ingyenebéd

Most, hogy Magyarország nemzetközi fizetőképességét immár egynegyed éve kizárólag az IMF-Világbank-EU mentőöv tartja fenn, érdemes megint felidézni Magyarország energiafüggőségét. Az bal oldali ábra azt mutatja, hogy milió euróban mennyivel költünk többet energiahordozókra, mint amennyiért eladunk. (Mert azért még árulunk egy kis szén-dioxiddá és kén-dioxiddá tüzelhető lignitet). Magyarország kb 2-3-szor annyi energiát használ fel egy euró előállításához, mint a fejlett nyugat-európai országok, és teljes külföldi exportbevételének 14 százalékát fordítja az olaj- és gázszámla kiegyenlítésére.(via Antal Dániel blogja)

Muraközy Balázs

Az elmúlt hetekben eddig nem tapasztalt korlátozásokkal szembesültünk. Az orosz-ukrán gázvita miatt spórolni kell(ett?) a gázzal, és a romló levegőminőség miatt két napig elvileg kevesebb autó közlekedhetett a városban. Az igazán furcsa azonban nem is e két hiányjelenség volt, hanem az állam válasza rájuk. Az állam akarja eldönteni, hogy mely gyárak ne termeljenek, és hogy melyik nap ki mehet autóval dolgozni. Az ötvenes éveket idéző jelenségekre adott reakciók maguk is ezt az évtizedet idézik. Pedig a tudomány és a technológia fejlődése lehetővé tenné, hogy ennél sokkal hatékonyabb és igazságosabb módon osszák el a szokásosnál kevesebb erőforrást.
A szmogriadó esetében például úgy tűnik, hogy a jogszabály rendkívül korszerű, hiszen meglehetősen szigorú küszöbértékeket ír elő. Az is kiderült azonban, hogy a jogszabályhoz elfelejtették kidolgozni a végrehajtási rendeletet, így nem tűnt hihetőnek, hogy bárkit is megbüntessenek, ha a rendeletet nem tartja be. Így ebből a sok ember egészségét fenyegető ügyből harmadosztályú kabarétréfa lett. Ha a vízvezeték-szerelő vagy a taxisofőr hasonló minőségű munkát végez, mint most a jogalkotók és -alkalmazók, akkor nem sokáig maradhat a szakmában. Mi lenne azonban a hazából és különösen annak magasan képzett vezetőiből, ha az utóbbiakkal szemben ugyanolyan magas elvárásokat állítanánk, mint a szakácsok elé?
Most azonban nem a szabályozás végrehajtásának abszurditásáról lesz szó. Érdekesebb kérdés, hogy mi lett volna, ha esetleg sikerül betartatni a rendeletet. Azaz páros napokon valóban csak a páros rendszámú, páratlan napokon pedig csak a páratlan rendszámú autóval rendelkezők hajthatnának be a városba. Ez elég logikátlan lenne: a páros rendszámú autósok akkor is ronthatják a levegőt, ha ezzel csak 10 percet spórolnak meg (maguknak), a páratlan rendszámú pék viszont nem viheti ki a kenyeret a boltokba. Sok embernek az autó a munkaeszköze, és nem tűnik valami pompás megoldásnak, hogy ők egy hosszabb szmogriadó alatt csak minden második nap dolgozhassanak. Ha a szmogriadó gyakoribbá válik, akkor erre mindenképp választ kell találni, hiszen súlyosan ronthatja a gazdaság működőképességét.
Mi lehet erre a megoldás? Láttuk, hogy a taxisok elvileg és az első nekifutásra nem kaphattak volna felmentést a rendelet alól, ám végül mégis közlekedhettek mindennap. A rendelet logikájából az következik, hogy gyakoribbá váló szmogriadók esetében bizonyos csoportok felmentést kapnak. Mert hát mibe kerül a politikusoknak egy ilyen kis szívességet tenni? Nem sokba. Ismerve a magyar közigazgatás állapotát, már látjuk is lelki szemeink előtt, amint mentességet kapnak az őstermelők, Medveczky Ilona, a vasutasok, a nyugdíjasok, a nagycsaládosok, az akadémikusok, a pedagógusok, az evázók és végül az ebtulajdonosok is. A kivételek növekvő száma egyre csökkentené a szmogriadó hatékonyságát, és ismét azok az érdekcsoportok járnának jól, amelyek amúgy is jól tudják képviselni az érdekeiket az állami döntések meghozatalakor.
A baj a mennyiségi szabályozás ötletével van. Mi történne például, ha a páros vagy páratlan rendszámúak helyett azok közlekedhetnének, akiknek ez valóban fontos? És mi kell ahhoz, hogy ez így is legyen? Varázslat? Talán nem. A közgazdászok szerint ez úgy működik, hogy megkérdezzük tőlük, mennyit hajlandók fizetni. A pék, akinek az autó feltétlenül szükséges a munkájához, többet fog ajánlani, mint az a pedagógus, aki busszal is mehet dolgozni. A behajtási jogok mostaninál jobb, hatékonyabb elosztásához vezetne, ha azok az emberek hajthatnának be a városba, akik többet hajlandók fizetni érte.
De megvalósítható-e ez az ötlet? Az elmúlt évtizedben számos nagyváros példája mutatja, hogy igen. Budapest tavaly elfogadta azt a tervet, amely szerint 2010 után dugódíjat kell fizetni a városi furikázásért: a főváros vezetése így csökkentené a torlódásokat és a légszennyezést. Mármost ha valóban lesz dugódíj, akkor szmogriadó esetén egyszerűen meg kellene emelni az összegét. Ezzel csökkenthető a behajtók száma is, és akinek nagyon muszáj, az autózhat is a városban - csak drágábban. A rugalmas dugódíj amúgy is hasznosabb, mint az egyösszegű. Szingapúrban például a dugódíj függ a napszaktól és a behajtó jármű típusától is.*
Amellett, hogy ez a rendszer a szűkös autózási lehetőségek hatékonyabb elosztását tenné lehetővé, jobban betartatható is lenne. A dugódíj beszedésére mindenképp fel kell állítani egy olyan rendszert, amelyben valóban megbüntetik a fizetés nélkül behajtókat. Ezen a rendszeren belül lehet érvényesíteni a szmogriadó extra díját is. A mostani eljárás, amelyben a rendőrök megbüntetik a páros rendszámú autókat vezetőket, a korrupció melegágya.
A dugódíj másik előnye, hogy sokkal rugalmasabb, mint a számelméleti alapú megközelítés. Nemcsak azt teszi lehetővé, hogy az autók felét kitiltsák a városból, hanem ennél kisebb vagy nagyobb korlátozás is megvalósítható vele. Képzeljük el mindezt a mennyiségi szabályozás esetében! Szerdán mondjuk csak azok az autók hajthatnak be, amelyeknek a rendszáma héttel osztva három maradékot ad? És akkor külön rendeletben szabályozhatnánk azt is, hogy a területileg illetékes matematikatanár milyen eljárásban döntse el az autós és a rendőr vitáját, ha azok nem értenek egyet az oszthatóságról.
Kérdés lehet az is, hogy melyik rendszer az igazságosabb. A fizetős mellett szól, hogy akiknek nagyon fontos, azok mindenképpen tudnak autózni. Első látásra a másik rendszer előnyének tűnik, hogy a szegények is ugyanolyan esélylyel autózhatnak, mint a gazdagok. Ez persze ebben a formában nem igaz, mert a gazdagok valamilyen módon (például rokkantigazolványnyal vagy a rendőrök lefizetésével) úgyis ki fogják vonni magukat a szabályok alól. Másrészt, ha a belvárosi autózás jogának igazságérzetünk valóban ilyen kiemelt szerepet tulajdonít, akkor miért nem kap mindenki ingyenautót, -benzint vagy -parkolóhelyet? Az autózás költséges a közösség számára is, és ezt mindenki fizesse meg, aki autót akar használni.
A főváros a legokosabban tehát azt tenné, ha nemzetközi példák alapján minél hatékonyabban és minél kevesebb kivétellel bevezetné a dugódíjat, és ezzel együtt megoldaná a szmog problémáját is. A döntéshozóknak pedig fel kéne fogniuk, hogy az adminisztratív mennyiségi szabályozás olyan a jogszabályok között, mint a kétütemű Wartburg a szmogriadóban. Ócska, káros és igénytelen.

