A sikeres magyar gazdasági rendszerváltás lendülete uniós csatlakozásunkat követően megtört. A tervgazdaságból a piacgazdaságba történő átmenet első tizenöt évében nemzetgazdaságunk teljesítménye meghaladta a tervgazdaság utolsó időszakáét, a magyar emberek jövedelme történelmi léptékkel is meredeken növekedett. Úgy hihettük, hogy az egyik legfejlettebb közép-európai nemzet vagyunk.
A tavaly őszi stabilizációs intézkedések közül immár az elvárt adót is megsemmisítette az Alkotmánybíróság, ez által mintegy 55 milliárd forinttal csökkentve a költségvetés idei bevételét. Ennél nagyobb veszély is leselkedik azonban a büdzsére, mégpedig a szolidaritási adó elvesztése képében. Ennek – szakértők által esélyesnek minősített – eltörlése potom 150 milliárd forint kiesését jelentheti a bevételi oldalról, nem beszélve arról, hogy esetleg kamatostul vissza kell fizetni a tavalyi 40 milliárdos bevételt. A két adó kiesése következtében a Pénzügyminisztérium durván a GDP 1%-ának inthetne búcsút. Ez elég nagy összeg ahhoz, hogy újabb sarcokat kelljen kitalálni a pótlására.
Autót ma már bárki vásárolhat a fővárosban. Utat még nem. Ahelyett, hogy a kilencvenes évek elején a budapesti úthálózatot is piacosítottuk volna, inkább állunk sorban, mint régen a Trabantért, és kicsinyes trükkökkel küzdünk egymással az aszfaltszeletekért.
Márciusban lejár Járai Zsigmond megbízatása. A sajtóban és más forrásokban számos jelölt (és önjelölt) neve merült fel e jeles alkalomból. Nagy politikai show-ra nem számíthatunk az ügyben: a miniszterelnök egymaga dönt a jegybankelnök személyéről, akit ez után a köztársasági elnök nevez ki. Ez a körülmény meglehetősen valószínűtlenné teszi, hogy a jelenlegi jegybankelnök egy újabb hat éves periódus során is folytathassa munkáját. A jelöltdömping közepette sem szabad azonban szem elől tévesztenünk azokat az alapvető követelményeket, amelyeknek egy jegybankelnöknek meg kell felelnie.
Előző cikkemben (A kincsek átka) azzal az állítással igyekeztem sokkolni az Olvasót, hogy a költségvetésbe bejövő EU-pénz komoly veszélyt jelent. Azt írtam, a közgazdaságtani szakirodalomból kiindulva nem kizárt, hogy a Magyarországra az EU-tól 2007-13 szakaszban a második („Új Magyarország”) nemzeti fejlesztési terv alapján beáramló, a politikai szférát és a tőle függőket lázban tartó milliárdok az országnak hosszú távon több kárt, mint hasznot fognak okozni.
Kormányunk (minimum) fél éve vizsgálja távolsági személyszállításunk mérsékelt hatékonyságáért felelős tényezőket. Úgy tűnik, egyetlen olyan problémát találtak, amely kiemelkedik mind közül: a párhuzamosok problémáját. E szerint sok olyan helyre egyszerre vonat és busz is jár, ahova elég lenne csak az egyik. Ennek megoldására két lépést javasolt a Gazdasági Minisztérium. Egyrészt be fognak zárni bizonytalan számú mellékvonalat. A másik lépés az úgynevezett tarifareform. Ebben az írásban annak az intellektuális küzdelemnek néhány lépését mutatom be, amelynek során megpróbáltam megérteni, miért jelent ez utóbbi megoldást meg a párhuzamosok problémájára. A türelmetlenebb olvasók kedvéért azért elárulom, hogy ez az intellektuális erőfeszítés sajnos nem vezetett eredményre.
Tavaly november elején a Microsoft és a Novell aláírt egy megállapodást, amely hatalmas felzúdulást okozott a – kissé szerencsétlen rövidítésű – FOSS- (free and open source software, azaz szabad és nyílt forráskódú szoftver) mozgalomban. Mi lehet a szabad szoftver legnagyobb ellenségének tartott Microsoft célja a szerződéssel? Miért éri meg a Novellnek kiegyezni riválisával? Válaszképpen tucatnyi összeesküvés-elmélet született. Az alábbiakban ezekből szemezgetek.
Váradi Balázs „A kincsek átka” című írásában azt fejti ki, hogy egy országban váratlanul felfedezett nagy értékű nyersanyag-kincs miképp válik nagy valószínűséggel az ország kárára. A magyarázat szerint a kár egyrészt az árupiacok, a nemzetgazdasági termelés torzulásának köszönhető, ám az igazi veszélyt a többletjövedelem okozta torz társadalmi és politikai ösztönzők megjelenése okozza. A cikk üzenete, hogy bár az első veszély kevésbé jelentős Magyarország esetében, ám a második annál inkább, hiszen a „mi olajunk” az európai uniós források.
