőek el ott. A kérdés, hogy ezek kinek mennyire fontosak. Géza néninek nem kell külföldre telefonálni például, hogy repülőjegyet foglalhasson az EasyJet járatára, de ha egyébként sincs útlevele, se pénze az utazásra, ennek lehetősége nem valami értékes számára. Géza néni egyébként sem beszél angolul, tehát az angol nyelvű szolgáltatások eléréséből az internet megjelenése előtt is ki volt zárva, ettől nem került hátrányos helyzetbe.

A liberális közgazdaságtan nem indulhat ki abból, hogy az emberek preferenciái rosszak. Ha az emberek többsége azt állítja, hogy azért nem akar internetezni[1] mert nincs szüksége rá, nem lehet őket erre kényszeríteni. És nem csak a nyugdíjasok vélekednek így nálunk (ellentétben például az Egyesült Államokkal). Mindössze annyiról van szó tehát szerintem a társadalmi egyenlőtlenségek tekintetében, hogy az új technológiák kezdetben drágábbak. Ezt egyes rétegek megfizetik, és esetleg ebből előnyre tesznek szert, a többiek megvárják, míg hasznossága bebizonyosodik, és olcsóbb lesz. És amíg az átlagember számára is használható lesz, nem kellenek külön skillek a használatához.

A másik oka az internet elterjesztésére irányuló törekvéseknek a gazdasági fejlődést elősegítő hatása lehet. A két tényező között nyilvánvalóan van összefüggés, de ilyen jellegű költség-haszon elemzéssel eddig még nem találkoztam (bár biztos van). A vízió harmadik eleme a tökéletes és közvetlen demokrácia víziója az interneten. Ennek eljövetelével kapcsolatban azonban még a „szakértők” is megosztottak.

Itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy milyen eszközökkel lehet „behozni lemaradásunkat” és miért. Dessewffy professzor társadalmi kampányt szeretne. Ez szerintem abban az esetben indokolható, ha ennek célközönsége (a jövőbeli otthoni internethasználó) valami piaci kudarc következtében nem jut hozzá a megfelelő információhoz, ennek hiányában a társadalmi kampány elpazarolt erőforrások halmaza lenne. Elvileg pedig az internettel való kapcsolatba kerülés (család, munkahely, média, társadalmi kapcsolatok) lehetőségei azonban nem mutatnak „patológiás” állapotot. Kétségtelen, hogy a marketingkampány lehet bizonyos szinten eredményes, meg lehet csinálni úgy, hogy az emberek megvegyék a cuccot. (Bár érdekes lenne megvizsgálni, hogy a katolikus egyház kampánya hatására hogyan fog emelkedni a házasságkötések száma a következő hónapokban.) De biztos, hogy abban az esetben, ha az embereknek olyan dolgot adnak el, aminek használatára nincs szükségük, nem fogják használni. Többen kimutatták, hogy a hozzáférés nem teremti meg egyértelműen a használatot[2], azaz hiába ültetjük bele az állampolgárt a tutiba, ha nem tudja, hogy ez neki hogyan és miért lesz jó, csak erőforrásokat pazarolunk. A Sulinet program önmagában sikersztori volt, mert megfelelő érdekes tartalom (chat, stb) és oktatás is társult hozzá. Az állami szféra behuzalozása saját tapasztalataim alapján viszont már kevésbé, már ha azt nem tekintjük annak, hogy a simagöröngyösi aljegyző hetente megnézi a minisztériumi pályázatokat, amik egyébként is benne vannak a Pályázatfigyelőben.

Ha hatékony internet-policyt szeretnénk, akkor inkább két tényezőre kellene hangsúlyt fektetni. Az egyik a mindenki számára hasznos tartalom növelése, amely hatékonyabbá teheti például az ügyintézést és mellesleg hosszú távon penetrációnövelő hatása is lehet. A másik a hatékony szabályozás, amely hozzájárulhat a versenyhez és az árak csökkenéséhez. A harmadik érv ugyanis a penetráció növelése mellett a hálózati externáliák megléte, amely miatt a piac szuboptimásian kicsi lehet. A jól használható általános tartalom ebből a szempontból megfelelőnek tűnik: olyan befektetés, ami amellett, hogy önmagában is valószínűleg hatékony az ügyeket elektronikusan intézni – különben miért csinálnák ezt piaci szereplők (piacterek, e-banking, stb.) – valós keresletet indukálhat. Külföldön volt, ahol a hatékony versenyszabályozás – széleskörű állami tartalom páros sikert hozott, de egy finn-magyar összehasonlításból azért nem vonnék le messzemenő következtetéseket.

Jegyzetek:

1: Lásd például a TNS felmérésének eredményeit Index – 2002.10.28 vagy a World Internet Project-ét Index, 2002.11.27. (A két eredmény közül a TNS eredményei jóval kisebb mintanagyságon alapulnak, ezért megbízhatatlanabbak)

2: A használati különbségekről lásd pl. Hargittai vagy Fichman.