* A dugódíj által felvetett kérdésekről Erhart Szilárd honlapján lehet részletesebben olvasni.

Eredetileg a Magyar Narancs 2009. január 22-i számában jelent meg.

Váradi Balázs az Élet és Irodalom január 9-i számában arról ír, hogy szerinte milyen embernek kell vezetnie a Költségvetési Tanácsot.

Sólyom László parlamenti jóváhagyást igénylő jelölései eddig a köztársasági elnök korábbi szokáson alapuló szerepkörének átértelmezését célzó háború csatáivá fajultak. Azt azonban viszonylag kevesen vitatták, hogy az államfő alkalmas jelölteket küldött - eszik, nem eszik - a parlament elé.Helyes vagy sem előre egyeztetnie a parlamenti pártokkal? Hajlíthatatlanságát ismerve ebben a háborúban Sólyom László már aligha hátrál meg. Január végére azonban egy új csatatérre terelődhet át a pusztító viadal: olyan posztra kell jelölnie valakit, amely még csak a közlöny hasábjain létezik. Az ő feladata, hogy a Költségvetési Tanács kulcsfontosságú vezető tagját kijelölje. Nehéz úgy az alkalmas embert megtalálni, hogy nem világos, mire legyen az.

A szerző korábbi cikkei az Ingyenebéden: A kincsek átka I - II, Bölcsész a rubrikák fölött, avagy: fel a könyökvédővel!

Muraközy Balázs

A gazdasági válság fokozódásával kiderült, hogy nemcsak a bankokat és más pénzügyi szervezeteket "menti ki" az amerikai kormány, hanem az olyan, a reálszférában működő vállalatokat is, mint a General Motors és a Chrysler. Ez a döntés azonban jobban megosztotta a közgazdászokat, mint a bankok megsegítése. Már az is kérdés, hogy az amerikai gazdaságra milyen hatással lesz ez a beavatkozás, ám a nemzetközi hatások még ellentmondásosabbak lehetnek. Ha az ipari vállalatok kimentése vagy államosítása szalonképessé válik a világban, annak radikális következményei lehetnek a kevésbé kifinomult politikai kultúrával rendelkező országokban - és rögtön eszünkbe juthat például a saját hazánk.