Nincs is szebb gazdaságpolitikusi tett az olyan adókulcs-csökkentésnél, amely növeli az adóbevételeket! Főleg akkor, ha meg tudjuk győzni magunkat és (nem mellékesen) a választókat arról, hogy ez valóban lehetséges. Úgy tűnik, a Fidesznek sikerült az előbbi teljesítmény (ha az utóbbi nem is). Nem csupán a választás előtt lobogtatták a járulékcsökkentési ötletüket, hanem most is, miután kiderült, hogy országunkat a kormány sikeresen a szakadék szélére vezette. Az ötletet a Fidesz gazdasági szakértői is forszírozzák, például Varga Mihály nemrég ennek kívánatos voltáról beszélt az Indexnek.
Javít-e az ember hosszú távú anyagi helyzetén, ha megkeresetlen pénzhez jut? Ha a nyomorba taszító lottónyeremény szélsőséges tanmeséjétől eltekintünk, a válasz: nyilvánvalóan igen. Befektetheti, akár elajándékozhatja – a talált pénztől majdnem definíció szerint gazdagabb lesz az ember. Igaz-e ugyanez országokra is? Javít-e egy ország (azaz polgárai) anyagi helyzetén, ha az ország hegyei gyomrában gyémántot, sivatagában olajat, folyóiban aranyat találnak? Az elemi, megkérdőjelezetlen földrajzórai bölcsesség szerint: igen. „Dél-Afrika gazdag ásványkincsekben...” tanultuk. Hiszen, ha felbugyog a kőolaj, valamely honpolgárok és így az ország egésze hasznát látja a felfedezett kincsnek.
Szeptembertől 60 középiskolában 3000 diák tanulja a Pénzügyi Alapismeretek című tantárgyat. Jó okkal. Hazánk lakónak nagy része – a gazdasági miniszter szavaival élve – „pénzügyi analfabéta”. Sokan nem értik, melyik befektetés milyen előnyökkel és hátrányokkal rendelkezik; ezért könnyű meggyőzni arról a népet, hogy létezik pénzügyi ingyenebéd. Külföldi devizákban adósodnak el, nem ismerve annak kockázatát. Hatalmas kamatot fizetnek fogyasztási hitelekért, mert a kereskedők meggyőzően tálalják azokat.
Amikor a kedves olvasó kiül egy kellemes kerthelyiségbe, akkor talán nincs is tudatában annak, hogy csak olyan zenészeket hallhat, akik ismerik „a zenei hangok elnevezéseit és elhelyezkedését violin- (vagy basszus-) kulcsban”, és olyan DJ-ket, akiknek „elméleti tájékozottsága és gyakorlati tudása alkalmas a közönség színvonalas szórakoztatására”. Mily nagy hálával tartozunk egy ilyen andalító estén az Országos Szórakoztatózenei Központnak (OSZK), mely ezt a hatalmas felelősséget vállára veszi!
Ahogyan általában a ciklus eleji költségvetési rendezkedések során az megtörténik, idén is felmerült a vasúti mellékvonalak bezárásának ötlete. Mint azt nemrégiben megtudhattuk, megint akadt valaki a MÁV háza táján (vagy ki tudja, hol), aki az aktuális kormányfő fülébe duruzsolva felhívta a figyelmet az óriási megtakarítás lehetőségére. A minap a kormány bejelentette első körben 27 mellékvonal bezárását, valamint további egy esetében a személyforgalom megszüntetését. Itt az idő, hogy felhívjuk a figyelmet a téma körül terjengő köd mögött megbújó tényekre és bizonytalanságokra. Néhány kisvasúttól eltekintve bezárt vasútvonalat még nem nagyon láttunk újraindulni ebben az országban, visszafordíthatatlan döntésről van szó. Érdemes volna inkább végiggondolni a dolgot.
A magyar felsőoktatás a kívánatosnak tartott oktatás- és kutatás-politikai célokhoz képest erősen alulteljesít; ebben széles körűnek tűnik az egyetértés. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy az alulteljesítés forrása nem az, hogy a jelenlegi rendszer a különböző szereplők által kívánatosnak tartott különböző célok között egyensúlyozva esik a két szék között a földre, tehát hogy az alulteljesítés forrása a célok relativitása lenne; a probléma gyökerei ennél mélyebbek. Ez komoly érv amellett, hogy valamilyen változásra, változtatásra van szükség.
Múlt hónapban bizony nagyon rosszul jártak azok, akik nyaralásra készültek, vagy svájci frankban vettek fel lakáskölcsönt. A forint értéke 10 százalék esett; ezért nyaralásunk ennyivel többe kerülhet. Ráadásul a lakáskölcsönért nem két, hanem tizenkét százalék kamatot kell fizetni ebben az évben. Miközben az elemzők számos okot soroltak fel – kormányunk töketlenkedését, az amerikai kamatok emelkedését, a befektetők kockázattal szembeni idegenkedését, a feltörekvő piacok iránti bizalom csökkenését – nem túl egyszerű kiigazodni ezek között a magyarázatok között. Ezek a jelenségek nem esetleges, egyszeri csapásai a sorsnak. Rendszer van bennük.
