ingyenebéd

Békés Gábor - Muraközy Balázs

Márciusban lejár Járai Zsigmond megbízatása. A sajtóban és más forrásokban számos jelölt (és önjelölt) neve merült fel e jeles alkalomból. Nagy politikai show-ra nem számíthatunk az ügyben: a miniszterelnök egymaga dönt a jegybankelnök személyéről, akit ez után a köztársasági elnök nevez ki. Ez a körülmény meglehetősen valószínűtlenné teszi, hogy a jelenlegi jegybankelnök egy újabb hat éves periódus során is folytathassa munkáját. A jelöltdömping közepette sem szabad azonban szem elől tévesztenünk azokat az alapvető követelményeket, amelyeknek egy jegybankelnöknek meg kell felelnie.

Milyen legyen az új jegybankelnök?

De miért is ez a felhajtás? Az MNB elnöksége azért fontos pozíció, mert a jegybank nagy mértékben független a kormányzattól. Ez nem volt mindig így; az elmúlt néhány évtizedben váltak függetlenné a központi bankok a fejlett országokban, nem beszélve a hazánkhoz hasonló kevésbé szerencsés országokról. A jegybanki függetlenség koncepciója az idő-inkonzisztencia nevű közgazdasági jelenségre kínál gyógyírt. E gondolat leírása 2004-ben közgazdasági Nobel-díjat érdemelt. Az elmélet szerint a kormányzat szereti a gazdasági növekedést és az alacsony inflációt is. Hosszú távon az alacsony infláció megteremti a gyors gazdasági fejlődés feltételeit, de egy-két éves távlatban sajnos egyszerre nem lehet az inflációt is csökkenteni és a gyors gazdasági növekedést is fenntartani. A kormány ezért kompromisszumra kényszerül a kettő között. A kormány programja ezt a kompromisszumot foglalja magában.

Ha a munkaadók és a munkavállalók elhiszik ezt a programot, akkor annak megfelelően döntenek a bérekről és az árakról. A béreket és az árakat csak lassan változtatják meg a vállalatok – jó közelítéssel az éven belül alig változnak. Azonban miután a vállalatok döntenek, a kormány szörnyű kísértéssel szembesül saját programja felrúgására. Ha egy kicsit több pénzt nyom (vagy modern gazdaságban kamatot csökkent, melynek hatása hasonló), akkor jelentősen megnőhet a növekedés és az adóbevételek, miközben a merev árak miatt csak kissé gyorsul fel az infláció.

Ennek magyarázata röviden a következő. Az alacsonyabb kamat miatt a gazdasági szereplők olcsóbban tudnak kölcsönkérni, és ezért gazdagabbnak érzik magukat. Ez azzal jár, hogy többet is költenek. Az áruk iránti magasabb keresletre válaszul a vállalatok a lassan változó (alacsony) bérek mellett további dolgozókat vesznek fel, és többet termelnek. Természetesen az új dolgozók is lelkesen verik el a fizetésüket, ami tovább növeli a keresletet. Mindez áldásos hatással van a költségvetésre is. A magasabb foglalkoztatás hatására nő a jövedelemadó-bevétel, a nagyobb kibocsátás pedig magasabb áfa-bevétellel jár. A költségvetési kiadások viszont alig változnak, hiszen azok nagy része bér vagy nyugdíj, amelynek összegét már az év elején megállapítják. Ha tehát a kormány a bérek kialakulása után úgy nyom több pénzt, hogy az a gazdaság szereplőit meglepetésként éri, akkor rövid távon jelentősen megnő a gazdaság teljesítménye viszonylag kis infláció árán. Hosszabb távon viszont a bérek és az árak alkalmazkodnak az új helyzethez, és a korábbihoz hasonló gazdasági növekedés mellett magasabb inflációt vált ki ez a kellemesnek tűnő meglepetés. Vagyis a dolgok belső logikájának köszönhetően a kormány hajlamos több pénzt nyomni (vagy alacsonyabb kamatokat meghatározni), és ez által magasabb inflációt gerjeszteni, mint eredetileg optimálisnak találta volna.

A probléma természetesen az, hogy a piaci szereplőket nem lehet ezzel a trükkel túl gyakran megvezetni. Amikor a kormány kihirdeti programját, mindenki tisztában van a kísértéssel. Ezért magasabb inflációra számítanak, és ennek megfelelően magasabb béreket is állapítanak meg. Az a tény, hogy a kormány ígérete nem hihető (ami még egyszer hangsúlyozzuk, a modellben nem a kormány, hanem a helyzet hibája) már rövid távon is magasabb inflációhoz vezet azonos szintű foglalkoztatás mellett. Ha a kormány ígérete hihető lenne, mindenki jobban járna.