Már az is meglepő lehetett, hogy a közgazdászok szerte a világban szinte ellenszavazat nélkül elfogadták a bankok kimentését. Ekkor a kormányok és a szakértők arra hivatkoztak, hogy a pénzügyi vállalkozások közötti szoros kapcsolatok és a bizalom fontossága miatt egy-egy bank csődje az egész rendszer működőképességét veszélyeztetheti. Még ennél is meglepőbb, hogy sok közgazdász támogatja az autógyárak kimentését is, jóllehet ezek esetében ez az érv sem áll meg.
A fő hivatkozási alap a munkahelyek védelme és a kereslet növelése a visszaeső gazdaságban. Ha bezárnák az autógyárakat, akkor nem csupán az ő munkásaik kerülnének utcára, hanem a beszállítók is csődbe mennének. A munkanélküliség azért is rossz, mert a kirúgott munkások - eléggé el nem ítélhető módon - kevesebbet fogyasztanak, mint ha dolgoznának. Így csökken a más vállalatok termékei iránti kereslet is, ami felerősíti a gazdasági visszaesés spirálját.
Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a válság súlyosságára való tekintettel szinte minden országban bevetnek valamilyen költségvetési keresletösztönző programot. És valóban - vajon miért ne történhetne ez a keresletösztönzés olyan formában, hogy az autógyárak vagy más vállalatok kisegítésével akadályozzák meg a dolgozók elbocsátását? Ez nem okvetlenül rossz ötlet. Össze kell azonban hasonlítani hatását az alternatívákkal. Mivel a keresletélénkítésre korlátozott menynyiségű pénz áll rendelkezésre, érdemes megvizsgálni, hogy mekkora keresletélénküléshez vezet ugyanolyan összegű adócsökkentés, autópálya-építés vagy autógyár-segélyezés. Felmérve az autóipari vállalatok súlyát, könnyen lehet, hogy a kimentés gyors és jelentős hatással van a visszaesés elleni harcban.
De kérdés persze az is, hogy a szóban forgó autógyárak vajon átmeneti nehézségekkel küzdenek-e, vagy termékeik, technológiájuk annyira versenyképtelen, hogy a belátható jövőben nem lesznek nyereségesek állami támogatás nélkül. A legnagyobb autógyárak is különböznek ebből a szempontból: a Chrysler valóban kifejlesztett kisebb, energiatakarékos modelleket, a GM viszont a továbbiakban is nagyméretű autók szélvédője mögül tekintene a jövőbe.
Ha mégsem hónapokra van az áttörés, akkor nem szabad kizárni azt a lehetőséget sem, hogy valami mélyebb oka van annak, hogy éppen a GM és a Chrysler került bajba, és a japán autógyárak nem szorulnak állami segítségre (bár a helyzet súlyosságát mutatja, hogy a Toyota először lesz veszteséges, mióta belépett az autóiparba). A mélyebb ok pedig az, hogy a bajba jutott amerikai gyárak sokkal kevésbé termelékenyek, mint versenytársaik (vagy akár a japán cégek amerikai leányvállalatai). Túlságosan gyors kimentésük éppen ezt a fennálló helyzetet konzerválhatja, és megakadályozhatja azt, hogy átalakítsák a termelési szerkezetüket.
A kimentés barátai avval érvelnek, hogy az általuk javallt gyógymód alternatívája a csőd. Ám ez sem lenne okvetlenül végzetes fejlemény. A csődvédelembe menekülő vállalatot nem kell feltétlenül bezárni: a csődbe ment cégnek nem kell fizetnie az adósságait, és megpróbálják átszervezni. Iparági szakértők szerint a gyártási eljárások átalakítása, vagy a szakszervezetekkel kötött új szerződések (amelyekben csökkentik a hatékonyságcsökkentő előírások számát, valamint a béreket) sokkal versenyképesebbé tennék ezeket a vállalatokat. Hasonló hatású lehet az is, ha egy vállalatot felvásárol egy hatékonyabb versenytársa. A kimentés legalábbis elodázza ezeket az átalakításokat egy későbbi, talán boldogabb korba.
A kimentés ráadásul túlmutat önmagán. Ha a politikusok "megsegítenek" egy vállalatot, akkor ahhoz később - legalábbis érzelmileg - kötődni fognak. Ha hagynak csődbe menni ilyen fontos vállalatokat, a szavazóik közül sokan megharagudhatnak rájuk. Ennél már csak akkor vesztik el gyorsabban a választók rokonszenvét, ha egy vállalatot kitömnek az adófizetők pénzével, majd az ennek ellenére is csődbe megy. Ezért az egyszer kimentett vállalatokat a politikusok hajlamosak később is támogatni, esetleg más módon is segíteni rajtuk, például a belföldi vagy a külföldi verseny korlátozásával. Ráadásul ha az autógyárakat megsegítik, akkor miért ne lehetne néhány más iparágnak is a hóna alá nyúlni? Az Egyesült Államokban például az eddig is agyontámogatott etanoltermelők szintén megjelentek, hogy veszteséges, ám a környezetre is rendkívül káros tevékenységük az alacsonyabb benzinárak miatt azonnal további támogatásra szorul.
A kimentések elfogadottá válása más országokat is érint. Ha ugyanis az amerikai állam támogatja az autógyárait, akkor a japán vállalatok versenyhátrányba kerülnek - és ők meg a japán államtól kérhetnek támogatást. Így egy-egy ország kimentő akciója világszerte kimentésekhez vagy államosításokhoz vezet. Mindez a protekcionizmust hozná vissza. A piacvédő államok közötti kereskedelem visszaeshet, így tovább mélyülhet a világszintű recesszió.
Kisebb, kevésbé fejlett politikai rendszerű országokban ezek a precedensek még veszélyesebbek lehetnek. Ugyanezzel az érveléssel az államok olyan vállalatokat támogathatnak vagy államosíthatnak, amelyek változatlan formájú működése vagy fennmaradása teljesen indokolatlan. Ami az Egyesült Államokban történik, az sokkal szélsőségesebb formában ismétlődhet meg máshol.
Nem nehéz erre példát mutatni hazánkból sem. Még akkor se, ha az elmúlt években - a liberalizáció előrelátó, gondos elszabotálása miatt - a leginkább veszélyeztetett szolgáltatóipari vállalatok (Posta, MÁV, BKV stb.) állami monopólium formájában működnek, és így gigantikus veszteségüket minden évben minden különösebb faxni és "kimentés" nélkül kifizetik az adófizetők. Ez már senkinek fel se tűnik: hazánkban a kimentés szünet nélkül üzemel. A Molt már korábban sikerült megvédeni a labancoktól, az OTP-t pedig miniszterelnökünk harcos kirohanásai segítik az orosz befektetők ellen.
De a korona mely ékszerét kell még külön is megvédeni a világgazdaság viharaitól?
A péti Nitrogénművek Zrt., amely Bige László, Magyarország hetedik leggazdagabb embere tulajdonában van, októberben leállította a műtrágyagyártást. A hírekből úgy tűnik, hogy ennek a kereslet visszaesésén kívül más oka is van. A vállalat vezetéséért ugyanis komoly küzdelem folyik. Rozsnyói György azt állítja, hogy neki - korábbi magánhitele fejében - opciója van a részvények 50 százalékára. Az utóbbi időben ráadásul az OTP felhagyott a vállalat hitelezésével, ami többek szerint összefügg ezzel a vitával. Nem is beszélve arról, hogy tavaly a vállalat sikertelen devizaügyleteinek köszönhetően 11 milliárdot vesztett, ezt azonban valahogy "kifelejtették" a mérlegből, és így a valójában több mint 6 milliárdos veszteséget elszenvedett cégből 1,4 milliárd osztalékot fizetett ki a közgyűlés a tulajdonosoknak. Meg kell még említenünk, hogy ezt a transzparensen működtetett vállalkozást eddig 17 milliárdos hitellel segítette az állam.
Egyszóval a Nitrogénművek nem az a klasszikus, jól vezetett cég, amely önhibáján kívül ideiglenes bajba került a válság hatására. És mit tesz kormányunk? "A kormány elvi álláspontja szerint a péti Nitrogénműveknek, az ország egyetlen műtrágyagyárának minden körülmények között meg kell maradnia" - mondta Gráf József agrárminiszter. Arra persze nem vesztegette az időt, hogy felvilágosítsa az adófizetőket: pontosan milyen elvek alapján ajándékozza oda pénzüket egy olyan részvényesnek, aki nem is biztos, hogy valóban a vállalat tulajdonosa. Azt is elmondta, hogy a részletekkel a megfelelő intézményeknek kell foglalkozniuk, nem neki. Egy a fontos: ne kerüljön külföldi tulajdonba a műtrágyagyár. Nem kellett sokáig várni a fehér lovas herceg megjelenésére sem, amely ezúttal - nem éppen lányregénybe illő módon - az MFB formájában érkezett meg. A bank újabb 10 milliárdos hitelt és bankgaranciát is kínál a részvények 50 százalékáért cserébe.
A reálszférában működő fontos és egyébként versenyképes vállalatok kimentése mellett erős érvek szólnak, hiszen a kereslet visszaesését ez gyorsabban és hatékonyabban gátolhatja, mint az adócsökkentés vagy az állami beruházások. Az ellene szóló érvek jórészt a politikai döntések jellegén alapulnak, ezért erősségük nagyban függ attól, hogy milyen erős kontrollal szembesülnek a politikusok egy országban. Sajnos hazánkban ezek a veszélyek nagyok. Ez a devizaspekuláción milliárdokat vesztett, tisztázatlan tulajdoni helyzetű vállalatokért folyó csatában részt vállaló állami bankok és agrárminiszterek világa. Félő, hogy erre megy majd el a válságkezelésre rendelkezésre álló nem túl sok pénz.
De legalább magyar földbe magyar műtrágya kerül!

