A magyar államháztartás jelenleg igen kényes helyzetben van. A nagy külföldi minősítő intézetek sorra rontottak az ország besorolásán, ami legnagyobb részben a kiugróan magas, 8%-os államháztartási hiánynak és a folyó fizetési mérleg hiánynak köszönhető. A Standard & Poor's egyébként az év végére EU standard szerint 11%-os államháztartási hiánnyal számol.
A gyógyszer-kereskedelem nem pusztán azt a tudást igényli, hogy hogyan kell kikeverni a babakenőcsöt, hanem összetett logisztikai feladat. Az állami szabályozásnak a jövőben arra kell koncentrálnia ezen a területen, hogy támogassa (inkább megengedje) olyan piaci szerkezet kialakulását, amely a leghatékonyabban képes megoldani azt feladatot, ami a gyógyszernek a gyárból a beteghez történő eljuttatását jelenti, továbbá arra, hogy a logisztikai hatékonyság növekedésének eredménye eljusson a fogyasztóhoz. Az első feladat egy liberalizációs politika következetes végrehajtását igényli, a második pedig fogyasztóvédelmi és versenyfelügyeleti feladat.
A régóta érlelődő ötletek közül egy újabbat vett elő kincsesládájából kormányunk, óvatosan és körültekintően, nehogy megártson neki a napfény, ebben a nagy melegben. Minden beteg fizessen 300 vagy 500 forintot minden orvos-beteg találkozáskor! És lám! A vizitdíj ötlete oly szép, oly előnyös, oly átgondolt, hogy még magának a miniszterelnöknek is tetszik (elég furcsa egy ízlése van), bár „majdnem ugyannyi érv szól a vizitdíj mellett, mint ellene”. Pontosan így kell előkészíteni egy döntést: három érv mellette, kettő ellene: nosza, vezessük be. Vagy mégsem?
A lustaság alapvető emberi tulajdonság. Mindannyian együtt élünk vele, és különböző módon viszonyulunk hozzá. Sajnos az a helyzet, hogy ebben az országban láthatóan sokaknak nem igazán sikerül eredményeket elérni ezen a téren. Szívesen foglalkozom a jelenség pszichológiai kérdéseivel, hiszen egyáltalán nem értek hozzá, de most ezt a trógerolást mégis mellőzném. Maradjunk egyszerűen annyiban, hogy az emberi tartás, értékrend és társaik mellett van egy egyszerűbb eszközünk is a probléma kezelésére, ez pedig a verseny.
Miközben ki tudja, mik tornyosulnak hazánk gazdasága felett, még a legnagyobb aranytojásokat tojó tyúk, a Szerencsejáték Rt. is veszélybe került: az SZDSZ állítólag kisebbik szeletét el kívánja adni a tőzsdén! Na még csak ez kellett! Pedig az Aranytojást Tojó Tyúk életét már e nélkül is számos tragikus esemény nehezítette!
A közoktatás szempontjából nemrég nagy horderejű esemény zajlott le Magyarországon. Május 31-én több százezer 4., 6., 8. és 10. évfolyamos diák írta meg immár a negyedik Országos Kompetenciamérés (OKM) tesztjeit. Az OKM jelentőségét nehéz lenne túlértékelni. A PISA-mérésekhez hasonló, de magyarországi és minden iskolára kiterjedő vizsgálat a kiválasztott évfolyamok minden tanulójára kiterjedően méri az alapkészségeket (olvasás-szövegértés, matematikai eszköztudás), s mint ilyen, kiemelkedik a minőség és eredményesség fejlesztését és biztosítását szolgáló kezdeményezések közül.
„A szűkös erőforrás definíció azt jelenti, hogy nem lehet minden igényt kielégíteni, ebből következően a közgazdaságtan szükségképpen szomorú tudomány. Ez helytelen közelítés, mert egyrészt a szükségletek tervezése maga is közgazdasági kérdés, azt nem lehet kivonni a közgazdaságtan hatálya alól. Másrészt nem lehet azt állítani, hogy a boldogság, a jólét, a szabadság és biztonság anyagi formája elérhetetlen. Ezzel az állítással a közgazdaságtant arra kárhoztatjuk, hogy rabszolgákat teremtsen.” (Trautmann L. I. előadás 4. oldal.)
Mindkét miniszterelnök-jelölt, aki esélyes volt a győzelemre, tehetséges és tapasztalt férfiú. Egyiküknek most alkalma adódik arra, hogy világra szóló politikus, igazi államférfi váljon belőle. Megítélésem szerint ennek szükséges feltételei közé tartozik, hogy cselekedeteivel sikeresen oldja fel közösen vallott tévképzeteink – mítoszaink – közül az alábbiakat.