Erre a problémára egy bevált megoldás a jegybanki függetlenség. A kormánynak furcsa módon érdeke olyan független jegybankár kinevezése, aki nem osztja a társadalom által demokratikusan megválasztott kormány nézeteit, „konzervatívabban” gondolkodik, vagyis a kormányénál nagyobb súlyt helyez az alacsony infláció elérésére és megőrzésére. Egy pénzügyi-közgazdasági értelemben vett konzervatív vezetőtől ugyanis nem várják, hogy túl alacsonyan akarja tartani a kamatokat, hosszú távon ártva a gazdaságnak, ezért intézkedései hitelesek lesznek. A konzervatívabb gondolkodást persze nem kell úgy érteni, hogy az ország összes lakójának ki kell töltenie egy tesztet arról, hogy mennyire utálja az inflációt, és az lesz a jegybankár, aki a leginkább. Inkább egy olyan intézményt kell létrehozni, amely ilyen értelemben konzervatívan viselkedik. A jegybank elnökének viszont hitelesen kell képviselnie ezeket a célokat.

Ezért a jegybank legfőbb feladata, hogy feleljen az inflációért, viszont nem feladata, hogy foglalkozzon a munkanélküliséggel vagy a gazdasági növekedéssel; ekkor viselkedik konzervatív jegybankárként. Így a független jegybankot nem kínozza év közepén a bankóprés iránti sóvárgás; a kormányt pedig hiába kínozza, a független jegybank bizony fügét mutat neki. Ennek megfelelő a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény is: „Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása”. (3§ (1)) Ebből máris leszögezhetjük azt, hogy nem túl célszerű, ha egy, a kormányhoz túlságosan is közel álló embert (például egy volt minisztert) neveznek ki elnöknek. Ő időnként a kelleténél jobban is együtt érezhet a kormánnyal. Például előfordulhat, hogy választás előtt az árstabilitás kérdése háttérbe szorul ha például néhány adag ínycsiklandó ingyenpacallal kell megörvendeztetni a választókat. Amennyiben tovább olvassuk a törvényt, kiderül, hogy „Az MNB elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül, a rendelkezésre álló monetáris politikai eszközökkel támogatja a Kormány gazdaságpolitikáját”. (3§ (2))

Néha a gyakorlatban persze nehéz eldönteni, hogy mi veszélyezteti az árstabilitást és mi nem. Mindenesetre ennek a célnak a megvalósítását nem túlságosan mozdítja elő egy, a kormánnyal nyíltan nem szimpatizáló jegybankelnök. Bár a jegybankelnök sehol a világon nem lehet teljesen független politikailag (mert a politikusok nevezik ki), nagyon fontos elvárás az, hogy ne kötődjön annyira valamelyik politikai oldalhoz, hogy az veszélyeztesse a Bank alapvető céljait.

Ráadásul bármilyen fontos pozíció is az MNB elnökéjé, nem egymagában dönt a monetáris politika irányításáról. A döntéseket a Monetáris Tanács hozza. A Tanács jelenleg 13 tagból áll; a tizenhárom szavazatból csupán az egyik a MNB elnökéjé (három másik pedig az alelnököké). Az alelnökök megbízatása is lejár idén, és a jövőben a Tanácsban már csak az egyik alelnök lesz tag. Ha megnézzük a 2006 második felében hozott döntéseket, akkor azt láthatjuk, hogy az elnök, és a hozzá kötődő (általa jelölt) két alelnök szavazatai csak nagyon ritkán voltak döntő jelentőségűek. Legtöbb esetben nem egy-két szavazat döntött. Egy, Járai Zsigmondtól szélsőségesen eltérő elképzelésekkel rendelkező elnök jelenléte és a két általa jelölt alelnök hiánya összességében legfeljebb negyed százalékponttal változtatta volna meg a kamatlábat.

Ha az elnök szavazata nem oszt, nem szoroz a monetáris politikáról hozott döntésekben, levonhatjuk-e a következtetést, hogy szinte mindegy is, mit gondol a monetáris politikáról, elég ha hitelesen keménykezű? Mit sem számít, hogy ért-e hozzá? Norbi for president? Ezekre a kérdésekre határozott nem a válasz. Az elnök feladata a monetáris tanács döntéseivel és általában a monetáris politikával kapcsolatos döntések kommunikálása, magyarázata. Miközben a Monetáris Tanács tagjai akár külön-külön is értelmezhetik a döntéseket, az elnök szava a leghangsúlyosabb. A sikeres kommunikáció elsődleges funkciója az, hogy segítse a piaci szereplők várakozásainak formálódását. A sikeres és hiteles kommunikáció csökkenti a piacon uralkodó bizonytalanságot a jövőbeli monetáris politikával, kamatlábakkal és valutaárfolyamokkal kapcsolatban. Az alacsonyabb bizonytalanság hatékonyabb döntésekhez és alacsonyabb kockázati felárhoz vezet.