Eredetileg a Magyar Narancs 2009. január 8-i számában jelent meg.

Békés Gábor - Muraközy Balázs

Holland tulipánhagyma, arany, réz, kávé, csatornák, építési telkek, francia és amerikai bankok, brit államkötvények, vasúti részvények, internetes részvények, az amerikai dollár, a birodalmi német márka, sőt a Német-római Birodalom vaspénzei: mind tárgyai voltak az elmúlt 400 év spekulációs hullámainak.

*
A spekulációs válságok története egyidős a kapitalizmussal; az első krízisek a korai kapitalista Angliában és Németalföldön alakultak ki. Ehhez zárkózott fel Franciaország, majd az USA, Latin-Amerika, Közép-Európa és végül, a 20. században Ázsia. Spekuláció tárgya szinte bármilyen, jövedelmező termék lehet, amelynek valós értéke van, és amely egy adott pillanatban széles körben elérhető. A most zajló pénzügyi válság sem egyedi: éppen az emberi természet hibái és a belőlük származó galibák állandóságát bizonyítja. Egy mértékadó könyv 1720 és 1987 között 31 spekulációs válságot számolt öszsze: a következőkben ezek közül mutatunk be két igen tanulságos darabot.
Az újkori pénzpiacokkal rendelkező országok közül elsőként Angliában alakult ki spekulációs válság, amely déltengeri buborék néven vált hírhedtté. A Déltengeri Társaságot 1711-ben alapította meg a királyi főkincstárnok, abban bízva, hogy miután Anglia a nyertes oldalon lesz a spanyol örökösödési háborúban, komoly kereskedelmet folytathat majd Dél-Amerikával. Erre a kereskedelemre kapott exkluzív jogokat az újonnan megalapított cég. Az üzletmenetet azonban némileg akadályozta az az apróság, hogy még évekig tartott megnyerni a háborút, ráadásul Anglia ekkor sem jutott gyarmatokhoz Dél-Amerikában, sőt az 1713-as utrechti béke során is csupán annyit sikerült elérni, hogy a társaság évente összesen egy hajót küldhetett a spanyol gyarmatokra. A cég valamivel sikeresebb volt a rabszolga-kereskedelem rendkívül szimpatikus üzletágában (kiemelkedően alacsony, mindössze 11 százalékos halálozási aránnyal dolgozott!), azonban a spanyolok által kivetett magas vámok még az ebből származó nyereséget is felemésztették.
1717 körül olyan mértékben elhidegült Anglia és Spanyolország viszonya, hogy kezdett nyilvánvalóvá válni: a vállalat reálgazdasági tevékenységében nem várható áttörés. Ekkorra azonban a kincstár sem állt jól; és az örökösödési háborúban felhalmozott államadósság meglehetősen nyomasztotta is a főkincstárnokot. Szinte magától adódott az ötlet: mi lenne, ha a Déltengeri Társaság átvállalná az államadósság kezelését? Az elképzelés az volt, hogy a vállalat részvényeket bocsát ki, és az ebből befolyó bevételből kifizeti a kincstár adósságait. Ezt természetesen nem ingyen tenné, hanem a kincstár minden évben kamatot fizetne a kölcsön után, melyből a vállalat osztalékot fizethet részvényeseinek. Így mindenki jól jár: a kincstárnak kevesebb kamatot kell fizetnie, a tengődő társaság gyorsan növekedhet és rendszeres jövedelemhez jut, a befektetők pedig mind az állami kamatfizetés, mind egy rendkívül perspektivikus üzlet gyümölcseit élvezhetik.
Az államadósság átvállalása több lépésben történt, s az üzlet olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1720-ban a társaság már az államadósság több mint 80 százalékát kezelte. A vállalat vezetése ekkor újabb ötlettel állt elő. Rájöttek, hogy a társaság méretét újabb részvénykibocsátással növelhetik tovább. Az új részvények mögött azonban szinte alig állt valami: mint láttuk, a társaság reáltevékenysége nem indokolt további tőkebevonást, a kincstár pedig rögzített összeget fizetett minden évben. Hogyan lehet mégis rábírni a befektetőket további részvények vásárlására, és hogyan lehet elérni, hogy tovább nőjön a részvényárfolyam?
Több módszer is kínálkozott. Először is el kellett terjeszteni, hogy a déltengeri kereskedelem elképesztő fellendülés előtt áll. Ez azonban nem volt elég, ezért az új részvényesektől kapott pénz egy részét kifizették a korábbi részvényeseknek osztalékként. Ilyen módon úgy tűnhetett, hogy a vállalat mindig magas osztalékot fog fizetni, miközben ez nyilván csupán addig volt fenntartható, amíg elkeltek az új részvények. Az új részvényeseket azzal is csábították, hogy a társaság hitelezett nekik a részvények vásárlására. És bár ily módon fel lehetett fújni a részvény árfolyamát, mint egy buborékot, utólag nyilvánvaló, hogy az árfolyam csökkenésekor e remek konstrukció csupán siettette az összeomlást.
A növekedés ráadásul általános tőzsdei buborékká dagadt - a társadalom leginkább kockázatkerülő tagjai is csatlakoztak a spekulánsok seregéhez. A mánia súlyosságát jól jellemzi, hogy az egyik megalakuló részvénytársaság vezetői azzal hirdették cégüket, hogy az "egy nagy haszonnal járó vállalkozást fog végrehajtani, azonban senki sem tudhatja, mi az". Ilyen körülmények között a részvény ára a januári 100 fontról augusztusra 1000 fontra nőtt.
Augusztus végére azonban a buborék hirtelen kipukkadt. A józanabbul gondolkodó befektetők elkezdték eladni a túlértékelt részvényeket, ezért pánik alakult ki. A hitelből részvényt vásárló befektetők tőkéje napok alatt elolvadt. Amikor új részletet kellett volna befizetni, kétségbeesetten próbáltak szabadulni papírjaiktól. A vállalat részvényeinek értéke az év végére ismét 100 fontra csökkent. A pánik csökkentésére maga a Bank of England is beavatkozott, és felvásárolta a részvények egy részét. Erre szükség is volt, mert nem engedhették, hogy az államadósságot kezelő cég teljesen tönkremenjen.
A déltengeri buborék volt az első komoly kapitalista válság, amely a nagy spekulációs válságok sok elemét viselte magán. A legfőbb mozgató a pénzügyi innováció: a részvények széles körű kereskedelmének megjelenése. A buborék felfújásában szerepet játszott a szereplők felelőtlen viselkedése: a tőkéből kifizetett osztalék és a vállalat által a saját részvényeire nyújtott hitel világosan olyan eszköz, amely a részvények túlértékelődéséhez vezet. A pénzügyi szabályozás nem ismerte fel ezeket a problémákat, sőt a részvényekkel "jutalmazott" politikusok maguk is érdekeltté váltak a mánia fenntartásában.