A választási kampány egyik érdekes és egyben radikális javaslata az egykulcsos adó bevezetése. A parlamenti pártok közül kettő – a két kisebb – is egyetért abban, hogy egykulcsos személyi jövedelemadót kellene bevezetni: vagyis minden jövedelem ugyanakkora százalékát kelljen befizetni a közösbe. A két párt programja azonban nemcsak a javasolt adókulcsban (SZDSZ: 20%, MDF: 18%) különbözik egymástól, hanem abban a sokkal fontosabb kérdésben is, hogy az MDF javaslata csupán a személyi jövedelemadóra terjed ki, az SZDSZ programja szerint viszont az áfa, a vállalati nyereségadó is 20%-os lenne a személyi jövedelemadóhoz hasonlóan. A másik fontos különbség, hogy az SZDSZ javaslata szerint a minimálbér után nem kell adót fizetni a továbbiakban sem. Ami persze igazságosnak tűnhet, csupán az a probléma van vele, hogy ez nem egykulcsos adó: az alacsony jövedelműeknek nulla százalék adót fizetnek, a magasabb jövedelműeknek 20%-ot; ez a konstrukció konkrétan fából vaskarika.
Szerencsére vannak olyan pontok a gazdaságban, ahol töpörödésről szó sem lehet. Na jó, amelyek kevésbé töpörödnek, mint korábban. Nemzeti légitársaságunk, a Malév – a vezérigazgató szerint – egyre közelebb kerül ahhoz, hogy ne legyen veszteséges. Ez midenképpen komoly derűlátásra ad okot – hiszen a korábbi öt évben 35 milliárdos veszteséget sikerült felhalmozni. Persze az állandó kétkedők kétségbe vonhatják az ilyen jóslatokat, az mindenképpen pozitív fejleménynek, hogy a Malév csatlakozott a légitársaságok oneworld nevű szövetségéhez, amely sokat segíthet a jobb helykihasználásban. Önmagában ez a csatlakozás is 2 milliárd forinttal javíthatja az eredményt.
A parlamenti ciklus néhány hete lezárult anélkül, hogy az országgyűlés szavazott volna a jövő nemzedékek ombudsmanjáról szóló törvénytervezetről. A Védegylet sajtóközleménye szerint a tervezetet több évi hányattatás után legutóbb Szili Katalin terjesztette be, aki arra is ígéretet tett, hogy azt még a most elmúlt ciklusban megtárgyalja az Országgyűlés. Ez nem történt meg. Mivel a tervezetnek a következő ciklusban újra végig kell járnia a törvényalkotás útvesztőit, a közeljövőben valószínűleg nem lesz a jövő nemzedékeknek Magyarországon országgyűlési biztosa. Sajnálkozzunk-e emiatt?
A különböző érdekcsoportok oly módon fonják be Magyarországon nem csupán a törvényhozást, hanem mindennemű törvényelőkészítést is, hogy azok a reformok, melyektől valamely befolyásos csoport – meglehet, megalapozatlanul – tart, szinte elképzelhetetlenek. Kivéve, ha olyan dús rövidtávú zsákmánnyal kecsegtetnek, mellyel azonnal és bőven kompenzálhatók a kárvallottak (ilyenek voltak pl. a vállalat-privatizációk). Esélyük csak azoknak a „spontán” reformoknak van, melyek érdekegyeződésben különösebb szellemi munka nélkül, maguktól is olyanná formálódnak, hogy egyik befolyásos érdekcsoport sem veszít rajtuk.
A művészet és a tudomány eredményei között vannak közjószágok és magánjószágok. A magánjószágok gyümölcseiből az emberek kizárhatók – gondoljunk csak a festészet nagyágyúinak képeiért a hóban sorba álló tömegekre. A közjószágok ezzel szemben a világítótoronyhoz hasonlóan utat mutatnak annak is, aki nem fizet értük, és ezzel a más utat kereső hajósok számára a torony nem lesz kevésbé használható. Az ilyen közjószágért csak nagyon becsületes emberek volnának hajlandók fizetni, a beruházás és fenntartás költségeit ezért jobb az adószedővel begyűjtetni.
Boda Zsolt bírálata rosszul kezdődik a közgazdászok számára. Nemcsak azért, mert az idézett viccet a legtöbben úgy ismerik, hogy egy matematikus a harmadik szereplő, hanem azért, mert az általuk művelt területet közgazdasági ideológiának nevezi a szerző.
A fizikus, a vegyész és a közgazdász a hajótörés után egy lakatlan szigeten eszközök nélkül próbálja kinyitni az egyetlen előkerült konzervdobozt. „Rakjuk ki a napra, a hőtől majd felrobban, ami megmarad, megesszük!” – mondja a fizikus. „Rakjuk a tengerbe, a sós víz majd szétmarja a fémet!” – érvel a vegyész. „Tegyük fel, hogy van egy konzervnyitónk!” – javasolja a közgazdász.