Nehéz kérdés, hogy mi teszi az elnököt hitelessé a piaci szereplők számára. Emberi integritása mellett fontos a szakmai integritása is. Ha jól átlátja a gazdaság és a monetáris politika működési mechanizmusait, akkor jobban elhiszik neki a befektetők, hogy helyesen értelmezi a Monetáris Tanács döntéseinek okait és érti a gazdaságban zajló folyamatokat. Ezért elhiszik előrejelzéseit. Persze nem feltétlenül szükséges, hogy a leendő jegybankelnök sikeres kutató legyen (bár erre számos példa akad, például az Egyesült Államok jegybankjának frissen kinevezett elnöke, Ben Bernanke, a monetáris politika egyik legelismertebb kutatója). Megbízhat a piac egy olyan elemzőben is, akinek előrejelzései sokszor beigazolódtak, és jól ismerik gondolkodásmódját. És persze egy olyan üzletemberben is, akit már régről ismernek, és úgy gondolják, mélyen érti a piaci folyamatokat.

A monetáris politikai, makrogazdasági szakértelemnek azonban nem csupán a kommunikációban van funkciója. Az elnök feladata a jegybank szakértői, elemzői gárdájának irányítása is. Ezeknek az elemzőknek a feladata a monetáris politikai döntések előkészítése – vagyis az ő elemzéseik nagyban hozzájárulhatnak a sikeres monetáris politikához. Miközben ezeknek az embereknek a hatékony irányítása komoly vezetői képességeket is megkövetel, az elnök feladata elsősorban a szakmai iránymutatás, a megfelelő kérdések és kutatási irányok kijelölése. Ehhez pedig szükség van arra, hogy az elemzéseket megértse, és a kutatók szakmailag is felnézzenek rá. Egyébként kicsúszhat az elnök kezéből a szakmai irányítás, és az egyes kérdésekben az alatta lévő vezetők döntenek. Ha a Monetáris Tanács tagjai és a piac tagjai ezt észreveszik, akkor jelentősen csökkenhet az elnök tekintélye és ezáltal a kommunikáció és a döntéshozatal hatékonysága. Nem biztos, hogy egy sikeres üzletember képes az elemzők szakmai irányítására.

Végül nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy az új elnök legalább hat évig fogja vezetni az MNB-t. Remélhetőleg ezalatt hazánk közel kerül az euró bevezetéséhez. Ez azt is jelenti, hogy az elnöknek egyre inkább az Európai Központi Bankban kell a magyar érdekeket képviselnie. Itt nagyon fontos, hogy jól átlássa az európai monetáris politikát. Ezen az idegen terepen nem sokat segít a hazai piacon szerzett nagy tekintély. Sokkal fontosabb a nemzetközi ismertség és a nemzetközileg is elismert kutatói teljesítmény.

Talán túl általánosnak és triviálisnak tűnnek a fenti követelmények. De azért előfordul, hogy a politikusok nem képesek felülemelkedni saját csőlátásunkon. Távol álljon tőlünk önsorsrontó módon a magyar közelmúltba révedni. Inkább nézzünk körül a környező országokban! Lengyelországban éppen az elmúlt hetekben nevezték ki Slawomir Skrzypeket jegybankelnökenk. Azt ezt megelőző parlamenti meghallgatáson – enyhén szólva – mérsékelten jól szerepelt. Először is jövőbeli uniós partnerének nevezte Wim Duisenberget, aki az ECB elnöki posztjáról már 2003-ban lemondott, és 2005-ben sajnálatos módon meg is halt. (Persze semmiképpen sem zárjuk ki, hogy Skrzypek tud vele kommunikálni – de lehet, hogy néhány befektető kissé szkeptikusabb, mint mi.) A lengyel jegybank új elnöke dicséretes módon kiállt a jegybanki függetlenség mellett is, ezt viszont az Önvédelem Párt nézetének megfelelően elsősorban a munkanélküliség letörésére kívánja felhasználni.

Megjelent a Magyar Narancs 2007/4. számában.