*
Második példánk, az 1907-es válság alapjaiban változtatta meg az amerikai pénzügyi rendszert. Ekkor az Egyesült Államokban csak magánbankok működtek, és a kamatok a mezőgazdaság és az ipar finanszírozási igényeitől függtek. A 20. század elején javában épült New York, a vasút és az elektromos hálózat, és az ehhez szükséges réz a gazdaság egyik alapja lett. A század elején köny-nyen elérhetők voltak a hitelek, és mindenki a rezet és a rezet előállító vagy forgalmazó cég részvényeit kereste. Pörgött az üzlet, a réz ára másfél év alatt 60 százalékkal emelkedett.
1906-ban azonban megváltozott a helyzet. Pusztító földrengés rázta meg San Franciscót, és a New York-i pénzvilág óriási összegekkel vett részt az újjáépítésben. Ennek az eredménye lett a hitelek megdrágulása és a keleti parti gazdasági növekedés lelassulása. 1907-ben sokasodtak a rossz előjelek. Anglia kamatot emelt, ezért az angol befektetők inkább hazájukban invesztáltak. A romló gazdasági környezetben egyre több nagyvállalat jelentett veszteségeket.
Március közepén néhány nap alatt 25 százalékot esett a tőzsde, s bár ezután ideiglenesen megnyugodtak a kedélyek, a helyzet nyáron tovább romlott. A rézpiaci spekuláció összeomlott, a meredek növekedés után immár zuhant a réz ára. Ez magával rántotta a gazdag montanai bányákkal rendelkező United Copper Company részvényeit is. A helyzetet kihasználva a gazdag és befolyásos Heinze család egy tőzsdei ügylettel 1907. október 14-én megpróbálta megszerezni a társaság részvényeit. A művelethez Heinze két gazdag és befolyásos barátja, Charles W. Morse és Charles T. Barney pénzügyi segítségét vette igénybe. Dacára a hatalmas befektetett összegnek, az akció nem sikerült, és másnapra a részvény ára harmadára zuhant.
A Heinze család brókercége, a Gross & Kleeberg azonnal csődbe ment. Kiderült az is, hogy a család tulajdonában álló, Montana állambeli bank hiteleihez éppen a United Copper részvényeit tartotta fedezetként, és amikor a részvény értéke megzuhant, a bank tőkéje elpárolgott. Csakhogy a montanai bank működése összekapcsolódott egy nagy New York-i pénzintézet, a Mercantile National Bank működésével, ahol az egyik Heinze volt az elnök. A Mercantile is megroggyant, és a betétesek az újabb összeomlástól megrémülve megrohamozták a bankot. Néhány nappal később kiürítették a Heinzével együttműködő Morse két bankját: a National Bank of North Americát és a New Amsterdam Nationalt is. Ezután következett a harmadik barát, Barney vállalata, a Knickerbocker Trust Company, amelyet október 22-én megrohantak a betétesek, és a pénzintézet délutánra bezárt. Az általános pánikban a betétesek már egyik bankban sem bíztak, a következő napokban országszerte több tucat bankot rohantak meg. Az USA-ban ekkor nem létezett (államilag irányított) központi bank, amely képes lett volna likviditást biztosítani. A pánik csúcsán a New York-i kamatok elérték a 125 százalékot.
Október 24-én aztán a híres bankár, John Pierpont Morgan és társai, így John Rockefeller is, saját pénzükkel akadályozták meg a teljes összeomlást. Rockefeller teljes vagyonának felét nyilvánosan biztosítékul ajánlotta fel. A tőzsde mégis alig élte túl a másnapot: nem lehetett hitelhez jutni, mivel senki sem bízott a másikban. Ekkor Morgan és a pénzügyi kormányzat kitalálta, hogy a hétvégi újságokat és az egyházi elöljárókat kell meggyőzni, hogy a vasárnapi misén, illetve a hétfői lapokban nyugtassák a népet. Novemberben folytatódtak a pénzügyi összeomlások, amelyek megoldásához végül a teljes amerikai pénzügyi világ összefogása vált szükségessé.
Az 1907-es válság az alacsony kamatoknak köszönhető olcsó pénz utáni hitelszűke és pénzügyi spekuláció, valamint az elégtelen szabályozás eredménye. A válság reálgazdasági hatásai a déltengeri buborékhoz képest jóval erőteljesebbek voltak, az ipari termelés 11 százalékot esett, a munkanélküliség majd 5 százalékkal nőtt. A tőzsde viszont 1908 elejétől emelkedni kezdett, és 1909 végére elérte az 1906-os csúcsot.
A pánik legfontosabb következménye a pénzügyi rendszer teljes reformja lett. Kiderült, hogy az iparosodó Amerika fejlődését nem tudja megoldani a sok kis bank és pénzügyi tröszt. 1910-ben a vezető pénzintézetek képviselői leírták azokat az alapvető működési elveket, amelyek egy szövetségi tartalékbank tevékenységéhez szükségesek. 1911-ben nyilvánosságra került ez a dokumentum, majd hamarosan megszületett az USA egyik legfontosabb gazdasági törvénye, a Federal Reserve Act, amely életre hívta a jegybank szerepét betöltő Fedet. Hat évvel a bankpánik után, 1913 decemberében megszületett az amerikai központi bank.

*
Az összeomláshoz gyakran csaláson és svindliken keresztül (is) vezet az út, ez volt a helyzet a Déltengeri Társaság, az Enron vagy az AIG biztosítótársaság összeomlásánál. Ugyanakkor van egy rendszerszintű probléma is, amely újra meg újra ahhoz vezet, hogy összeomlással végződő spekulációs hullámok alakuljanak ki. Hiába gondolja ugyanis egy befektető, hogy hosszú távon egy értékpapír vagy egy árucikk értéke majd csökkenni fog, ha egyúttal azt is feltételezi, hogy rövid távon emelkedik. Ebben az esetben ugyanis érdemes értékpapírt venni, majd nagy haszonnal gyorsan kiszállni, még mielőtt öszszeomlik az ár.
A fentiekben láttuk, hogy tipikusan két fázisa van a spekulációnak. Az elsőben a tisztes hozamért vásárolnak földet, részvényt vagy tulipánhagymát a befektetők. Ameny-nyiben egy kezdetben alulértékelt (például építései telkek) vagy gyors növekedési lehetőségeket ígérő eszközről (például a Déltengeri Társaság vagy az internetes társaságok részvényei) van szó, elindul az ár felfelé. Az áremelkedésből származó tőkenyereség sokak érdeklődését felkelti - ekkor már nem az értékpapír mögötti reáltevékenység jövedelmezősége számít, hanem a tőzsdei nyereség. A második körben beszálló befektetetők folyamatosan hajtják fel az árfolyamot.
Ekkor lépnek be az "özvegyek és árvák" - olyan emberek, akiket mások meggazdagodása hajt. Az ilyenekre az angoloknál a "hölgyek és egyházi emberek", a franciáknál a "családapák" kifejezés honosodott meg, egy hollandiai felsorolás az özvegyek és árvák mellett tartalmazza a vénlányokat, teológusokat, admirálisokat, közszolgákat és a vidéki uraságokat is; itthon talán a "háziasszonyok" megnevezés terjedt el. Ők azok, akik már nemigen követik az adott részvény vagy árucikk mögötti folyamatokat, mégis beszállnak, mert megszédülnek a profik által elért nyereségektől.
Az árak elszabadulását általában a gyors összeomlás követi. A pánikban persze leginkább a később belépett "özvegyek és árvák" befektetései vesznek oda, hiszen ők általában a legrosszabbkor számolják fel elértéktelenedő befektetéseiket. A megingott bizalom, a befektetők elszegényedése törvényszerűen vezet a gazdasági tevékenység visszaeséséhez, receszszióhoz.
Ez tehát a kapzsiság ára. Nem számíthatunk azonban arra, hogy az emberek egyszer majd elvesztik fogékonyságukat a meggazdagodás gyors módjai iránt. Bármilyen fejlett is a pénzügyi piacok szabályozása, mindig léteznek olyan eszközök, amivel az kijátszható, amivel a befektetők vagy a bankok túl nagy kockázatot vállalhatnak, vagy olyan értékpapírok, amelyek értékének alakulását nem lehet előre kiszámítani. A spekulációs válságot általában határozott szabályozói válasz követi, ami megoldja az éppen aktuális problémát - de nem tud felkészülni a következő pénzügyi innovációra.

Az érdeklődő olvasó a témáról kimerítően informálódhat Charles Kindleberger Manias, Panics, and Crashes c. remek könyvéből (1996, John Wiley & Sons, New York). Az 1907-es eseményeket kiválóan mutatja be Robert F. Bruner és Sean D. Carr The Panic of 1907: Lessons Learned from the Market's Perfect Storm (John Wiley & Sons, NY) c. műve.

Eredetileg a Magyar Narancs 2008. december 18-i számában jelent meg.

Muraközy Balázs

Az origo.hu és a Társaság a Szabadságjogokért addig perelte a Gazdasági Minisztériumot, amíg az nagy nehezen nyilvánosságra hozta a Gripen-beszerzés ellentételezésével kapcsolatos adatokat. Az ellentételezés lényege az volt, hogy a svéd fél vállalta: a szerződéskötés utáni 9 évben svéd vállalatok a repülőgépek árának 110 százalékáért fektetnek be Magyarországon, illetve importálnak magyar termékeket.
A Gripenek beszerzése 2001-ben nagy megütközést keltett, hiszen a rivális F-16-osok nemcsak kompatibilisabbnak tűntek más NATO-országok légierejével, de jóval olcsóbbak is lettek volna. Simicskó István, az akkori Fidesz-kormány nemzetbiztonsági államtitkára kifejtette, hogy a döntésnél a hadászati szempontok mellett legalább annyira számítottak a gazdasági megfontolások is. A most nyilvánosságra hozott adatok lehetővé teszik, hogy legalább hozzávetőleges képet kapjunk arról, milyen hasznot hozott az ellentételezés Magyarország számára.
A listán az eddig elfogadott, összesen majd' 200 milliárd forint értékű tételek szerepelnek (vagyis a teljes ellentételezés több mint 80 százaléka már lezárult). Ennek közel 30 százalékát az tette ki, hogy svéd vállalatok Magyarországon fektettek be: új leányvállalatot alapítottak itt, vagy magyar vállalatok részvényeit vásárolták meg. A fennmaradó részből, azaz a teljes öszszeg nagyjából 70 százalékából pedig Magyarországon működő vállalatok exportáltak Svédországba.
Az adatokból kiderül, hogy a beruházások nagyjából 90 százalékát két svéd multi magyarországi leányvállalatába történő befektetése teszi ki. Ebben az időszakban az Electrolux 48 milliárd forintot invesztált Magyarországon: Lengyelországból Jászberénybe telepítette a porszívóüzemét, és a kombinált hűtőket gyártó üzemét Nyíregyházán hozták létre. Az Ericsson Magyarország 4 milliárd forintot fektetett be.
Nos, mekkora hasznot hozhatott ez a beruházási tevékenység Magyarország számára? A nemzetközi tapasztalatok szerint ilyenkor kétféle haszonra számíthatunk. Az egyik az új munkahelyek; a másik pedig az, hogy más hazai vállalatok a fejlettebb technológiát alkalmazó multik beszállítóivá válhatnak, és ebből tanulva a versenyképességük növekedhet.
Ahhoz azonban, hogy eldönthessük, a Gripen-szerződés gazdasági értelemben valóban jó üzlet volt-e, (minimum) két dolgot kellene bizonyítani.
Először is meg kell vizsgálni, vajon sor került volna-e ezekre a beruházásokra, ha nincs a Gripen-vásárlás? A porszívógyár áttelepítéséhez talán lehetett valami köze az ellentételezésnek, de a kombinált hűtőgépgyárat logikusnak tűnik a Lehellel egy országba telepíteni. A másik kérdés az, hogy a létrejövő új beruházások járnak-e valamiféle externális hatásokkal. Vagyis megtanítják-e dolgozóiknak a modern technológiák alkalmazását, az új gyárak együttműködnek-e magyar beszállítókkal, vagy egyfajta szigetként működnek a magyar gazdaságban, amely csak mechanikusan feldolgozza az anyavállalattól kapott inputokat? A magyar közvélemény egyelőre hiába vár olyan adatokat, elemzéseket, amelyekből ez kiderülne.
De ha a befektetésösztönzés vizsgálatakor viszonylag hihetően lehet érvelni amellett, hogy az pozitív hatással járhat, addig az export esetében (amely az ellentételezés 70 százalékát teszi ki) elképzelni is nehéz, hogy milyen haszonra számíthat a magyar gazdaság. Az exporttámogatás értelme az lehetne, hogy kisebb magyar vállalatok svéd üzleti partnereket találnak maguknak, és később továbbfejleszthetik ezeket a kapcsolatokat; esetleg tanulhatnak belőlük.
Nézzük meg tehát, hogy mely magyar vállalatok exportálhattak az ellentételezés jóvoltából Svédországba. Az összesen 140 milliárdos összegből 11 vállalat részesült. Az első három: 108,6 milliárddal az Electrolux, 14,6 milliárddal az Ericsson, 9,2 milliárd forinttal a Dometic Zrt., amely szintén svéd leányvállalat. Vagyis az ellentételezés-export túlnyomó többsége úgy történt, hogy a svéd leányvállalatok az anyaországukba exportáltak.
Ezzel több baj is van.
Miután ezek a vállalatok befektettek Magyarországon, természetes, hogy termékeik egy részét az anyavállalatnak adják el - vagyis az exportteljesítmény a beruházás következménye, és ezért bizonyos értelemben kétszer jelenik meg az ellentételezésben. Másrészt ezek a nagy multinacionális vállalatok pompásan tudják mozgatni a termékeiket a különböző országok között papíron is - anélkül, hogy ennek bármilyen reális hatása lenne. Megeshet, hogy a magyar leányvállalat által gyártott termék először Svédországba utazik, majd onnan a svéd anyavállalat más országokba adja el: ekkor a "svéd exportként" elkönyvelt áru csak papíron lenne az. A legfontosabb azonban, hogy ez a svéd re-export semmilyen mértékben nem járul hozzá a magyar vállalatok, a magyar gazdaság versenyképességéhez. A svéd multik pedig már megtanultak exportálni.
Elképzelhető lenne talán olyan (kissé merkantilista) érvelés is, hogy mivel az országból pénz áramlik ki a repülőkért cserébe, a külső fizetési mérleg egyensúlya veszélybe kerül, és az ellentételezés épp a magyar-svéd fizetési mérleg egyensúlyának felborulását akadályozza meg. Ha megvizsgáljuk a két ország közötti külkereskedelem számait, azt látjuk, hogy az üzlet előtt a magyar export valamivel meghaladta az importot. Ezután azonban a következő történt. Bár a magyar export folyamatosan nőtt, az import ennél nagyságrendekkel nagyobb lett, legalábbis 2003 és 2006 között. 2003-ban az import háromszorosa volt az exportnak (igaz, abban az évben fizettük ki a repülőket - ám ez csak kétszeres különbséget magyarázna). Az import 2004-ben az export két és félszeresét tette ki, 2005-ben a másfélszeresét. Vagyis ebben az időszakban az importunk sokkal nagyobb lett, mint az exportunk. Ez persze nem is annyira megdöbbentő: az új svéd leányvállalatok anyaországukból vették gépeik egy részét, és működésük kezdeti időszakában sok alapanyagot importáltak Svédországból. Mindez a külföldi tőkebefektetések természetes velejárója, de éppen hogy megbillentette a két ország közötti külkereskedelmi egyensúlyt.
Nem úgy tűnik tehát, hogy hazánknak valami mérhetetlen nagy haszna lett volna az ellentételezésből. Talán nem volna baj, ha a kormány megpróbálná érdemben is értékelni ezt a programot, ahelyett, hogy a kincstári optimizmus kifogyhatatlan lózungtárát mozgósítaná az ügyben - ha már ez a szempont valóban olyan nagy szerepet játszott, amikor a repülőkről döntöttek.

Eredetileg a Magyar Narancs 2008. november 20-i számában jelent meg.

Fotó (cc) Raul Rainford

Kitzinger Dávid

Nemrég a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesülete megszondázta a minisztériumoknál azt az ötletét, hogy törvényben szabályozzák a könyvek árképzését. A terv lényege, hogy törvényben tiltsa meg a Magyar Köztársaság, hogy a kiadást követő fél éven belül a kereskedők leárazhassák a könyveket. A hivatalok jórésze elutasította az ötletet, de az Egyesület nem nyugszik. Tovább harcol az árszabályozásért.

Váradi Balázs

Kálmán László, a 2008. június 27-i ÉS-beli cikke (Hova megy a tudomány pénze?) tanúsága szerint, elolvasta a Magyar Köztársaság költségvetését, hogy megtudja, mennyit költ a köz a tudományra. Nem a cikk tudományfinanszírozással kapcsolatos fő állítása (máshogy kellene elosztani a tudományra szánt, nem is oly kevés közpénzt) kapcsán nyúltam a gépemért, inkább az írás egész költségvetéssel kapcsolatos passzusai villanyoztak fel.

Muraközy Balázs

Hosszú évek kétségei és súlyos reménytelensége után váratlanul felvirradt az egykulcsos adó híveinek napja: a Fidesz már nem ellenzi a legendás adófajtát! A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni azt a részletet, hogy az egykulcsos adó nem minden híve számára jelent ugyanolyan örömet ez a bejelentés. Csak azok örülhetnek ugyanis felhőtlenül, akik a többkulcsos egykulcsos adózás hívei. Talán sokan úgy gondolták néhány héttel ezelőttig, hogy ilyen embercsoport nincs is, hisz ez önellentmondás. Azóta viszont egy emberről biztosan tudjuk, hogy e csoport tagja: Varga Mihályról, a Fidesz alelnökéről és gazdasági főszakértőjéről.

Muraközy Balázs

Ön mit adóztatna meg egy lemaradó országban a XXI. század elején?

Muraközy Balázs

Mindannyian büszkék vagyunk a magyar tudományos eredményekre. Örömmel jelenthetem, hogy kormányunk az építési vállalkozókkal karöltve felfedezte a feketegazdaság elleni küzdelem gyógymódját. És milyen egyszerű is az egész! Az ember a homlokára csap, hogy nem neki jutott eszébe először.

Muraközy Balázs

A miniszterelnök adócsökkentési javaslatai előtt és után számos, gyakran kritikus cikk jelent meg az adóreformmal és általában az üzleti környezettel kapcsolatban. Ezek közül a legnagyobb hatású talán Bojár Gábor radikális adóegyszerűsítést és -csökkentést, valamint Bokros Lajos alapvető közteher-viselési reformot javasló cikke, de sok más elemző is megszólalt. Általában csalódásuknak adtak hangot.

Baranyi László

Az egészségbiztosítási törvény vitái arról szólnak, hogy egy ideális állami egészségügyet hasonlítgatunk a démoni, embertelen, pénzéhes „kutyáknak harca ez egy konc fölött” típusú piachoz. Ez a baromság böfögődik vissza mindenhonnan. Ha egészségügyről van szó, mintha elfelejtenénk, hogy az állam egyrészt messze nem ideális, másrészt nem is oszthatatlan, minden alattvalójának a legjobbat akaró entitás.

Palkó István

Éppen a Betegek Világnapján, február 11-én fogadta el az Országgyűlés az új egészségbiztosítási törvényt – a köztársasági elnöknek köszönhetően ugyan két hónap késéssel, csak második nekifutásra. Bár az egészségügyet az emberi egészség, az alig felülmúlható érték szempontjából illik megközelíteni, használjuk a mainstream keretet: vagyis melyek azok a közgazdasági ihletettségű érvek, amelyek az új törvény ellen szólnak?

Szigel Gábor

Szokatlan dolgok történtek mostanában Európában: egyre több részvénytársaságnál fordult elő, hogy a tulajdonosok ahelyett, hogy békésen tudomásul vették volna az eléjük lerakott számokat, reklamálni, elégedetlenkedni, követelődzni kezdtek. Más szóval: éltek tulajdonosi jogaikkal. A jelenség – amelyet részvényesi aktivitásnak neveznek, és amely a hazai közönség számára leginkább a Tőzsdecápák vagy A nagy likvidátor című filmekből lehet ismerős – a tengerentúlon már régóta bevett gyakorlat, pár éve Európában is felütötte a fejét, az idén pedig a legnagyobb cégeket is elérte. Hogy ennek a folyamatnak a hullámai valaha is megérkezhetnek-e a magyar tőzsdére, egyelőre kérdéses.